Hwara kissé megilletődve tűrte, ahogyan Minjun megszorongatja a kezét és közelebb húzódik hozzá.

Miután a fiú észrevette, hogy a lány meg sem mukkan, megállította lépéseiket és szembe fordította magával őt, de az nem mert a szemébe nézni.

- Még soha senki nem fogta meg a kezed így, ahogy én? – halkult el.

A válasz csak egy fejrázás volt.

- Valóban?

A válasz ezúttal egy bólintás volt és le is hajtotta a fejét, így próbálva elrejteni egyre vörösödő arcát... sikertelenül.

- Elpirultál – döntötte oldalra elmosolyodva a fejét a fiú, miután észrevette a lány reakcióját – Akkor bizony elég ártatlan lehetsz – bólogatott – Aranyosabb vagy, mint ahogyan elképzeltelek – kuncogott, miközben gyengéden megsimogatta a fejbúbját – Biztos nagyon tapasztalatlan vagy még a szerelemben – kezdett el babrálni egyik hosszú barna hajtincsével, mire az reflexszerűen húzódott el tőle és nagyokat pislogva nézett fel rá.

Akaratlanul is elbambult. Csodálattal és ámulattal nézte jól meg a fiú arcának minden egyes vonását. Akárcsak egy kislány, aki még csak most fedezi fel és figyeli meg apukája jellemző vonásait.

Megfigyelte minden egyes porcikáját. Fehér bőrét, állvonalát, sötét szemeit és rózsaszín ajkait. Jól beállított és megigazgatott, barna, puhának látszó haja pedig csak még nagyobbat dobott ábrázatán. Főleg hatalmas és magas alakja, melyhez társultak kidagadó karizmai és mellkasa, na meg a szintén hatalmas, szorongatni való kezei. Illata kellemes menta illatú volt, amely tökéletesen illett a rangjához és határozottságához.

Hwara valóban biztonságban érezte magát mellette. Persze messze elmaradt a Jimin nyújtotta biztonságtól. De őt most próbálta minél jobban kizárni gondolataiból. Nem akart még jobban összezavarodni. Csakis Minjunra akart figyelni, hogy ne alázza meg magát előtte és ne okozzon csalódást. Nem csak neki, hanem az egész családjának.

- Tehát ő lesz a vőlegényem. Hwan Minjun, a legnépszerűbb herceg, akiért ezernyi lány rajong. De mégis engem akar a hercegnőjének tudni. Mégis engem akar mind érzelmileg és mind – a vérvonal és esetleg a vágyak érdekében – testileg. Ez mind szép és jó, csak van egy bökkenő: valóban nem voltam jártas ezekben. Soha nem tudtam, hogy hogyan kell szeretni, mert... nem volt szabad.

- Visszamegyünk anyékhoz? – sóhajtott fel Minjun, mikor már egy ideje kint álltak a teraszon.

Hiába várta a lány válaszát: Hwara csak a kerítésre támaszkodva nézte nagy ámulattal a körülöttük elterülő várost. Annyira letaglózta a látvány, hogy szinte meg sem hallotta a kérdést. Csak nyitott szájjal fürkészte az épületeket és az utcákat. Olyan volt, akár egy kislány, aki csak most lát életében először egy nagy vízesést, vagy most fedez fel egy felettébb érdekes dolgot.

- Hwara – szólította meg újra a herceg, ezúttal félig mögé lépve – Hwara, megyünk? – hajolt le hozzá, így belesúgott a fülébe, mire az azonnal becsukta a száját és a hideg futkorászott a hátán – persze jó értelemben.

Nagyokat pislogva nézett leendő hercege irányába, akinek így szembe találta magát csillogó tekintetével.

- Megyünk? – kérdezte újra a fiú ezúttal mosolyogva.

- Muszáj? – döntötte oldalra a fejét a kérdezett, miközben kérlelő tekintettel vizslatta az arcát – Olyan szép – szentelte újra figyelmét a kilátásnak.

- Ennyire tetszik? – kuncogott Minjun, miközben egyik kezét a lány csípőjére helyezte, másik kezével pedig a kerítésen támasztotta meg magát.

- I-Igen... - illetődött meg a kérdezett, mikor tekintete egy pillanatra automatikusan lecsúszott a csípőjén elhelyezkedő kézre, majd vissza maga elé.

- Nyugi, fogod még látni ezt jó sokszor – támasztotta meg másik kezét is a kerítésen, így Hwara nekiütközött háttal a mellkasának. Persze a lány azonnal zavarba jött. Egyrészt a herceg közelségétől, másrészt pedig a puha, de mégis izmos mellkastól, ami melegséget árasztott magából. Majdhogynem körülölelte őt.

- Ho-Hogy-hogy? – dadogott a lány, miközben azon volt, hogy nehogy összeessen ott helyben, hiszen olyan szívszorongató forróság ölelte körül, hogy azon még maga is meglepődött. na meg az arcszíne teljesen hasonlított egy paradicsoméhoz.

- Az elkövetkezendő két hetet itt fogod eltölteni. A szüleid majd hazamennek, te pedig itt maradsz mellettem.

- Ó... é-értem... - emésztgette Minjun szavait a hercegnő, miközben lábai kissé megremegtek.

- Valami baj van? – vonta fel szemöldökét az idősebbik.

- N-Nem, csak... - rázta meg a fejét a kérdezett és gyorsan füle mögé tűrt egy tincset – Nekem erről nem is szóltak.

A fiú megértően bólintott, majd pár pillanat múlva újra megszólalt.

- Nézz csak ide! – fordította maga felé a lányt, mire az megszeppenve felnézett rá – Miért vagy ilyen feszült? – vizslatta kérdően az arcát – Lazítsd el magad, jó? – halkult el olyannyira, hogy már-már suttogott, és kezeit a vállára tette – Nem bántalak és nem is fallak fel élve. Ne félj, rendben? – nyomott egy lágy puszit a fejbúbjára, mire az – a kislányos ösztönei miatt – azonnal megragadta apró, fehér kezeivel a herceg csuklóját, mire az kuncogott – Hát te tényleg egy kislány vagy. Pont, ahogyan mondták – tette le a kezét, mire az is leeresztette maga mellé végtagjait – Na gyere, meghívunk titeket ebédre. Menjünk. Anyáék már biztos az ebédlőben vannak – sóhajtott fel, miközben egyik kezével könnyedén körbefogta a lány vékony csuklóját és annál fogva húzta maga után – persze csak gyengéden.

Amint az ebédlő elé értek, Minjun sejtése bebizonyosodott: a szülők valóban a hosszú asztalnál ültek, – valószínűleg – a két fiatalra várva. Önfeledten beszélgettek egy-két poént megejtve, ami miatt kisebb kacagásokat hallattak.

Így hát a két fiatal is helyet foglalt mellettük – persze Minjun Hwara mellé ült le, hogy minél közelebb legyen leendő hercegnőjéhez.

- Szép pár lesztek a fiammal – szólalt meg mosolyogva a birodalom királynője.

- Még sok minden előttünk áll – sóhajtott fel Minjun.

- Higgyétek el, ez az egész nagyon meg fogja érni – bólogatott helyeslően az anyuka – Ti lesztek a világ legjobb párosa. Bízok bennetek.

- Én is – szólalt meg a király is – Viszont Hwara... ha továbbra is ilyen szótlan és félős leszel, nehezen fog menni ez az egész, azt ugye tudod? – nézett az említettre.

- É-Én... - nyelt egyet a szólított – Én nem tehetek róla! – szeppent meg.

- Szedd össze magad, különben nem leszel a fiam mellé való.

- R-Rendben... - nyelte le könnyeit, amelyek közben lefolytak. Mindig is baromi könnyen meg lehetett őt siratni.

- Apa, tényleg nem tehet róla – szólt közbe Minjun – Amúgy is az én hercegnőm. Az enyém és nem az apámé – nyomatékosította meg szavait.

- Akkor viszont kezdj vele valamit. Ameddig nem tesz le bármit is az asztalra viselkedésileg és érzelmileg, nem fogtok összejönni.

Hwaránál itt eltört a mécses: könnyei újra potyogni kezdtek. Még maga sem értette ezt az egészet, csak az maradt meg neki kerek-egészen, hogy egy olyan dologra kérik őt, amitől mindig is félt. Talán most ezek is a rémület könnyei voltak, sőt: azok is voltak.

Mindenesetre inkább leszögezte a fejét és letörölte könnyeit, hogy ne látszódjon annyira az elérzékenyülés jele.

Az ebéd végezetével megköszönték az ételt és a Joonchin-birodalom uralkodói és Hwara – nyomukban Minjunékkal – kivonultak vissza a lovakhoz és a díszes lovas kocsihoz.

Míg a szülők búcsúzkodtak, Minjun félrehívta Hwarát és úgy köszönt el tőle, majd megfogta két kis kezét és egy puszit nyomott a fejbúbjára, majd ott is tartotta a száját.

- Akármit is mond apa: nekem te vagy a legcsodálatosabb hercegnő – motyogta, mire a lány testét furcsa melegség járta át.

Minjun közelében most érezte csak magát igazán biztonságban.