Jimin erre egyáltalán nem számított, meglepte őt ez az egész. De egyfajta furcsa érzés fogta el belül, ami nem hagyta nyugodni.

Nemhogy csak hallott a Hwanjung-birodalomról, hanem nagyon is jól ismerte. Hiszen a Parkcheon-királyság tagjai – tehát ebbe beleértve őt is – jó viszonyt folytattak az ott uralkodókkal, a két birodalom pedig ez által támogatta egymást.

Jimin nagyon is jól ismerte azt a társaságot. Jól tudta azt is, hogy hercegük van, méghozzá Minjun herceg. Volt már esélye vele találkozni, nem is egyszer. Jó kis beszélő viszony alakult ki köztük, sőt... mondhatjuk azt is, hogy barátok lettek. Elég közeli barátok.

De Jimin tudta: ahhoz képest, hogy Minjun barátságos természetű... belül ugyan olyan kegyetlen és kíméletlen tud lenni. Ha valami nem tetszett neki, annak azonnal hangot adott. Ha kellett, hősiesen kiharcolta magának az igazát – kissé erőszakosan. Sok lány rajongott érte, amit ő csak vigyorogva és öntelten tűrt. Már csak egy-két ok is elég magyarázatot adott arra, hogy el volt kényeztetve egy kis mértékben. De ettől eltekintve egy igazán jó ember volt. Tudott gyengéd és szerető lenni. Mosolya pedig csak aranyosabbá és férfiasabbá tette őt.

- É-Értem – nyelt egy nagyot.

- Van valami baj, Jimin oppa? – döntötte oldalra a fejét az előtte álló.

- Semmi – rázta meg a fejét a kérdezett, miközben ösztökélte magát arra, hogy ne mosolyodjon el ebben a helyzetben az aranyos megszólításra, ami a lány édes hangjától még szívmelengetőbb volt – Nekem most mennem kell... szia! – mondta határozottan és elsétált, a lány pedig nagyokat pislogva és értetlenül meredt utána.

- Ma mindenki meg van zakkanva? – tette fel magában a kérdést, majd megrázta a fejét és ő is elsétált.

Már estefelé járt az idő... de Jimin csak ült az ágyán, gondolataiban elmerülve és maga elé bambulva. A lovagi edzésen sem volt megfelelő a koncentrációja, amiért meg is szólták. De arról senkinek sem beszélt, hogy mi az oka ennek az egésznek.

Hirtelen Hoseok helyet foglalt mellette, mire kissé összerezzent.

- Van valami baj, Jimin? – vonta fel az említett a szemöldökét – Miért viselkedsz furcsán mostanában?

- Semmi... semmi különös... - sóhajtott fel a kérdezett, miközben megrázta a fejét és beletúrt puha hajába.

- Hát... nem úgy látszik, azt hiszem...

- Csak mostanában nagyon el szoktam fáradni – próbált hazudni, majd felnézett társára, aki közben felállt és furcsállva nézett le rá vissza.

- Most már tényleg nagyon furcsa vagy.

- Tényleg nincs semmi bajom, hyung!

Pedig nagyon is baja volt. De furcsállta azt is, hogy miért vált ki belőle ilyen érzéseket ez az egész. Hiszen Hwarával csak közeli barátok voltak – akár Minjunnal –, semmi több. Azt is tudta, hogy ez a birodalmak rendelete. A trónörökösöknek kellett találni egy társat. Azt is tudta, hogy Hwarát hozzá kell adniuk egy herceghez, nincs mese. De itt jön a bökkenő: hiszen ő maga is herceg volt.

Titokban sokkal magasabb rangja volt a többieknél. Titokban ő is a lány cipőiben járt. Titokban ő is azt az ösvényt taposta, mint amit Hwara. Csak persze ezt senkinek sem vallotta be, ezért mindenkinek csak a feltűnő külseje keltett figyelmet, holott azt senki sem mondta rá, hogy egy herceg. Pedig ez a színtiszta igazság.

- Tudom, hogy örülnöm kellene ennek az egésznek, hiszen Minjun az egyik legjobb barátom. Örülnöm kéne neki és ünnepelni vele. De miért pont Hwara az, akin ez az egész házasságos dolog csattan? Miért pont őt fogja elvenni feleségül Minjun? Miért pont ő? Várjunk csak... nem lehetek féltékeny! Hwara csak egy közeli barátom! De... vajon elég közeli, ahogyan én azt akarom? Mi van akkor, ha a végén még közelebb fogom engedni magamhoz? Olyannyira, hogy... az ajkaimon fogom őt érezni? Hiszen ezt nem tehetem. Hwara számomra egy tiltott gyümölcs. Nem vehetem el más elől, hiszen ez tilos. Azt pedig nem akarom, hogy bezárjanak egy cellába és megöljenek. Vissza kell fognom magam, nem tehetek mást. Muszáj néznem, ahogyan Hwara és Minjun együtt van. A francba is!

Másnap már meg is érkeztek a látogatás célpontjához. Hwara és szülei egy díszes lovas kocsin utaztak, amelyet két gyönyörű ló húzott maga után. Oldalukon négy-négy lovag ügetett, felpáncélozva és felfegyverkezve. Közülük az egyik Hoseok volt az, amelynek az oka érthető volt: ő volt a sereg kedvence és a legkiválóbb lovag.

Jimin nem tartott velük, hiszen ő még nem volt valódi, hivatalos lovag, csak annak készült. A lovaggá ütés még hátra volt számára, ahogyan pár másik társának is, akik kicsit régebb óta tartózkodnak a barakkban. De ennek ő csak örült, hiszen Minjun előbb-utóbb úgyis felismerte volna, így lebuktatva őt azzal, hogy barátságosan és kissé felemelt hangon köszönti, esetleg kezet fog vele. Túl feltűnő lett volna a család és társai számára. Inkább maradt titokzatos, minthogy magára vonzza ezzel a figyelmet.

A lovas kocsi begördült a hatalmas kapun, egészen be a palotáig.

A Hwanjung-birodalom szemkápráztató volt. Díszesebb és cifrább épületek, nagyobb város, fényűzőbb és kellemesebb megjelenésű palota – amely előtt ezúttal az uralkodók várakoztak barátságosan mosolyogva. A király, a királynő, Minjun, és a 7, 5, és 3 éves öccsei. Oldalukat pedig három-három katona tarkította.

Amint a lovakat hátrahagyva eléjük sétáltak, a család azonnal barátságosan köszöntötte őket.

Mikor Minjunnál Hwara volt a soros, a fiú rámosolygott a lányra, mire annak a szíve reflexszerűen megdobbant, mikor pedig kapott tőle egy lágy csókot a kézfejére, még egyszer.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Hwara! – mosolyodott el még szélesebben.

- É-Én is örülök!

- Anya! Apa! Körbevezethetem őt? – nézett szülei felé a fiú.

- Nyugodtan csak – bólintott mosolyogva a királynő, mire Minjun gyengéden megfogta a lány kezét, hogy udvariasan felsegítse a lépcsőn, majd beléptek a hatalmas, kétszárnyú ajtón.

A palota elrendezése hasonló volt a Joonchin-birodaloméhoz, de díszesebb és nagyobb terei voltak. A trónterem a földszinten volt, amelyet egy nagy ajtó választott el az előtértől. Két oldalán ugyan úgy egy-egy lépcső futott felfele, vörös bársonyszőnyeggel takarva. A plafonról hatalmas, gazdagon díszített csillárok lógtak le, ragyogó fényt árasztva magukból. A falakon nagy ablakok tátongtak, amelyek beengedték a meleg napsugarakat.

Az előtérből két oldalra egy-egy fényes oldalszárny nyílt, amelyek folyosóként szolgáltak – csakúgy, mint Hwaráék palotájában.

A trónterem oldalából egy nagy ebédlő nyílt egy hosszú asztallal, amelyet sok székkel vettek körbe. A palota belső falain mindenütt művészi és – látszólag – méregdrága és értékes festmények lógtak. Egyik gyönyörűbb volt, mint a másik. Valamint a földszinten volt található a királyi lakosztály és egy könyvtár is, amely tele volt tömve különlegesebbnél-különlegesebb borítású könyvekkel és egy kinyúló ablakkal, melynek széles párkányán párnák díszelegtek arra várva, hogy valaki egy könyv társaságában kényelmesen elhelyezkedjen a falapon a segítségükkel.

Az emeleten a trónörökösök szobái helyezkedtek el. A három kisfiúé hasonló elrendezésű volt, míg Minjun szobája álomszép volt, nagy belső területtel. A falak vörös színben pompáztak, amelyek tökéletes összhangban voltak a szoba sötétbarna bútoraival. Az ajtóval szemben helyezkedett el az ágy, amely egy nagy franciaágy volt, méghozzá egy elég puhának és kényelmesnek tűnő franciaágy. A bútor két oldalán egy-egy éjjeli asztal álldogált, a bal oldali falnál pedig egy íróasztal, amelyen egy papírtömeg hevert, mellette egy tollal és tintával, amely félő volt, hogy használat közben sötét pacákat hagy a papírokon vagy az asztal bármely részén.

Az asztal előtt egy gyönyörű, bőrborítású szék helyezkedett el arra várva, hogy a tulajdonosa kényelembe helyezve magát belemerülhessen a papírmunkába.

A szobában még található volt egy nagy, polcos vitrin és egy ruhásszekrény, amely herceghez méltó ruhákkal bővelkedett.

A szoba jobb oldalából egy meglepően nagy méretű fürdőszoba nyílt egy toalettel, egy hatalmas, már luxusnak számító káddal, egy mosdókagylóval és egy díszes oldalú tükörrel. Viszont itt a falak vajszínűek voltak.

A folyosó végéről egy terasz nyílt, amelyet egy fehér, kovácsoltvas-kerítés kerített körbe. Innen tisztán lehetett látni a közelben történő eseményeket és tökéletes kilátást nyújtott a palota körül elterülő városra. Szemkápráztató volt minden ebben az épületben és birodalomban.

Miközben a két fiatal a felfedező-utukat rótták, elkezdtek beszélgetni – amely Hwara miatt természetesen kissé nehézkes volt. De a lány egy idő után furcsa módon oldottabb hangulatú lett – bár még akkor is félt a mellette sétálgató hercegtől egy kissé. Hiszen a fiú azért mégis csak hét évvel idősebb volt, ami picit megrémítette őt. De ugyan akkor egyfajta biztonságot érzett mellette. Ez pedig vagy a kora miatt, vagy a kislányossága miatt, vagy a jókora magasság különbség miatt lehetett. Vagy éppen vegyítve az összeset

- Neked még tényleg nem volt senkid sem? – kérdezte az út folyamán Minjun tőle.

A kérdezett félve rápillantott, majd vissza maga elé. Kissé zavarba jött a kérdés gyanánt.

- N-Nem – vallotta be félénken.

- Sohasem voltál még szerelmes? – pillantott rá felvonva a szemöldökét a másik.

Erre ő csak megrázta a fejét.

- Ó, de még mennyire! Várjunk csak... na jó, nem. Nem. Ne férkőzz a gondolataimba, Park Jimin!

- Sohasem lehetett senkim... - nyelt egyet alig észrevehetően – Sohasem lehettem szerelmes... - szinte suttogott – H-Hercegnőnek lenni nem jó – ingatta meg kissé grimaszolva a fejét – N-Neked sem szabad? N-Nem szabad beleszeretned az egyik lakóba sem, ugye? – nézett fel a mellette sétáló, leendő hercegére, mire az visszapillantott rá és egy halvány mosoly húzódott rózsaszín ajkaira.

- Nem – ingatta meg még mindig mosolyogva a fejét.

Majd egyszer csak Hwara arra eszmélt fel Minjun arcának ámulva való bambulásából, hogy a fiú – számára hatalmas – keze hozzásimul az övéhez, majd lassan és vigyázva megfogja és nagy, meleg markába zárja apró kis fehér kezét.

A fiú ezek után, tartva a testi kontaktust, felsóhajtva nézett újra maga elé.

- De egy hercegnőbe beleszerethetek.