A palota előtt Hwara szinte sírva borult szülei nyakába, akik hasonlóan viselkedtek. A közelükben a megmentő lovagok gyűltek össze – most már Jimin által bővülve. Megkönnyebbülve pihegett mindenki és hálát adtak annak, hogy elmúlt a veszély. Persze ez nélkülük nem történhetett volna meg.

Jimin volt az egyetlen, aki lehajtott fejjel ácsorgott, hiszen a család rá sem hederített. Pedig neki köszönhették azt, hogy Hwara életben van és nem rabolták el. Hogy nincs egyik rosszakaró mocskos karmaiban sem. Mindvégig reménykedett abban, hogy nincs semmi baja a lánynak. Testét furcsa érzés járta végig addig, amíg őt védelmezte. És most itt áll egy helyben: hála nélkül. Ezt tartotta a legpofátlanabb dolognak. Hisz' egy hős volt.

De ez az állapot nem tartott sokáig, hiszen mikor felpillantott, az uralkodók tekintetével és a hercegnővel találta szemben magát, aki egyenesen rá mutatott.

- Park Jimin, gyere ide! – sóhajtott fel a király, mire bizonytalanul ugyan, de megindult felé – Köszönöm, hogy megmentetted a lányunkat! – vonta egy rövid, barátságos ölelésbe mind a két házastárs, amitől kissé meglepődött és le is sokkolt egyben.

- Én csak tettem a dolgom – hajolt meg mélyen – Azt tettem, ami a kötelességem – egyenesedett ki újra, majd lopva a mellette ácsorgó Hwarára pillantott és halványan elmosolyodott, amit a király azonnal észre is vett.

- Khm... - köszörülte meg a torkát – Ez nem jelenti azt, hogy máshogy viselkedhetsz vele, ugye? – komolyodott el, mire a királynő kissé oldalba bökte.

- Ne legyél ennyire mogorva! – sziszegte, mire a férfi beletörődve felsóhajtott.

- Na jó, lehettek barátok. De semmi több – enyhült meg, így felvidítva a két, közben teljesen lehangolódott fiatalt.

Az előbb említettek szemei felcsillantak és egy kisebb mosolyt ejtve néztek egymásra, majd vissza a királyra.

Az a nap volt talán számukra az eddigi legszebb nap abban az időszakban. Hálásak volt a sorsnak. Ó, de még mennyire hálásak!

Teltek-múltak a hetek, lassan már egy hónap is elszaladt. Azóta sok minden történt:

Jimin és Hwara nagyon jó barátok lettek, aminek Hoseok és a húga csak még jobban örült. Jó kis beszélő viszony alakult ki köztük, bár a lány még mindig hű volt a tulajdonságaihoz. Nem mert annyira beszélgetést kezdeményezni, kislányos ösztönei újra és újra a tetőfokára hágtak, mérhetetlen félénksége és szégyenlősége mindig szerepet játszott. De Jimin szemeiben ezek nem voltak negatívumra törekvőek: a tulajdonságai miatt csak még jobban megkedvelte és megszerette. A barátság határait próbálták nem feszegetni, ami az idő múlásával már nem is volt nehéz... még.

Az idő csak szaladt és szaladt, magával hordozva megannyi cselekményt, amelyek legfőképpen a két fiatal barátságának pártjára állt, így közelebb hozva őket egymáshoz. Most már nem kellett félniük a király szidó szavaitól, hiszen a barátság már megengedett volt számukra. Persze ennél semmiképpen sem mehettek tovább. Napról-napra jobban megismerték egymást, mígnem ki nem forrt közöttük egy szoros és tartósnak látszó barátság. Ennek persze mind a ketten örültek, hiszen végre volt valami közük egymáshoz.

Hwara viszont maradt a régi: félénk és kislányos volt továbbra is. Továbbra is félve állt szóba Jiminnel, de a fiú segítette őt abban, hogy kicsit feloldódjon, és ne legyen feszült. Ezért pedig csakis hálát adott, de mindig is maradt az a bizonyos ártatlan lány.

Hwara azon a napon a trónteremben várakozott a szüleire, akik valamiről szerettek volna vele beszélni. Ráadásul egy fontos dologról. Egy olyan dologról, amely ki fog hatni a királyi család és a birodalom életére és jövőjére. Egy olyan dologról, amelynek minden hercegnő életében meg kell történnie.

A szülők rövid időn belül be is léptek a terembe, majd mosolyogva a lányuk elé álltak.

- Miről akartok velem beszélni? – kérdezte szívmelengető hangon Hwara, miközben tudatlanul és kíváncsian meredt az előtte álló két alakra.

- Tudod, Hwara... - szólalt meg a királynő – Ez a dolog mindegyikőnk számára rendkívül fontos – fújta ki lassan a bent tartott levegőt – Találnunk kell melléd egy társat. Egy herceget, aki majd trónra léphet veled, ha eljön az ideje. És... már meg is találtuk számodra a megfelelő fiút.

- Ez... ez nem korai még? – szeppent meg a hercegnő.

- Nem – szólalt meg a király is – A rendeletek szerint ebben a korban már megismerkedhetsz egy másik herceggel, aki majd a vőlegényed lesz.

- Most? Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan! – harapta be hirtelen a száját a hercegnő. Mindig is makacs volt.

- Ne ellenkezz, Hwara! – kezdett kissé ingerült lenni a férfi – Csak így vihetjük tovább a vérvonalat! Ha most nem csapunk le az ajánlatukra, akkor semmire sem fogunk jutni!

Hwara szaggatottan beszívta a levegőt, majd félve megszólalt:

- K-Kicsoda az? – nyelt egyet.

- Hwan Min-jun – válaszolt a királynő úgy, mintha nem is lenne olyan nagy dolog. Márpedig mennyire az volt! Hisz' Minjun volt a leghíresebb herceg. A birodalmak nagy része tudott róla.

Hwara lassan emésztgette anyja szavait.

Nagyon is tudta, hogy kiről van szó. Gondolatai azonnal összekavarodtak és furcsa érzés áradt szét bensőjében.

- A-A Hwanjung-birodalom hercege? H-Hwan Minjun? – kérdezte nagyokat pislogva és ledöbbenve. Arca még fehérebb lett, ahogyan kifutott belőle a vér a név hallatára.

- Ajánlatot tettek, miszerint a két birodalmat egyesítjük, ha ketten léptek trónra – sóhajtott fel a férfi – Nincs más választásunk, ha fenn akarjuk tartani a királyi vérvonalat.

- El kell fogadnunk, Hwara – helyezte az említett vállára az egyik kezét a nő – Holnap ellátogatunk hozzájuk, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Szeretnénk azt is, hogy megismerkedj vele, hiszen ő lesz a te herceged.

Hwara csillogó szemekkel és összeszorított ajkakkal bólintott.

Egyfajta kettős érzés alakult ki benne. Egyrészt roppant szerencsésnek érezte magát – hiszen Minjunnal elég sokat nyernek a királyságnak és nem mellesleg elég jóképű fiú –, másrészt pedig félt és elég sietősnek tartotta ezt az egészet. Nem értette, hogy mire fel ez a nagy sietség, hiszen még húsz éves sincs. Vagy talán csak azért csinálják ezt vele, mert nem is figyelnek az ő véleményére, Minjun pedig 24 éves, így neki szabadon megengedik? Itt jött közbe a korkülönbség: a hercegnő félt attól, hogy egy nála hét évvel idősebb herceggel kell randizgatnia. Nagyon is túlzásnak tartotta ezt az egészet. De nincs mese: sohasem mondhatott ellent szüleinek.

A nap hátralevő részében sokszor mozdult ki a palotából, hogy kiszellőztethesse a fejét és így segítsen magának azon, hogy beletörődjön ebbe az egész herceges ügybe. Belül folyamatosan megrezzent, ahogyan elő-elő idézte szemei előtt a találkozást és azt, ahogyan randizgat vele, megtörténik az első csók és az első együttlét. Ahogyan az idő elteltével egy vörös szőnyegen sétál azon a bizonyos napon, Minjun pedig ott várja őt az oltár előtt.

Akaratlanul is megremegtek lábai és észre sem vette, ahogyan nekiütközik valaminek... pontosabban egy izmos, de puha mellkasnak.

A hirtelen jött ütközéstől és az ijedségtől felsikkantott és a lendület hevében túl gyorsan tett meg hátra egy lépést, így megbotlott, hátrafele kezdett el eldőlni, így felbillentve kissé díszes szoknyáját és hosszú, barna haját.

Az illető azonnal kapcsolt és rögtön mellette termett, lehajolt, erős karjait becsúsztatta a hercegnő térdei alá és a háta mögé, így megakadályozva őt abban, hogy a hátára essen és megüsse magát. Ő maga pedig letérdelt, hogy megkönnyítse a dolgát – mondjuk erre semmi szükség sem volt, mert a hercegnő pehelykönnyű volt –, és úgy hajolt kissé az arca felé.

A lány az addig összeszorított szemeit félve kinyitotta és egyenesen a fiú szemeibe nézett. Tekintetében az eddiginél is jobban tükröződött az ámulat – ami a fiú oldaláról sem volt másképp.

A fiú karjai megfeszültek kissé, ahogyan a lányt tartotta – ami a nagy izmok miatt gyönyörűnek hatott –, ezüstös tincsei előre lógtak, ami keretet adott tökéletes fehér arcának és állvonalának. Sötét szemei kíváncsian fürkészték a lány arcát és tekintetét. Telt rózsaszín ajkai hívogatóan elnyíltak, ahogyan a levegőt vette, így megvillantva kissé hófehér fogait.

A lány szoknyája a kartól felgyűrődött, barna haja nagyobb tincsekben érintette a földet, kis kezecskéi pedig mellkasán pihentek. Hatalmas sötét szemei csillogva fürkészték a fiú tekintetét.

- Ilyen közelről még tökéletesebb... mintha valami meséből tépték volna ki.

- J-Jimin? – szólalt meg félénken.

- Hwara – kúszott egy mosoly a másik arcára – Min gondolkoztál el ennyire? – kuncogott, miután a lány még mindig nem szólalt meg.

- Öhmmm... s-semmin...

- Biztos? – hajolt hozzá közelebb Jimin, mire az apró kezeit az arca elé emelte, hogy ne essen még jobban zavarba a fiú közelsége miatt.

Az említett elnevette magát és magához húzta a hercegnőt, hogy óvatosan fel tudja őt állítani és egy baráti ölelésbe invitálja, miközben az reflexszerűen köré lendítette karjait és görcsösen kapaszkodott a nyakába.

Mikor elengedték egymást, Jimin újra rámosolygott.

- Van valami baj? Látszik rajtad, hogy valami bánt – fürkészte az arcát.

Hwara zavartan megigazgatta a haját és vörös fülekkel lehajtotta a fejét.

- Holnap ellátogatunk a szüleimmel a Hwanjung-birodalomba.

- A leghíresebb, tudom – bólintott a fiú – Hallottam már róla. De miért is mennétek oda?

Hwara felemelte újra a fejét, mire egy kérdő tekintettel találta szemben magát.

- Találtak mellém egy herceget. Vele fogok megismerkedni.