Ismét eltelt pár nap azóta, amióta a gerlepár elbúcsúzott egymástól. Hwara már többnyire tudott segítség nélkül sétálni, de fájdalmai még mindig voltak. Ha pedig már fájdalomról beszélünk: nem csak fizikai sérelmei voltak, hanem lelki is.

Hiányolta Minjunt. Csókjának íze és puhasága még a mai napig is érződött ajkain. A kedves szavai még mindig füleiben csengtek. Ölelésébe pedig minden áron visszavágyakozott, annyira el tudott lazulni benne. Persze csak addig, amíg nem közelített hozzá. Akkor pedig minden izma megfeszült az izgalomtól és a zavarodottságtól és teljesen tehetetlen volt. Abban az állapotban pedig a herceg azt tehetett vele, amit csak akart.

Ajkait megérintve sétálgatott a palota hosszú folyosóján néha-néha bicegve. Az ablakon keresztül tömérdeknyi havat lehetett felfedezni, amiből arra lehetett következtetni, hogy kint mínuszok röpködnek, meghozva teljes egészében a telet. Na meg persze arra is, hogy a tegnapi nap óta több hó esett. A palota melegségéből viszont oly' távolinak tűnt ez az időjárás...

Ez a nyugodt, békés légkör viszont hamar tovaszállt. És hogy mégis miért? Nézzük meg!

A kórházi szárny pontosan annak a folyosónak a fordulatánál volt, amelyen Hwara sétálgatott némi mozgás érdekében. Ott fogadták a sérült lovagokat. Eddig bár üresen állt, de most sebesült lovagokkal volt tele, akik mind megfelelő kezelésre vártak, vagy már csak lábadoztak. Voltak, akik kisebb-nagyobb sérülésekkel úszták meg a harcot, de voltak, akik mélyebbnél mélyebb sebekkel és sok vérvesztéssel, valamint nagyobbnál nagyobb fájdalmakkal, amiket sürgősen csillapítani kellett. Voltak olyanok is, akiket szinte a halálból hoztak vissza. Azokkal a lovagokkal viszont meggyűlt a baja az orvosoknak, mert nem volt könnyű dolguk.

Persze ha sebesültekről volt szó: Jimin is oda tartozott. A királynő ugyanis visszarendelte őt a mai nap, hogy sebeit biztosabban összevarrják. Szerencsére gyorsan kezelés alá vették őt abban a pillanatban, ahogyan megérkezett. Akármennyire is volt súlyos az állapota – egész rövid idő alatt tudtak rajta segíteni. Annyiszor csillapították fájdalmát, akárhányszor csak kellett és képesek voltak rá. Ezzel ellentétben rengeteg vért vesztett, így bőre sápadtabb volt a szokottnál. De ez nem riasztotta el őt attól a tudattól, hogy bizony hőstettének következménye lesz, méghozzá lovaggá ütés formájában. Nem félt újabb sérüléseket szerezni, ha az eredménye oly' tiszteletre méltó, mint például a hercegnő megmentése. Hiszen érte bármit megtett volna még akkor is, ha utána még így sem engedik őt közelebb hozzá.

Az orvosok hosszú győzködése után végre kivánszoroghatott a rendelőből. Vissza akart menni a lovagi házba és pihenni. Átgondolni még egyszer a történteket. Feldolgozni mindazt a veszteséget és nyereséget, amit harc által szerzett. Hoseok elvesztését és Hwara esetleges megbocsájtását. Hiányolta egyetlen igazi barátját és vágyakozott a hercegnő után. Egyszerre volt végleg összetört és izgatott. Dühítette az a gondolat, hogy egy buta merénylő végzett barátjával és izgatottá tette az a gondolat, hogy ezek után minden más lesz. Máshogyan fognak tekinteni rá, mert egy igazi hőstettet vitt végbe. Legfőképpen pedig máshogyan fog a hercegnő tekinteni rá, hiszen ha elmondták neki, hogy ki által és hogyan menekült meg, egyfajta „menedéket" jelentene ő a számára és egy kisebb kötődés kezdene el közöttük kialakulni. Végül pedig akár el is nyerheti a hercegnő teljes megbocsájtását.

Ezekkel a gondolatokkal bandukolt a folyosón, néha-néha felszisszenve sebei miatt. Közben pedig jobban körülnézett, hiszen azért mégsem teheti be ide a lábát minden nap. A folyosó csöndes volt, együttvéve a palota többi részével is – kivéve a kórházi részleget természetesen.

Ahogyan tovább haladt, egy kis idő után már nem csak a saját lépteit hallotta. A másik monoton kopogás szinte visszhangzott a hatalmas, fényűző folyosóban, ami normál esetben hátborzongatónak hatott volna, ha nem egy palotában lett volna, ahol semmi bántódás nem érheti.

Ahogyan közelebb került a kisebb fordulóhoz, úgy lettek az idegen léptek is egyre hangosabbak. A hangerő segítségével pedig valami furcsát vett észre benne: az egyik fele mintha arról árulkodott volna, hogy az illető sántít.

- Várjunk csak... H-Hwara...? – tette fel magának a kérdést, melyre azonnal választ is kapott.

Ahogyan balra fordult a saroknál, hirtelen összeütközött egy apró lánnyal. Mikor pedig lenézett rá, szinte megfagyott ereiben a vér és állkapcsa – az összes többi arcvonásával együtt – megkeményedett.

A lány lassan, kapálózó szívvel nézett fel a fölé magasodó illetőre. Amint szemeibe nézett és rájött, hogy mégis kivel áll szemben, ereiben szintúgy megfagyott a vér. Végtagjai megmerevedtek, lábai földbe gyökereztek. Szíve még vadabb tempóval vert tovább, torkában gombóc keletkezett. Mindehhez társult még az is, hogy illata orrába kúszott. A fiúnak márpedig volt egy jellegzetes vanília illata, mely oly' nyugtató volt!...

De ez most kicsit sem nyugtatta meg Hwara kavargó gondolatait és feszült minden voltát. Fullasztóan forró levegő telepedett le köréjük, melynek hatását mind a ketten szüntelenül érezték.

- E-Elnézést... – szólalt meg végül a fiú egy kisebb idő után. Hangja alig merte elhagyni torkát, olyannyira zavarban volt.

- Öhmmm... s-semmi baj... – hajtotta le a fejét a másik válaszként. Hangja reszketeg volt. Félő volt, hogy elsírja magát.

- N-Nekem... m-mennem kell... – szólalt meg újabb kínod csend után ismét csak a fiú, majd kikerülve a lányt elsétált mellette. Viszont ahogyan megtette volna első lépéseit, a lány utána lépett és apró kezével gyengén megfogta a csuklóját. Akármennyire is volt erőtlen, elég volt ennyi is ahhoz, hogy Jimin megtorpanjon, és ereiben ismét meghűljön a vér.

Lélegzet visszafojtva várta Hwara válaszát, de az nem szólalt meg. Csak álltak ott, a fiú hátat fordítva neki és mereven.

- J-Jimin... ne menj el, kérlek... – a lány hangja szinte villámcsapásként hasított a levegőbe, kettészelve az ijesztő csendet. Hangja vékony és rendívül reszketeg volt. Remegő ajkait összeszorítva várta a reakciót, miközben könnyeit próbálta visszafojtani.

Mintha csak gondolataiban olvasott volna, Jimin lassan fordult meg. Arca ellágyult, hiszen a lány még mindig markolta a csuklóját, melyet apró keze épphogy át tudott fogni. Teljes testtel az ő irányába nézett, majd lejjebb biccentve a fejét szemezett vele tovább, ismét magyarázatra várva.

A lány félénken felnézett rá, miközben ajkait szüntelenül fogai közé vette, majd' feltörve rajta a bőrt.

- Ahogyan a hercegnő akarja – szólalt meg végül inkább Jimin, miután ismét egy megtörésre váró csend telepedett le közéjük.

- Jimin... én... – nyögött fel nagy nehezen a lány – Én...

Lefolyó könnyeit letörölve kézfejével szólalt meg újra egy kis idő után:

- Köszönöm – hajtotta le a fejét, ahogyan pityergése majdnem sírásba váltott át. Plusz, nem akarta, hogy a fiú így lássa őt. Ilyen megtörten és félve. Hiszen ez az időszak egy valódi sokk volt számára, mely mély, maradandó sérelmet okozott neki. A borzasztóbbnál borzasztóbb gondolatok szüntelenül emésztették őt, így egy tiszta és ép gondolatot sem hagyva hátra fejében.

- Ugyan... én csak a dolgomat tettem – sóhajtott fel a fiú, majd óvatosan kihúzta csuklóját a lány gyenge szorításából, ismét megfordult és immáron másodjára indult el eredeti célja felé. De Hwara ezúttal sem tántorított.

Határozottan lépett utána és ragadta meg ismét csuklóját, mire az most már azonnal megfordult és tényleges magyarázatra várt. De lám-lám: egy egyszerű magyarázatnál sokkal többet kapott, mint amire várt.

A lány immáron szabad utat engedve könnyeinek és remegő ajkakkal vetette karjaiba magát. Szorosan hozzábújt, fejét szinte teljesen a mellkasába bújtatva. Vékony karjaival szorosan ölelte körül derekát, miközben sírástól reszkető tüdővel szippantotta be a fiú kellemes, vaníliás illatát.

Jimin azonnal lesokkolt. Pupillái a döbbenettől kitágultak, kavargó gondolatai elcsitultak, teste megmerevedett. Csak érezte, ahogyan Hwara kislányként bújik hozzá, lassan áztatva felsőjét könnyeivel és apró nyöszörgéseket és szipogást hallatva préselte jobban hozzá magát.

Szerencsére a fiú nem sokáig maradt szó nélkül. Tudta, hogy valamit tennie kell annak érdekében, hogy a lány valamennyire megnyugodjon.

- Shh... – csitítgatta, miközben az ölelést viszonozva zárta köré karjait és kezdte el simogatni gyengéden a hátát, ezzel némi vigaszt szolgáltatva – Nincs semmi baj – mondta halkan – Shh, ne sírj...

- Annyira fáj... – mormogta a másik sírástól küszködve.

- Shh, shh... elhiszem... mindenkinek fáj. A baj viszont már elmúlt, nincs miért aggódnod.

- De...

Jimin kissé eltolta magától, hogy szemeibe tudjon nézni.

- Nincs semmi de, Hwara. Nyugalom van, ne sírj – törölte le hüvelykujjaival könnyeit, miközben az csillogó szemekkel nézett fel vissza rá – Megígéred nekem, hogy nem sírsz?

A lány arcára a fiú finom simogatásának és sötét, egyben melegséget árasztó tekintetének következtében akaratlanul is felkúszott a piros szín, szemeit pedig lesütötte és úgy bólintott egy aprót, majd újra visszanézett rá – immáron kissé bátortalanul.

- Mennem kell – sóhajtott fel Jimin – Légy jó! – simította meg óvatosan a lány fejét, majd megfordult és elsétált.

Hwara szakadozó levegővételekkel és egy újabb felforrósodott légtömeget fogadva maga körül meredt utána. Nézte távolodó, hozzá képest nagy alakját és olykor-olykor sántikáló járását, miközben ezüstös haja meg-meglibbent, ahogyan sétált. Viszont mielőtt átlépett volna a folyosó végén lévő boltív alatt, félig hátrafordult, egy félmosoly kíséretében intett, majd ténylegesen eltűnt a látókörből, léptei pedig egyre jobban elhalkultak.