Hwara sebekkel terítve hevert egy nagy gödörben, amely közvetlen egy fa tövében volt. Apró golyók éktelenkedtek szerte testében, vér bugyogott hófehér bőréből és rózsaszín ajkaiból.

Még életben volt. Meg tudott menekülni. Lova messze vágtatott és nem tért vissza, miután a túlzott ijedségtől ledobta őt, mikor menekültek. Sebei merénylők pisztolyától és kardjától tátongtak, mikor próbálták őt elfogni. Rövid, vékony lábainak ellenére túl fürge volt és elrablás helyett csak szimplán sebekkel úszta meg a támadást. Mély sebekkel. Mind fizikai és mind lelki sebekkel.

Élt, de nem volt magánál. Nem volt eszméleténél. Isten tudja, hogy hogy fogja végezni.

A közelben egy fiú tért hamarosan magához. Méghozzá egy lovag, kinek lova szintén ledobta őt és saját életéért menekült.

Egy fának támaszkodva tápászkodott fel a földről, miközben sziszegve fájlalta sebeit és sérült lábát, amelyen a sebet egy golyó okozta és nem tudott könnyen ráállni, mert mindig megingott. Szájából csakúgy kiserkent a vér, mint minden egyes sebéből.

Nem tudta, hogy mit tegyen. Az erdő ijesztő sűrűsége és nagysága miatt pedig nem tudta behatárolni azt, hogy hol is van pontosan. Közel van-e a palotához vagy sem? Veszélyben van-e annak ellenére, hogy a merénylők már egy jó ideje nem ólálkodnak a környéken vagy sem? A legfőbb kérdés pedig: Hwara és Hoseok él-e még, vagy sem? De mi van akkor, ha minden odaveszett? Hisz' egy eléggé komoly és durva támadáson vannak túl, nem akármilyenen.

Hamarosan sérült lábát a földön hurcolva indult meg, miközben szétnézett annak érdekében, hogy hátha talál valamit vagy valakit, kinek – illetve minek – segítségével rájöhet, hogy hol is jár éppen.

Igazából nem is kellette olyan sokáig keresgélnie, hisz' hamar nyomra akadt. Méghozzá nem is akármilyen nyomra. Egy emberi nyomra.

Hamarosan egy gödör szélében botlott meg egy fa gyökerének köszönhetően, de szerencsére egyensúlyát időben meg tudta tartani. Arcába lógó hajtincsei mögül, a hidegtől reszketve kémlelt a gödörbe, hátha talál valamit – amellyel sikerrel is járt.

Hwarát pillantotta meg, aki összekuporodva és mélyebbnél-mélyebb sebekkel feküdt a gödör mélyén, ahol előzőleg talált menedéket.

- H-Hwara... - préselte ki magából nagy nehezen a lány nevét, majd aggódva megindult felé, félig-meddig mászva. Térdei ugyan remegtek és hangja szintúgy reszketeg volt, de tudta, hogy valamit azonnal cselekednie kell. Nem hagyhatta csak úgy ott. Nemcsak azért, mert katona volt – azért is, mert szerette.

Mikor odamászott hozzá, letérdepelt mellé és lágyan szólítgatni kezdte – de mindent hiába. Nem válaszolt és meg sem moccant.

- Hwara, ne... kérlek...

Egyre jobban kezdett kétségbe esni és összetörni. Szíve vadul dobogott, ahogyan lassan hozzányúlt. Egyik kezét lábai alá csúsztatta, másikat pedig háta alá és magához vonta, miközben ijesztően merev és sápadt arcát vizslatta. Hiába volt arca sebes és eltorzult a fájdalomtól: ő még így is gyönyörűnek tartotta. Most pedig így, hogy végre karjaiban tarthatta, szíve majd' kiugrott mellkasából.

Óvatosan megfordult, majd nagy nehezen kikászálódott a búvóhelyről a lánnyal a karjaiban. Fáradtan sóhajtott, majd lassan elindult egy irányba, ismét maga után vonszolva egyik lábát, amely csak még inkább megnehezítette dolgát.

Eközben a palotában pánik tört ki, miután tudatosult a család arról, hogy Hwara eltűnt. A szülők és Minjun kétségbe voltak esve és szinte minden katonától megkérdezték, hogy látták-e valahol. Persze az várható volt, hogy egyikük sem tudta megmondani, hogy hova tűnt. A hangulat pedig egyre nyomasztóbb lett, miután a lakóknak is a fülébe jutott mindez.

A király és a királynő azonnal elhatározták, hogy addig nem nyugszanak, amíg a nyomára nem bukkannak. A katonák nagy részét elküldték keresésére a birodalomtól távolabb, míg a maradék létszámnak pedig a birodalom közelében adtak parancsot ugyanerre. Minden erőt bevetetettek a cél érdekében.

Minjun halálra aggódta magát a hercegnő miatt. Minden áron ő akarta megkeresni, de minden próbálkozásnál megakadályozták, hiszen ha merénylők tőle is akartak valamit, félő volt még mindig kitennie lábát a birodalom falain kívülre. Így hát a lány szobájában található hatalmas ablakon keresztül pásztázta a körülményeket, akár egy kívülálló. Míg a házaspár kint tevékenykedett, addig ő a palotában ragadt.

Vele ellentétben Youra úgy érezte, hogy egy világ omlott össze benne. Teljesen megdöbbent, mikor tudatosult benne, hogy szeretett bátyja bizony nem tért haza a csatából, a merénylők gyilkos karmaiba került és kioltották életét. Csak zokogott és zokogott abban reménykedve, hogy ez az egész nem lehet igaz. Persze előbb-utóbb muszáj beletörődnie halálába, amit kínszenvedésként kell majd megélnie. Nem tudta elhinni, hogy Hoseok halott. Szinte átkozta a világot, miközben folyamatosan ez járt a fejében: Miért pont én? Miért pont az én bátyám?

- Miféle átok ez? Mondd, milyen? – nyöszörgött az ablakból pásztázva az eget, válasz után kutatva. Szemei pirosak, arca pufók volt a folyamatos zokogástól, tüdeje pedig teljes egészében megrázkódott.

Aznap egy csodálatos és mindig életvidám lovagot veszített el ez a hadsereg. A fiú családjában a gyász pedig egyre jobban uralkodó pozíciót foglalt el, melynek következményei kilátástalanok voltak.

De nem csak ez a család gyászolt, hanem a többi életét vesztett lovagé is, hiszen sokan mentek el Hoseokon kívül. A hadsereg ebből kifolyólag erősen meggyengült, így a merénylők számára már akár könnyű dolgot is jelenthetett a birodalom, és félő volt, hogy hamarosan még egy támadás rendíti majd meg az ott élő lakókat.

Már közeledett a késő délután, de Hwarának és Jiminnek még mindig nem bukkantak nyomára. A lovagok a hercegnő nevét kiáltozták szűnhetetlenül és minden egyes kis zugot átfésültek a környéken, de nem találtak semmit sem, ami miatt ők is egyre jobban kétségbeesettek lettek.

Jimin ismeretlen környékeken járt már. Nem tudta, hogy merre van a visszaút. Szinte beleőrült abba a gondolatba, hogy mi van akkor, ha nem fog már visszatalálni. Erre pedig az is rátette egy lapáttal, hogy mély sebei fájdalmasan és visszataszítóan tátongtak, jobb lába pedig szinte használhatatlan volt egy lőtt seb miatt és még a hercegnő eszméletlen teste is karjaiban volt, ami ugyan pihekönnyű volt, de a fiú egyre jobban úgy érezte, mintha mázsák nyomnák karjait. Mindez viszont csak sérülései miatt volt így és az miatt, hogy nem tudta hol van. Mindenképpen vissza akart találni a palotához. Méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehetett.

Elveszett volt. Viszont egyszer csak a sors a segítségét küldte neki: ahogyan beljebb és beljebb haladt az erdőben, egy széles, kitaposott úton találta magát, amely még tovább haladt a fák között. A birodalomhoz vezetett.

- Valóban ez lenne az út? – kérdezte magában, majd helyeselte, hogy ez bizony az – A kérdés: merre induljak el? Merre van a birodalom?

Ez miatt egy kicsit megtántorodott, de végül elindult az egyik irányba és reménykedett abban, hogy visszatalál.

Ahogyan sötétedett, úgy is adták fel a lovagok a reményt. Semmilyen nyomot nem találtak, ami a lányra utalt volna. Csak holttestek feküdtek mindenütt vérpatakokkal bekerítve, ami egyben nyújtott hátborzongató és szomorú látványt. Ezen testek többsége kivételesen lovagoké volt.

- Most mit tegyünk? Nincs itt a környéken egy élő ember sem, tehát a hercegnőnek nyoma veszett – szólalt meg kissé zaklatottan az egyik lovag.

- Szerintem fújjunk takarodót és menjünk vissza. Holnap tovább keressük – javasolta egy másik és azzal beletörődve indultak meg a palota felé, ahol viszont a szülők és Minjun teljesen összetörve fogadták a hírt. Nem akarták, hogy ez mind igaz legyen. Csak vissza akarták kapni egyetlen gyermeküket, Minjun esetében pedig egyben a leendő menyasszonyt.

Szinte már beesteledett, mire Jimin felismerte a birodalom körülötti ismerős területet, ahova idővel eljutott. A fák levelei között halovány fény pislákolt, amely azonnal tudatta a fiúval: visszatért és jó helyen van.

Ahogyan elérte a birodalom kapuit, megkönnyebbülve sóhajtott fel.

- Itt a hercegnő megmentője.