Vasárnap éjjel volt. Minjun már egy hete Hwaránál tartózkodott, akihez még közelebb került az idő elteltével. Próbált minél jobban romantikus lenni, ami mindig sikerült, ezzel még jobban elnyerve a lány bizalmát. Persze voltak kisebb összetűzéseik, ami a legtöbb esetben a fiú túlzott féltékenysége és akaratossága miatt volt, és persze egyszer sem jöttek ki belőle jól, hiszen a lány – érzékenységéhez híven – mindig könnyeket potyogtatott. Szerencsére utána mindig egy hosszú ölelkezése lett belőle.

Hirtelen egy hatalmas fénycsóva szelte át a borult eget, amely egy pillanatra bevilágította azt a kis szobát, amelyben Hwara aludt, egy nagy hangrobbanást hagyva maga után, pár pillanat múlva pedig elkezdett szakadni az eső, akárcsak dézsából öntötték volna.

A lány szemei hirtelen kipattantak és azonnal felült az ágyában.

Minjun éppen mélyen aludt, mit sem törődve a viharral. Persze ez sem tartott sokáig, hiszen hamarosan nyílt az ajtó, amely halk nyikorgással tárult ki.

- Oppa... - zökkentette ki álmából egy vékony kis kétségbeesett hang.

- Hmmm? – mordult fel és fordult az ajtó felé, kissé lejjebb lökve magáról a takarót. Csak a lány sötét alakját látta ott, amely fel-feltűnt, ahogyan a villám fénye bevilágította a szobát.

- Félek... - nyöszörgött halkan szipogva, miközben beljebb lépett a helyiségbe.

A fiú felsóhajtott, majd felült az ágyon, felkapcsolta a villanyt és szemeit összeszűkítve nézett felé, miközben beletúrt a hajába.

- Hwara, ezek csak fények meg hangok... - mondta rekedt hangon, de Hwara csak még beljebb lépett.

- D-De én félek... - remegtek meg ajkai, ahogyan a feltörni készülő sírást próbálta elfojtani.

A fiú megborzolta sötét haját és ásított egyet.

- Nagyon nagyon?

Erre a lánytól csak egy bólintás volt a válasz. Ezután pedig egy újabb mennydörgés csapott zajt, mire csak egyre jobban kezdett bepánikolni, amit a fiú azonnal észrevett és felállt.

- Ott legyek melletted, amíg elalszol? – kérdezte lágyan, mire az hevesen bólogatni kezdett, ő pedig egy nagy puszit nyomott a fejbúbjára és átkarolta. Így indultak vissza Hwara szobájába.

Hamarosan Hwara már az ágyában feküdt, Minjun pedig mellette ült a földön, tenyereibe zárva a lány egyik kezét. Minden egyes kis mozdulatát figyelte, miközben az végig próbált a szemeibe nézni, megnyugvást keresve.

- Itt vagyok, nem kell félni! – suttogta lágyan a fiú és nyugtatásképpen egy újabb puszit nyomott a homlokára, majd állát megtámasztotta az ágyon és mosolyogva figyelte íriszeit, mire a lány ajkaira halvány mosoly szökött.

Szinte elámult. Azonnal elolvasztotta a szívét még az a pici mosoly is, pedig alig tartott pár pillanatig. Ahogyan pedig a lámpa fénye megcsillant fehér bőrén, még jobban lenyűgözte a látvány. Ahogyan világosbarna tincsei arcába lógtak, ahogyan sötét íriszei meg-megcsillantak, ahogyan pici ajkai egymásra feküdtek: minden kis porcikája és mozdulata megdobogtatta a szívét. Alig tudta türtőztetni magát a közelében. Főleg az ilyen idilli pillanatokban, amelyek egyre többször fordultak elő.

Fejét kissé oldalra döntötte, majd újra megszólalt:

- Gyönyörű vagy! – suttogta, mire az nyelt egyet és lassan el is pirult – De tényleg. Rengeteg lányt láttam már, de ilyen szépet mint te: egyet sem.

A lány szíve pillanatokon belül úgy zakatolt, akár egy vonat kerekei, pulzusa pedig az egekben járt. Úgy érezte, hogy akár bármelyik pillanatban felrobbanhat, annyira felpezsdült annak láttán, hogy a fiú alig pár centire volt az arcától és úgy mosolygott rá. Fáradságtól elmélyült és berekedt hangja pedig csak rátett egy lapáttal. Egy olyan furcsa érzés fogta el, hogy még maga is meglepődött. Talán vágy? Vonzalom? Inkább minden eddigi érzés felerősödése. Ettől viszont csak annál jobban megijedt.

- Jó éjszakát, hercegnő! – dörmögte, miközben egy mézédes csókot lehelt kipirosodott orcájára, majd kissé hátrébbhúzódott, kényelmesen elhelyezkedett, fejét elfektette az ágyon és álomba is merült: még mindig a kezét szorongatva, így még több biztonságot nyújtva a lánynak.

Azonban ez az idilli pillanat sem tartott sokáig, hiszen hamarosan egy újabb villám cikázott végig az égen, amelyet egy újabb mennydörgés követett.

Hwara persze azonnal megijedt, de így, hogy Minjun mellette volt, tudta, hogy aggodalomra semmi ok. Így hát nyelt egyet és félve közelebb húzódott hozzá, de olyannyira, hogy már szinte a hajába bújt, amely olyan puha volt, hogy szinte azonnal lenyugodott. Annak tudatában, hogy a fiú ott volt vele, mégsem ment vissza a szobájába és képes volt még ilyen kényelmetlen helyzetben is itt aludni mellette: immáron már ő is békésen álomba zuhanhatott, szinte teljesen kizárva a tomboló vihar hangjait, amelyektől minidig is annyira rettegett.

A királyság új napra virradt. Ugyan hideg volt az idő, de a Nap kitartóan sütött és árasztotta magából a ragyogó fényt.

Hwara lassan kinyitotta szemeit. Ugyan abban a helyzetben feküdt, mint ahogyan elaludt. Viszont teljesen másra számított, mint amivel szembesült, hiszen arcát már nem csiklandozták pihe-puha hajszlak, kis kezét pedig már nem melengette egy nagy és meleg marok.

Szemei teljesen kipattantak, felült az ágyon és sűrű lélegzetvételekkel tekintett körbe a szobában.

- Oppa? – emelte fel a hangját, de nem jött válasz.

- Hova tűnhetett? – tudatlankodott, majd magára kapott egy meleg kis kabátkát és a fiú keresésére indult.

Alig telt el 1-2 perc: máris megpillantotta a keresett személyt a fő erkélyen. Nem habozott, ki is ment hozzá.

Mögé tipegett és megbökdöste a hátát, mire hatalmas alakja felé fordult, ő maga pedig félve pillantott fel rá.

- Hát jó reggelt! – mosolygott le rá és nyomott egy puszit a homlokára – Hogy aludtál? – pihentette kezeit a lány derekán.

- Jól, bár megijedtem, mert nem találtalak sehol sem...

A fiú mosolya erre csak még jobban kiszélesedett, hiszen nagyon aranyosnak találta őt.

- Tudod jól, hogy itt nem nagyon tudok eltévedni – vigyorgott, mire a lány arca valamilyen érzéstől fogva pirosba borult, amit persze szintén aranyosnak talált – mily' meglepő, igaz?

- T-Tudom, de... - hebegett-habogott a másik, mire felnevetett.

Hirtelen felindulásból benyúlt a hóna alá és felemelte őt akár egy kisbabát, majd a derekánál fogva magához szorította, mire az reflex szerűen fonta dereka köré lábait és nyaka köré karjait, hogy jobban meg tudja magát tartani. Persze ezzel csak egy még zavarba ejtőbb helyzetet teremtett, így szíve ismét zakatolni kezdett.

Most pedig jött az a bizonyos csöndes és meghitt rész: elmerültek egymás tekintetében.

- Hogy lehetsz ennyire gyönyörű és ártatlan? – susogta Minjun az első perc után, amely Hwarában azonnal bonyolultabb és bonyolultabb érzéseket kezdett kiváltani.

Talán most kezdte el csak igazán megszeretni? Kibontakozott iránta a vonzalom?

- Ennyi: nekem már szinte semmi keresnivalóm az ő életében. Most már tényleg nem tudok annál jobb megoldást, minthogy Yourával legyek. Ki a fenét érdekel ezek után az, hogy én kivel vagyok?

- Hé, Jimin! – szólította meg őt Hoseok, miközben odament hozzá, magával vezetve a lovát is. De az meg sem moccant, még egy hang sem hagyta el a száját. Csak némán meredt fel a palota erkélyére, ahol kiszemeltje és egy régi barátja élvezte egymás társaságát kéz a kézben – vagy éppen ölelkezve.

Tudta, hogy innen már nincs kiút. Innentől a kapcsolatuk már csak egyre mélyülhet, neki pedig már egyre kevesebb köze van a lányhoz. Mintha az idő, a kegyetlen sors és az a meghitt kapcsolat napról-napra jobban elszakítaná tőle. Ráadásul még milyen messzire is elfajulhat... házasságkötés? Na ez az a bizonyos dolog, ami miatt Jimin legszívesebben elfutna és vissza se nézne.

Hoseok is felpillantott, majd a levegőt lassan kifújva támaszkodott a kerítésre, miközben próbált valami érzelmet leolvasni társa arcáról. Semmi mást nem látott: csakis fájdalmat és csalódást, ami olykor-olykor keveredett a dühhel és féltékenységgel.

- Még mindig őket nézed? – szólalt meg pár pillanat múlva.

A kérdezett hosszan felsóhajtott, de szemei még mindig a két távoli alak között cikáztak.

- Az van Hoseok, hogy erről félig csakis én tehetek. Ez ellen már nem tudok mit tenni.

Hoseok megingatta a fejét, majd nem sokkal később meg is szólalt:

- Figyelj... gyere, vigyük inkább vissza a lovakat és sétálgassunk egy kicsit a városban pihenésképpen. Mit szólsz hozzá? Legalább addig is kivered őket a fejedből. Na?

- Hmmm, ez egy jó ötlet – bólintott rá szinte azonnal a másik – Gyere! – biccentett az istállók felé.

De mindez hiába: belül ugyanúgy bánkódott. Valóban van már így értelme az egésznek? Ez itt a nagy kérdés.