- Jó reggelt! – nyitott be másnap reggel Hwara szobájába Minjun, egy nagy mosoly kíséretében.

- Oppa! – pattant fel a lány az ágyról, majd elé sétált és félénken karjaiba vetette magát. A fiú lágy puszikkal hintette be fejbúbját, majd még utoljára magához szorította és kissé eltolta magától, hogy a szemeibe tudjon nézni.

Csak vizslatta és vizslatta, egészen addig, míg az egyre jobban zavarba nem jött. Erre csak kuncogás volt a reakciója.

Szinte repdesett az örömtől, hogy egy ilyen lányt tudhat hamarosan magáévá. Már mióta csak erre az időszakra várt. Igaz, csók még nem csattant el: de úgy érezte, hogy ő a világ legboldogabb embere. Mindent megtett volna azért, hogy az esküvő napja fényévekkel közelebb legyen.

Kényszerházasság...

Pár pillanat múlva Minjun elengedte a kis csöppséget, majd felsóhajtva sétált oda a szoba nagy ablakához és kémlelni kezdte az elé terülő látványt.

A tél vészesen közeledett. A fák ágai szinte már teljesen csupaszok voltak. Nem volt túlságosan hideg, meleg meg aztán végképp nem. A szél lágyan rezgette a faágakat és a birodalom tornyain álldogáló zászlókat.

- Mi a terv mára? – sóhajtott fel, hátra fordulást mellőzve.

- Hmmm... - tűnődött el a kérdezett – Ma a lovagoknál lesz egy nagyobb edzés... nincs kedved belesni hozzájuk? – meredt hatalmas alakjára, amit már igaz, hogy kezdett megszokni, de még mindig megrémítette, mikor végimérte. Széles vállak, nagy és erős alkat, –számára – észvesztő magasság. Státusza pedig még hihetetlenebbé tette.

A kérdezett megfordult és elmosolyodott.

- De, van.

- Akkor mehetünk is! Öltözz át! – mosolyodott el a lány is félénken.

- Rendben – nyomott egy puszit a homlokára a fiú, miközben lágyan megsimogatta a vállát – Öltözz fel melegen! – azzal már ki is sétált a szobából.

Hwara akaratlanul is megmosolyogta Minjun gondoskodását. Örült, hogy végre van valaki az életében, aki mellett teljes biztonságot élvezhet. Viszont az mellett, hogy izgatott volt a közös jövőjükkel kapcsolatban: még mindig tartott tőle egy kicsit.

Hamarosan már a laktanya felé tartottak, egymás mellett. Nemsokára pedig kéz a kézben, hiszen Minjun lassan tenyerébe zárta a lány apró kezét, mire az persze menten zavarba jött és nem sokkal később el is pirult. Akaratlanul közelebb is húzódott hozzá. Egyben rándult görcsbe a gyomra és egyben érzett nyugalmat is, amit nagyon furcsának talált. Pedig együtt sem voltak... még.

Mikor beléptek a kapun és elindultak a gyakorlópálya felé – ahol nem mellesleg már javában folyt az edzés –, mindenki röviden meghajolt a közelükben, aki elhaladt mellettük, ők pedig szintén egy rövid intéssel köszöntek nekik. De arra nem is gondoltak, hogy milyen meglepetéssel kell majd szembesülniük ott.

- Jimin, az ég szerelmére! – csapott a homlokára a király, mikor az említett már sokadjára rontotta el a feladatot és esett le a lóról – Mi ütött beléd mostanában? – sétált oda a földön fekvő fiúhoz, aki fájdalommal teli arccal és kissé vicsorítva nézett fel rá ezüstös tincsei közül – Eddig te voltál Hoseok mellett az egyik legjobb lovag, most meg sorra mindent elrontasz – segítette fel végül nagy nehezen a fiút a földről – Minden rendben?

- P-Persze, cs-csak... ahh, a lábaim! – nyöszörgött, miközben lassan leporolta magát.

- Na, pattanj újra a nyeregbe! – veregette meg a vállát, mire az tette a dolgát és hamarosan már rajta is ült a lovon – Ne okozz csalódást! – mutatott rá szúrós szemekkel a király és elsétált, az edzés pedig folytatódott.

Igazából Jimin csak egy dolog miatt volt ilyen állapotban: méghozzá az álma miatt. Igaz, hogy már kezdte magát túltenni rajta, de egyszerűen nem hagyta nyugodni. Nem értette, hogy miért álmodta meg Hoseok és Hwara halálát, akiket annyira szeretett, hogy a saját életét is feladta volna értük. Egyre jobban bizonytalannak érezte magát.

- Egyedül is ki szoktál ide jönni? – nézett a lányra Minjun a kerítésre támaszkodva.

- Igen, de csak Hoseok miatt.

- Az meg ki? – vonta fel a szemöldökét a fiú és a szemeiben mintha megcsillant volna némi féltékenység. Pedig semmi oka sem lehetett volna rá, hiszen a lánynak nem lehetet senkivel sem olyan kapcsolata.

- Ő csak egy nagyon jó barátom. Már kiskorunk óta ismerjük egymást.

- Ajánlom is... - mordult fel a fiú.

- Oppa! – szólalt meg kissé ingerülten a lány, hogy jelezze: semmi oka sincs a féltékenykedésre.

- Jó, oké, tudom, ilyen nem történhet meg és a többi... - sóhajtott fel – De engem akkor is aggasztanak az ilyenek. Hiszen már most van egy csodálatos leendő hercegnőm – piszkálgatta ujjait, majd újra felemelte a fejét és tovább vizslatta az előtte gyakorló lovagokat.

A lány azonnal elmosolyodott a fiú kedvességén és túlzott aggodalmán.

- Butus, butus oppa~ - dalolászott halkan, mire az említett hátrapillantott, sértődöttet játszva.

- Ki a butus? – vonta fel a szemöldökét, mire a lány azonnal elhalogatta, mintha mi sem történt volna. Persze mindezt csak játékból.

- Oppa, szerintem te hallucinálsz... minden rendben? Kezdesz megijeszteni... - vágott csodálkozó arcot.

- Hmmm... ezt megjegyeztem... - nézett újra maga elé Minjun bólogatva és komolynak hatva, de arcán még így is előbukott egy mosoly, amit Hwara hozott ki belőle.

Az említett csak édesen felnevetett, mire a fiú mosolya még szélesebb lett.

- Most mi van? – kuncogott. Vállai folyamatosan rázkódtak a szintén feltörni készülő nevetéstől, ami szintén Hwara miatt volt.

Minden egyes pillanatban egyre jobban beleszeretett ebbe a csöppségbe. Úgy érezte, hogy bizony tényleg ő a világ legboldogabb embere. Még akkor is, ha nem került még hozzá olyan közel... várja azt a napot, mikor kapcsolatuk legelső pecsétje megtörténik. Vágyik rá, de még mennyire! Hisz' ki tudna ellenállni egy ennyire aranyos hercegnőnek?

- Rendben, mára ennyi! Vigyétek majd vissza a lovakat az istállóba! – szólt közbe a király az edzés végezetével.

- Igenis! – hangzott az egyhangú válasz a lovagoktól.

A király lassan el is ment, a lovagok pedig leszálltak lovaikról és visszaindultak az istállóba. Persze voltak kivételek, például Jimin és Hoseok. Ki gondolta volna...

- Hwara! – ölelte hirtelen magához valaki a hercegnőt, mire az persze megugrott az ijedségtől.

Miután elengedte Hwarát, az megfordult és immáron boldogon ölelte meg barátnőjét.

- Hát te? – kérdezte meglepetten.

- Csak kijöttem Hoseokhoz... és te?

- Hát... é-én Minjunnal jöttem, ki ide... megemlítettem neki, hogy a lovagoknak lesz egy nagyobb edzése és beleegyezett, hogy nézzük meg őket.

- Ó... - lepődött meg – Hogy mennek köztetek a dolgok? – hajolt közelebb Hwarához suttogva, miközben egy széles mosoly ült ki arcára.

- Öhmmm... hát... k-kezdünk közelebb kerülni egymáshoz... - pirult el a lány, miközben félénken lehajtotta a fejét és piszkálgatni kezdte az ujjait.

- Khmmm... - köszörülte meg Minjun a torkát és a hercegnő mögé lépett, mire mind a ketten összerezzentek és rákapták tekintetüket – Ő meg kicsoda? – nézett le Hwarára felvont szemöldökkel, mire az ellépett előle.

- Minjun, ő itt Hyunjae, Hyunjae ő itt Minjun – mutatta be őket egymásnak.

- Örülök a találkozásnak! – hajolt meg a lány, amit a fiú viszonzott is – Én megyek Hoseokkal beszélgetni... ti nem jöttök? – indult meg a kerítés mellett álldogáló fiúhoz.

- Oppa! – ölelte meg Hoseokot Hwara, mikor odaértek hozzá – amit persze Minjun nem nézett jó szemmel. De mire is számíthattunk volna tőle?

- Még hogy oppa... - mérgelődött magában... ismét teljesen jogtalanul. Miért ne hívhatná így? Hisz' ez a megszólítás hozzátartozik az illemhez és a szeretethez...

- Minjun! – lengette meg arca előtt egyik kezét a hercegnő, mire az azonnal megrázta a fejét és rápillantott, miközben próbálta elhessegetni bugyuta gondolatait.

- És tessék, itt van: olyannyira nem tudok figyelni semmire, hogy még a tájékozódási képességemet is elveszítem. Megőrjít ez a lány...

- Minjun, ő itt Hoseok, Hoseok ő itt Minjun – mutatta be őket egymásnak.

- Tiszteletem, herceg! – szalutált illedelmesen a lovag, majd mélyen meghajolt, amit az viszonzott is – Figyelj... - egyenesedett ki – Nem tudom, hogy illedelmes-e ezt ilyen szabadon mondanom neked, de... kérlek vigyázz Hwarára, ha már titeket választott össze a sors. Nem szeretném azt látni, ahogyan valaki összetöri a szívét és egyre jobban tönkremegy...

- Hidd el, ez nem fog megtörténni – ejtett a másik egy halvány mosolyt.

- De tényleg... majd idővel rájössz, hogy mekkora felelősség van a vállaidon.

Munjun csak bólintott, majd mosolyogva lepillantott Hwarára, aki felnézett rá... de volt valami a tekintetében, amit a fiú nem vett észre. Talán... félelem? Zavarodottság? Az oka egyértelmű volt: nem csak ők négyen voltak ott. Volt egy kis „potyautasuk" is, akinek személyét már az elején megemlítettem.

Az illető pedig nem más volt, mint Jimin. Távolról figyelte őket meredten, lovával az oldalán. Amint meglátta Minjunt, azonnal végigfutott a hideg a hátán a felismeréstől, és egyszerre lett dühös és féltékeny, mikor szélesen rámosolygott kiszemeltjére.

- Ó, hogy az a...

Alig telt bele pár pillanatba: hamarosan Hwarával szemezett, kinek arca elfehéredett és szótlanul meredt vissza rá. Akárcsak egy szellemet látott volna, hisz' a fiú oly mozdulatlan volt és titokzatos, és olyan átható tekintettel nézett vissza rá, amelytől a hideg futkosott a hátán.

- Hwara, mi a baj? – kérdezte lágyan Minjun és lehajolt a hercegnőhöz, aki összerezzent és közelebb húzódott hozzá – Mit láttál? – helyezte egyik hatalmas tenyerét hátára.

- Öhmmm... s-semmit – rázta meg a fejét és nézett fel rá.

- Csak megijesztettél – kuncogott a fiú és nyomott a lány homlokára egy puszit, ami azonnal megnyugtatta őt.

- Komolyan mondom, hogy elfog a hányinger... - gondolta magában Jimin és egy nagyot sóhajtva indult el a pálya kapuja felé, majd már el is tűnt az istálló rengetegében... persze ez sem ment zökkenőmentesen.

Hoseok észrevette őt és ennek hangot is adott, ami persze a többieknek is feltűnt: bizony nem voltak ott egyedül.

- Hé, Jimin! – kiáltott az említett utána, még mielőtt beléphetett volna az épületbe, ami szintén nem tartogatott sok jót.

A másik három fiatal azonnal a szólítottra kapta a fejét. Persze MInjun rögtön tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. Túlságosan is ismerősnek találta és úgy érezte, hogy a kelleténél is gyorsabban merült fel benne egy emlék.

- Mi a...

Azon a napon Minjun gondolataiban minden felborult. Illetve csak egy része, ami persze a titokzatos ezüsthajú fiúval volt kapcsolatos.

A hideg ellenére is kint álldogált este a palota legnagyobb erkélyén, nekitámaszkodva a korlátnak, maga elé meredve és gondolataiban kalandozva, elmélkedvén a kis „incidensen".

Először is próbálta magát azzal nyugtatni, hogy ez biztos nem az a fiú volt, akire ő még a mai napig is tisztán emlékszik. Másfelől pedig erősen abban a tudatban volt, hogy bizony ő az. A herceg, akivel már évek óta legjobb barátoknak tudhatják egymást. Hiszen ki másnak lenne ilyen neve és kinézete, ha nem neki?

- Ilyen nincs...

- Oppa... - hallott meg hirtelen egy vékony kis hangot, ami azonnal visszazökkentette a valóságba.

- Hmmm?

- Oppa, mit csinálsz te itt kint? Hideg van... gyere be! – lépett hozzá közelebb, de az meg sem mozdult. Hiába noszogatta, semmire sem jutott.

- Valóban ő lenne az? Hogy a fenébe került ide és mi a fenét keres egyáltalán itt?

- Ha már nem vagy hajlandó bejönni, legalább tegyél valamit az ellen, hogy csúnyán megfázz – terített nagy nehezen a hátára egy meleg pokrócot, majd szorosan mellé szegődött és kis kezeit a korlátra helyezte és nem szólalt meg. Csak csöndben próbálta meghallgatni a fiú gondolatait. De pár perc múlva újra megpróbálkozott – Oppa, van valami baj? – kérdezte, félénken felpillantva rá – Bánt valami? V-Vagy talán valami... r-rosszat csináltam? – nézett le maga elé.

A fiú felsóhajtott, egy halvány mosoly kíséretében megingatta a fejét és a lányt lágyan behúzta a pokróc alá, miközben köré lendítette egyik karját.

- Csak féltelek... - mondta, de persze nem az igazi problémáját. Még nem akarta ezt a tudatára adni.