Hwara és Minjun napról-napra közelebb került egymáshoz.

Már csütörtök reggel volt. A nap hamarosan a horizont fölé bukott, így sárgásra és narancssárgára festve sugaraival az eget, amelyen bárányfelhő úsztak. Az ablakon bevándorló napsugarak pedig lassan melengetni kezdték a szobát, ahol Hwara aludt békésen a puha ágyán.

Az ajtó lassan kinyitódott és Minjun lépett be rajta. Ahogyan pedig látta, hogy Hwara alszik, elmosolyodott és – próbálva nem zajt csapni – megindult felé.

Leguggolt az ágya mellé és úgy nézte a lány nyugodt, édesded arcát. Ahogyan mellkasa megemelkedett a levegővételek miatt. Ahogyan barna haja szétterült körülötte. Ahogyan ajkai enyhén elváltak egymástól, és ahogyan hálóingje kissé felgyűrődött combján. Ahogyan apró kezei a párnán és mellette lapultak.

Viszont egyszer csak furcsa dologra lett figyelmes: a lány arcán két kövér könnycsepp gördült le és összeszorította ajkait. Nem sokkal utána pedig kinyitotta – most már könnyes – szemeit, miközben szipogott párat.

- Jó reggelt! – simogatta meg gyengéden a haját – Mi történt? – vált tekintete aggódóvá – Miért sírsz? – törölte le egyik könnycseppjét hüvelykujjával.

- M-Megijedtem – nyöszörgött a kérdezett, miközben nagy nehezen felült az ágyon és két pici kezével megtörölte szemeit – N-nagyon megijedtem...

- Jaj, hát mégis mitől? – kezdte el simogatni nyugtatóan a lány térdeit a fiú, miközben guggoló helyzetből nézett fel rá.

- R-Rosszat álmodtam... nagyon rosszat...

- Mondd csak el! – mosolygott rá bíztatóan a másik.

- E-Egy esküvőn voltam – szívta be szaggatottan a levegőt – A-A mi esküvőnk volt... é-és... csak annyi maradt meg, hogy vonulok az oltár felé, ahol álltál. Már a szőnyeg felénél jártam, a-amikor... a-amikor pár pillanatra minden elsötétedett, aztán mikor újra kivilágosodott minden... senki sem volt a közelemben. Körülöttem minden lángolt... é-én meg csak ott álltam, teljesen egyedül. Nem tudtam megmozdulni, beszélni, és kiáltani sem. Olyan volt, mintha... m-mintha meghaltam volna... a-annyira megijedtem! – nyelte le a könnyeit.

A herceg eldöntötte fejét a lány combjain és úgy nézett fel rá.

- Azt ugye tudod, hogy ilyen sohasem történhet meg? Semmi sem lángolhat... - mosolyodott el a lány ijedségén.

- T-Tudom, de...

- Ez csak egy butus kis álom volt! – nyomott egy puszit a homlokára – Csak egy butus kis álom! – mosolygott rá – Na! Ideje felkelni! Ne maradj egész nap itt! – suttogott.

A nap folyamán Hwara nem sokszor látta Minjunt, pedig ebéd óta szinte az egész palotát bejárta újra. Unatkozott, nem tudta, hogy mi mást csináljon, így hát inkább tett még egy körutat, miközben párszor összefutott a királynővel. A király pedig – ebből ítélve – a lovagokkal volt elfoglalva – csak úgy, mint a Joonchin-birodalomban szokás.

Aztán a könyvtárban kötött ki. Az ablakban ült egy gyönyörű borítású könyvvel a kezében és elmerült a betűk sokaságában.

Ez ment egészen addig, amíg egyszer csak egy egyre hangosodó kiáltozásra nem figyelt fel.

Összecsukta a kezében tartott könyvet, felállt, visszatette a helyére, és kidugta a fejét a kinyitott ajtón, majd körülnézett, miközben hallgatózott. Mikor pedig újra hallotta a hangokat, félve ugyan, de elindult a forrása felé.

A hang a hátsó palotakertből jött, így mikor nekitámaszkodott az ajtófélfának: meg is pillantotta Minjunt, aki a kisöccseivel kergetőzött, akik vidáman kiáltoztak és elfutottak, vagy éppen elbújtak nagybátyjuk elől. Akaratlanul is elmosolyodott.

- Bárcsak nekem is lenne kistesóm... - gondolta magában, miközben megindult a kert közepén álló szökőkút felé. Viszont alig tett meg előre pár lépést: valaki hirtelen felkapta őt a vállára, mire felvisított. Szerencsére csak Minjun volt az.

- Minjun! Tegyél le! – kiáltott, de az nem hallgatott – Minjun! – kezdte el játékosan ütögetni a hátát – Minjuhuuun! Engedj eheeel! – nevetett, de az csak úgy tett, mintha meg sem hallotta volna és úgy sétált a testvérei után, miközben elvigyorodott.

Ez így ment egészen addig, amíg a három kisfiú visszakanyarodott feléjük és körbeállta őket.

- Tolvaj! Tolvaj! – kezdték el játékosan ütögetni bátyjukat – Ellopta a hercegnőt! Ellopta a hercegnőt! Tedd őt le!

Minjun felnevetett és végül lerakta Hwarát.

- BOO! – ijesztett rá kistesóira, mire azok újra futni kezdtek nevetgélve, a herceg pedig utánuk. Viszont ezúttal megragadta a hercegnő karját, így kénytelen volt az utána eredni – persze végig ebben a helyzetben. Kézen fogva.

Viszont Hwara egy idő után kifáradt, így amint megtorpant, keze kicsúszott Minjunéból, mire az szintén megtorpant pár pillanat után és hátrafordult felé. Elmosolyodott és odasétált hozzá.

- Nem bírod, mi? – kuncogott.

Majd olyat tett, ami teljesen meglepte a lányt.

Közelebb húzódott hozzá és egyik kezével megsimogatta orcáját.

- Hogy lehetsz ennyire szép? – szólalt meg pár pillanat után – Gyönyörű egy hercegnő vagy te – helyezte nyakára hatalmas tenyerét – Egyáltalán igazi vagy? – tette meg ezt a másik tenyerével is. Mikor pedig látta, hogy a lány teljesen le van fagyva és meg sem tud moccanni, elmosolyodott. Mikor pedig kipirosodott, még jobban – Aranyos vagy, amikor zavarban vagy... - nyomott egy hosszú puszit homlokára, majd kezeit levezette derekára és ott is állapodott meg – Tetszik, hogy ilyen félénk vagy – kuncogott – Még szép, hogy az én hercegnőm leszel! – sóhajtott fel.

Az óta a nap óta minden megváltozott. Minjun egyre jobban közelített Hwara felé – ez alatt persze a sok bók értetendő. Egyre többször kedveskedett neki és igyekezett mindig a kedvében járni. Olykor-olykor sétálni ment vele, vagy éppen mosolyogva figyelte, ahogyan sétálgat és érdeklődve figyeli meg a terület minden egyes szegletét. Különösen szeretett vele a palotakertben beszélgetni – vagy ellenkezőleg a három kisfiúval játszani, amiből persze mindig nagy kacagás lett.

Már a második hét szerdáját írtuk. Minjun úgy gondolta, hogy meglepi Hwarát és elviszi őt a birodalom egyik – talán legszebb – helyére, amely egy magasabb dombocska volt a város kijjebb eső részén, előtte pedig egy kisebb kis folyóág tört magának utat, felette egy díszes híddal, amelyen át lehetett kelni és felsétálni a domb tetején lévő kisebb kis pavilonhoz, amely előtt kényelmesen lehetett piknikezni. Minjun pontosan ezt szerette volna: piknikezni egyet Hwarával, hogy minél több időt tölthessen el leendő hercegnőjével.

Így hát reggel csöndesen a lány szobájához settenkedett és lassan kinyitotta az ajtót, melynek résén óvatosan bedugta a fejét és körülnézett.

Hwara a szobában elhelyezett tükör előtt állt és a haját fésülgette, ami megmosolyogtatta a fiút. A lány aranyos kis szoknyája a térde fölött lebegett, megannyi világos színben pompázva. Lábacskái még nem voltak a szokásos magasabb sarkú cipőkbe bújtatva, így alacsonyabbnak tűnt. Vékony dereka tökéletesen festett a ruhájában. Olyan volt, akár egy kislány, aki mohón fésülgeti a haját, hogy minden idegesítő gubancnak búcsút mondjon.

Minjun óvatosan kijjebb tárta az ajtót, belépett a szobába, majd próbálva nem zajt csapni, be is csukta azt maga mögött. Lassan Hwara mögé sétált és vigyázva kezébe vette a fésűt, mire az azonnal elkapta a kezét és ijedten nézett a hercegre vissza a tükörben, mire az nyugtatóan rámosolygott és gyengéden fésülgetni kezdte tovább a haját, az pedig visszaengedte maga mellé karjait. Ellazulva tűrte, ahogyan a fiú kezei néha-néha végigsimítottak tincsein.

Mikor a fiú végzett a fésülgetéssel, lerakta a közelében lévő kis asztalra a tárgyat, majd visszaegyenesedett és a tükörben nézett vissza Hwarára, miközben elmosolyodott Két kezét levezette a csípőjére és fejét megtámasztotta a vállán.

- Jó reggelt! – kuncogott – Szép vagy, mint mindig... - sóhajtott fel, majd nyomott egy gyors puszit az arcára és kiegyenesedett. Kezeit ezúttal felvezette a derekára és ott is állapodott meg.

Hosszú ideig csak magukat lesték a tükörben, majd a fiú hirtelen megszólalt:

- Aranyos pár leszünk... - tűnődött el – Nemde? – kérdezte, miután a lány nem szólalt meg.

- Igen... - válaszolt félénken a kérdezett, majd vette a bátorságot és megfordult a fiú karjai között, félve izmos mellkasára tette apró kezeit és úgy nézett fel rá – M-Mára esetleg terveztél valamit?

- Hmmm... - tűnődött el a herceg, majd gyengéden a hercegnő dereka köré fonta karjait és úgy nézett vissza le rá – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk piknikezni. Van egy gyönyörű hely a város szélén, ami tökéletes lenne rá. Mit gondolsz? – mosolyodott el.

- Én benne vagyok! Felőlem mehetünk... - bólintott.

- Akkor kapd fel a cipőd és megyünk is, oké? – nyomott az arcára egy újabb puszit, mire Hwara akaratlanul is felsóhajtott.

Ahogyan Minjun szerette volna: a nap folyamán meg is érkeztek a célpontjukhoz. Átkeltek a hídon, egyenesen fel a pavilonhoz, amely előtt le is telepedtek a friss zöld fűben. Leterítettek egy pokrócot, leültek, és következett a lényeg: előkerült az a pár finomság, amit a palotából hoztak el.

Viszont Hwara gondolatai az alatt az idő alatt teljesen másfele terelődtek el. Méghozzá – pechére – Jimin felé, aminek nem értette az okát. Hisz' most Minjunnal kéne foglalkoznia, de egyszerűen nem volt rá képes. Olyan volt, mintha megszállta volna egy kísértet és irányította volna a gondolatait. Mintha megtiltotta volna azt, hogy a leendő hercegével foglalkozzon. Mintha folyamatosan ösztökélné arra, hogy csakis Jiminre gondoljon. Csak nézte a körülöttük csillogó folyót és nem reagált semmire sem.

Annak ellenére, hogy csak barátok voltak: tudta, hogy ha Minjunnal a kapcsolat magasabb és magasabb fokaira lépnek: valósággal meg fog őrülni azért, mert nem lehet vele. Tudta, hogy előbb-utóbb szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy Jimin talált magának valakit, elvégre egy lovag. Méghozzá egy gyönyörű és különleges lovag. Biztos volt abban, hogy ha egyet csettint, máris lányok állnák körül. A lovagokat mindenki szereti.

De ugyanakkor sokat képzelődött kettőjükről. Hogy milyen lenne az első csók. Hogy milyen lenne minden egyes nap mellette kelni és nyugovóra térni. Hogy milyen lenne vele újabbnál-újabb dolgokat kipróbálni és újabbnál-újabb helyeket meglátogatni – ami ugyan a merénylők miatt már-már szinte reménytelen helyzet volt. De álmodozni sohasem késő, nemde?

- Hwara, itt vagy az élők között? – lengette meg a herceg a szemei előtt a kezét, mire összerezzent.

- Mi? Mi? Mi van? – rázta meg a fejét.

- Itt vagy?- kuncogott.

- Öhmmm... p-persze! – dadogott zavartan a lány és érezte, hogy elvörösödnek fülei.

- Valamin nagyon elgondolkoztál – húzódott a fiú közelebb hozzá.

- Mi? Én? Nem is! – tiltakozott.

- Hát... nem úgy látszik... - mosolyodott el a herceg – Min törted azt a szép kis fejecskédet? – vigyorodott el.

- Semmin – hajtotta le a másik a fejét.

- Hmmm... erre még visszatérünk, azt hiszem – sóhajtott fel a fiú, mire a lány belül kissé megrökönyödött. Hirtelen ijedt lett és fojtogatta az igazságmondás érzése.

Nem szerette volna bevallani neki azt, hogy valójában – még ha nem is ismerte el annyira – fülig szerelmes volt. Ráadásul az egyik legjobb barátjába. Jiminbe.

Félt a fiú reakciójától és attól, hogy mit fog hozzá szólni. Hiszen hazudott neki. Már az elején, mikor elsőnek felhozták a témát.

- Miért érzem azt, hogy hazudik? – gondolta magában Minjun – Vagy csak én vagyok ilyen bolond? Hwara biztos nem hazudna... túlságosan is ártatlan ahhoz... még a légynek sem ártana.

Még nem tudta, hogy mi áll a háttérben. Kihangsúlyozom: még. Aztán pedig ajjaj lesz Hwarának...

Már este volt. A leendő pár már alváshoz készülődött.

Hwara az aranyos kis hálóruhájában olvasgatott egy könyvet, amit kihozott a könyvtárból. Lábait kényelmesen lelógatta az ágyról és teljesen belemerült a betűk sokaságába. Ablakai előtt a függöny el volt húzva, így csak a Hold fénye szűrődött be az anyagon keresztül – ami persze az égő lámpa fénye miatt nem volt annyira látható.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy az ajtó kinyílik és valaki belép rajta.

Tekintetét az illetőre kapta és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy csak Minjun az.

A fiú becsukta maga mögött az ajtót, karjait összefonta maga előtt és várakozóan nézett a lányra.

- Mondtam, hogy még visszatérünk arra a bizonyos dologra, ugye tudod? – hangja ezúttal komolynak és határozottnak hangzott – Láttam rajtad, hogy nem mondasz igazat... - sóhajtott fel, mire a lány zavarában inkább újra elmerült a betűk sokaságában, de valamiért nem mert olvasni abban a helyzetben. Csak meredt a betűkre és nem szólalt meg.

Minjun újra felsóhajtott – ezúttal feszültebben. Megragadta az íróasztalnál lévő széket, Hwara elé tette, majd leült rá. Kezeit megtámasztotta térdein és úgy fürkészte az előtte ülőt.

- Hallgatlak, Hwara! – nézett rá várakozóan, de az meg sem mukkant. Nos: a fiúnak igazából már ennyi elég volt ahhoz, hogy felszaladjon benne a pumpa.

Feszülten összecsapta a lány kezeiben a könyvet, mire az összerezzent és ijedten nézett vissza a hercegre. Az pedig kivette kezeiből a tárgyat és félredobta az ágyra.

- Elmondod még ma? – várakozott a válaszra... sikertelenül – Hwara! – rivallt rá, mire az összehúzta kissé magát – Tudom, hogy nem mondtál igazat!

- Hát... én... - dadogott a kérdezett, mire a másik egyre feszültebb lett.

- Mondd el! – emelte fel még jobban a hangját, mire az egyre ijedtebb lett – Most! – kiáltott rá.

A lány lélegzetvétele felgyorsult és azonnal a fal felé húzódott az ágyon.

- M-Minjun... - nyöszörgött, miközben kitalálta, hogy hogyan bújjon ki az egész alól.

- Ha nem mondod el... - szisszent fel a fiú.

Hwara valahogyan számított erre a reakcióra. Valahogy sejtette azt, hogy kicsit erőszakosabb lesz.

- M-Minjun... - szólalt meg pár pillanat után – Minjun... - folyt le egy kövér könnycsepp az arcán a félelem miatt – A-Az már a múlté...

Az említett higgadtan kifújta a levegőt – már amennyire higgadtan tudta.

- Tehát az elejétől kezdve hazudtál nekem? – sóhajtott fel – Szerelmes vagy valakibe rajtam kívül? – tapintott a lényegre. Utálta, ha hazudnak neki.

A lány zavartan megrágcsálta az ajkát és remegő hangon ugyan, de megszólalt:

- Csak voltam... - hajtotta le a fejét – De... az már a múlté...

- Valóban? – vonta fel egyik szemöldökét a herceg, mire a válasz csak bólogatás volt – Ó... - egyenesedett ki ülőhelyzetben – Értem... - vakarta meg zavartan a tarkóját – B-Bocsánat, hogy hülyén viselkedtem... - sütötte le megbánóan a szemeit és leült az ágyra a lány elé törökülésben – Nem akartam...

- M-Megijesztettél! – nyöszörgött a másik, mire a fiú lassan ölébe húzta őt és magához ölelte. Nyomott egy puszit a fejbúbjára és ott is tartotta a száját.

- Sajnálom... - motyogott – Csak tudod... ha valaki olyat mond, csinál, vagy tesz, ami nekem nem tetszik és hazudik: nem lesz szép vége.

Hwarában ez miatt a mondat miatt kialakult egyféle... furcsa, de nyomasztó félelem. Nem uralkodott el rajta, de valahol mindig érezte. Nem reszketett teljes testében, de... volt valami, amitől tartania kellett.

- Tehát ez Minjun igazi énje, ha nem aranyos és szerető – gondolta magában Hwara – Vigyáznom kell a számra ezek után. Nem is kicsit. Mindig meg kell kétszer gondolnom, hogy mit mondok vagy teszek, mikor, és mi lehet a következménye.