Az éjszaka a nyár ellenére kissé hűvösnek ígérkezett. A sötétben csakis a hold fénylett az égen, körülötte milliónyi apró csillaggal.

A pusztán csend uralkodott. A szél lágyan fújdogált, a fák lombjai olykor-olykor megrezdültek.

A táj szinte teljesen mozdulatlan volt. Vagy talán... mégsem? Vajon mi és ki bóklászhat ilyenkor a szabadban? Ott a fák közelében miért remegnek a bokrok és a virágok? Miért pont ilyen távol a királyi birodalomtól? Hiszen ez a környék tele van csupa veszéllyel. Kinek és minek van ekkora bátorága ehhez? Nézzük meg közelebbről!

Az illető egy magányosan bóklászó fiú volt. De nem is akármilyen fiú, hiszen különlegesebb külsője volt.

Ezüstszínű haj, hófehér bőr, mandula alakú sötétbarna, szinte fekete szemek, telt rózsaszín ajkak és tökéletesen éles állvonal. Kidagadó karizmok, magas termet és ártatlan ábrázat. Akár egy igazi angyal.

A neve Park Ji-min volt, méghozzá a Parkcheon-birodalom királyi leszármazottja, maga a herceg. Már a húszas éveit járta, de nem volt mellette hercegnő sohasem. Na de mégis mit keres itt a pusztán, ha az otthonában kéne lennie? A merénylők miatt nem túl jó ötlet ilyenkor kint vándorolni az ismeretlenben...

A miértje viszont egyszerű volt: Jimin mindig is utálta, ha megmondják neki, hogy mit csináljon. Sajnos ebből a palotában kapott is sokszor. Utálta a sok – számára nem annyira fontos – szabályt, utálta a folyamatos bezártságot, utálta a megannyi követelményt, utálta, hogy nem ő döntheti el azt, hogy melyik lányt fogadja maga mellé hercegnőként, utálta azt is, hogy az életével kapcsolatiban mindig a szülei intézkednek és nem ő. Pedig már igazán felnőtt.

Az igazság az, hogy elszökött a birodalomból. Csúnyán összeveszett a szüleivel, így félt újra a közelükben lenni, hiszen a király és a királynő természete sem volt éppen kellemes. Nagyon szigorúak voltak vele. Jobban, mint a testvéreivel, aminek nem igazán látta értelmét. Nem tudta, hogy mégis miért van ez így. Na meg szabad akart lenni. Ki akart törni az unalmas birodalomból és soha többé nem akart visszamenni. A családját egyáltalán nem szívlelte.

A puszta mellett sorakozó fák közül – amelyek egy idő után hatalmas erdőbe torkollottak – fény szűrődött ki. Lámpafény.

A herceg megtorpant és a furcsa fényességre emelte a tekintetét. Azon vacillált, hogy oda merjen-e menni és meg merje-e nézni a fény forrását.

Végül inkább úgy döntött, hogy odamegy és felfedezi a környéket.

Így hát megindult abba az irányba és kikukkantott a fák mögül. Lélegzete elakadt a látványtól.

A közelben egy birodalom terült el, melynek magas falai közül egy hatalmas és gyönyörű palota emelkedett ki. A kapuk zárva voltak, de egy-két őr még kint álldogált és a tájat fürkészték.

Jimin ezt látva gyorsan visszahúzódott az előtte álló fa takarásába, majd lassan kifújta a bent tartott levegőt, fejét pedig a fának támasztotta, így felpillanthatott a falombokra, amelyek eltakarták a csillagos eget.

- Mit keres itt egy másik birodalom is a miénken kívül? – tanakodott magában – Talán be kéne ide jutnom, hiszen nem biztonságos itt kint bóklászni... várok reggelig, akkor már biztos nyitva lesznek a kapuk.

Ezzel az elhatározással kuporodott le a fa törzsébe, kinyújtotta hosszú lábait, összébb húzta magán ócska uniformisát, amit magával hozott a rejtőzés érdekében, jobban fejébe húz a kalapját, nekidőlt teljes testével a fának és álomra hajtotta fejét.

Másnap reggel a lombok közül átszűrődő napfény ébresztette fel őt, ami már igencsak zavarta a szemeit. Így hát kinyitotta íriszeit és ásított egyet. Felállt, kinyújtózott, megropogtatta elgémberedett végtagjait és megigazította magán öltözékét. Majd ismét kipillantott a fák mögül és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nyitva vannak a kapuk.

Kilépett a fák takarásából egyenesen a főbejárathoz vezető köves útra és tekintetét újra a birodalomra emelte. De csak most vette észre, hogy két őr kint álldogált, akik viszont azonnal észrevették őt és rohamosan megindultak felé.

A herceg ijedtében hátrálni kezdett, de az őrök hamar utolérték.

- Ki maga és mit keres itt? – szólalt meg szigorúan az egyik.

- É-Én? Senki! – dadogott megszeppenve a kérdezett.

- Olyan nincs, hogy senki! – rivallt rá a másik őr – Most szépen velünk jön és majd a királynő helyre teszi magát! – azzal megragadták és a főkapu irányába kezdték el rángatni, miközben tiltakozott, de hamar csendre intették.

Mikor átmentek a kapun, egy nagy területű királyi város vette körbe őket. Sok kis utca keresztezte egymást, amelyeken emberek sétálgattak a cifrábbnál-cifrább díszítésű, magas házak között. Itt-ott lovasok ügettek.

Amint a város belseje felé haladtak, pár perc múlva egy újabb kapun mentek át, ami feltűnően díszes kovácsoltvasból készült. A túloldalon pedig ott is magasodott a hatalmas fényűző palota. Egy szintén kikövezett út vezetett a bejárathoz, amelynek az egyik oldalából egy újabb út ágazott el a lovagokhoz. Az ő részük egy gyakorlópályából, az istállókból, és magukból a lakóházakból állt.

A palotába beérve egy óriási előtér fogadta őket, melynek két oldalán lépcső vezetett fel az első emeletre. A falakon nagy és méregdrága festmények éktelenkedtek, az ablakokon keresztül beáradt a napfény. A falak fehérek vagy vajszínűek voltak, az előteret pedig aranyozott oszlopok díszítették.

Felérve a lépcsőkön beléptek egy szintén óriási és még díszesebb trónterembe, ahol a királynő sétálgatott. Hosszú fekete haja a vállára omlott, hosszú piros egybe ruhájának az alja nagy fodrokban súrolta a földet.

Amint észrevette, hogy vendégei vannak, rájuk emeltre barátságos tekintetét és szoknyáját billegtetve eléjük sétált.

- Mi járatban itt, fiúk? – mosolygott.

- Felség! – szólalt meg az egyik őr és a társával meghajoltak – Ezt az embert a birodalmon kívül találtuk – egyenesedtek újra ki – Sejtésünk szerint egy merénylő.

Jimin irtózatosan megsértettnek érezte magát. Nagyon nem viselte el azt, ha olyan dolgot állítottak róla, ami egyáltalán nem volt igaz. Mégis hogyan lehet egy ilyen ártatlan és angyali fiú merénylő?

Az indulat hevében lerántotta a kalapját és idegesen ledobta a márványpadlóra.

- Én nem vagyok merénylő! – emelte fel a hangját és lehajtotta a fejét.

A királynő elmosolyodott és egyik kezét a fiú vállára helyezte.

- Honnan jöttél, kisfiam? – szólalt meg lágy és szeretettel teli hangján.

- Nem tudom... teljesen eltévedtem... azt sem tudom, hogy hol vagyok és ki is vagyok igazából... - válaszolt halkan. Muszáj volt hazudnia, hiszen ha kiderült volna, hogy egy másik birodalomból származó herceg... abból aztán nem lett volna köszönet.

A nő a fiú álla alá tette egyik ujját, így felemelve a fejét nézett a szemeibe.

- Te aztán egy igazán szép és derék fiúnak látszol – vette gyengéden arcát két kecses keze közé – Mi a neved, gyermekem?

A kérdezett nyelte egy aprót és válaszolt.

- Jimin... P-Park Jimin...

- Hát a szüleid hol vannak?

- A szüleim? Öhmmm... én... árva vagyok... - válaszolt a kérdésre egy kisebb hezitálás után.

A nő újra elmosolyodott.

- Egyáltalán nem tűnsz merénylőnek vagy bármilyen rosszakarónak... - tűnődött el arcát vizslatva – Ahhoz túl ártatlan vagy – simogatta meg barátságosan orcáit, mire annak furcsa melegség áradt szét mellkasában. A szüleitől szinte csak kisgyermek korában kapott ilyen nyugtató és meleg simogatást – Hát most mi legyen veled? – gondolkozott el, majd egy ötlettel állt elő – Szívesen látnálak a lovagjaink között... olyan daliás vagy... és figyelemre méltó.

A fiú lassan emésztgette a nő szavait.

Vajon biztos jó ötlet lenne ebbe beleegyezni? Vajon nem tűnne ki a többiek közül szokatlan és különleges külseje miatt? Vajon képes lenne beállni lovagnak? Hiszen ezek az emberek az életüket kockáztatják a királyi család és a birodalom biztonságáért. De ha már ez az ára annak, hogy itt maradhat... miért is nem egyezne bele?

- Elfogadod az ajánlatom? – zökkentette ki gondolataiból a királynő hangja.

- Természetesen! – bólintott a kérdezett, miután jól megfontolta válaszát.

A nő elengedte a fiú arcát és ellépett tőle, majd a kezét nyújtotta.

- Üdvözöllek a Joonchin-birodalomban, gyermekem! – rázott az előtte állóval kezet.

A herceg élete azon a napon 360 fokos fordulatot vett. Befogadták a birodalomba, mint bátor lovag és hős. Nem kellett bujdosnia az ismeretlenben, nem kellett rejtőzködnie. Nem kellett vándorolnia és attól félnie, hogy bármelyik pillanatban elkaphatják a pusztán vagy éppen az erdőben.

Minden szépen összeállt a fejében, mindent szépen összeillesztett. De rajta kívül volt itt még valaki, aki olyan rangú, mint ő titokban. Hiszen volt itt a palotában egy csodaszép hercegnő. Akkor még nem is gondolta, hogy ez a lány az érzelmeit teljesen fel fogja kavarni és bele fog férkőzni a szívébe.