LolaMay: Óriási balhé, Poppy!
LolaMay: Tudtam én, hogy túl szép ez az egész.
LolaMay: Írj, kérlek, annyira sírok, hogy most nem tudnék értelmesen beszélni.
LolaMay: A betűket is alig látom.
Poppy: Lola May!
Poppy: Mi történt, mi a baj, édesem?
LolaMay: Röviden vagy hosszan?
Poppy: Először röviden, aztán hosszan.
LolaMay: A nővéremék beállítottak, miközben Matt nálam volt. Kiderült az igazság Matt koráról, elképzelheted a reakciót. És nem mellesleg azért jöttek, hogy bejelentsék a nagy hírt: Lindsay ikreket vár, Poppy.
Poppy: Mi a fene???
LolaMay: Igen, három hónapos terhes, eddig nem mondták senkinek, azért jöttek el hozzám, hogy együtt felhívjuk a szüleinket, és elújságoljuk nekik az örömhírt.
LolaMay: Még tegnap üzent Lindsay, hogy jönnek, de a telefonom lemerült, és úgy gondoltam, ráér reggel feltölteni, így nem láttam, hogy írt.
LolaMay: Miért nem töltöttem fel azt a rohadt telefont?
Poppy: Nyugodj meg, kérlek.
Poppy: Felhívhatlak?
Poppy: Szép lassan elmondod, hogy mi volt, oké?
LolaMay: Elmondom, de nem bírok most beszélni.
Poppy: Rendben kicsim, akkor írd le, kérlek.
LolaMay: Megpróbálom.
LolaMay: Matty természetesen nálam aludt.
LolaMay: Úgy terveztük, hogy délig ágyban leszünk, hiszen vasárnap van, nincs munka, csak a pihenés.
LolaMay: Erre csengetnek, már reggel hétkor.
LolaMay: Folyamatosan szólt a csengő, lehetetlen volt nem felébredni.
LolaMay: Kinéztem az ablakon és láttam a nővéremék autóját.
LolaMay: Matt autója szintén ott parkolt a ház előtt, Lindsay már ekkor tudta, hogy nálam van.
LolaMay: Gyorsan felöltöztem, és már mentem is. Azt gondoltam, hogy nem lesznek sokáig, csak beugrottak, átutazóban vannak, vagy valami.
LolaMay: Üdvözöltem őket, leültek a nappaliba, Caleb azonnal játszani kezdett a kis sarokba készített játékaival.
LolaMay: Ciki volt, mert fésülködni se volt időm, látszott Jim-en, hogy botrányosnak találja a kinézetemet.
LolaMay: Tudtam, hogy mondani akarnak valamit, de húzták az időt.
LolaMay: És ekkor Caleb labdája elgurult, be a résnyire nyitott hálóm ajtaján.
LolaMay: Utána szaladtam, de ekkor már Caleb énekelte, hogy "Bácsi, bácsi."
LolaMay: És mire észbe kaptam, Lindsay megelőzött, berontott a szobámba.
LolaMay: Matt felöltözött ugyan, de a hülye is tudta volna, mit keres a szobámban.
LolaMay: Caleb éppen a labdát mutogatta neki, aztán Matt szerencsére reagált helyettem, ölbe kapta az unokaöcsémet, aztán odaállt a nővérem elé és köszönt neki.
LolaMay: Lindsay kínosan mosolygott, de kedves volt, tényleg az, Poppy.
LolaMay: Még meg is jegyezte viccesen, hogy őt nem verjük át, felismerte ám az odakint parkoló kocsit.
LolaMay: Aztán kimentünk a nappaliba, ezúttal már Matt is, Calebbel.
LolaMay: És amikor Jim meglátta Matt-et, legnagyobb meglepetésünkre tudta, hogy Matt Kingnek hívják, mert Jim testvére együtt járt főiskolára Matt-el, és futólag találkoztak már párszor, még régebben.
LolaMay: És ez a nővéremnek elég volt, hogy félrehívjon a konyhába, és összerakja az infókat.
LolaMay: Már a nyelvén volt a kioktatás, láttam a szemében a szikrázó indulatokat, de leintettem.
LolaMay: És engem már kurvára nem érdekelt, Poppy, elmondtam, hogy Matt harmincöt éves, mindent elmondtam, kezdve azzal, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet.
LolaMay: És ő kinevetett, egész egyszerűen nevetni kezdett, gúnyosan, hogy mégis mit gondoltam én? Kis csitrinek nevezett, mert összeálltam egy sokkal idősebb férfival, hogy gyerekesen hazudtam neki, és azt mondta, hogy anyáék úgyse fogják hagyni, mert mit fog gondolni a rokonság, ha megtudják.
LolaMay: Annyira dühös lettem, hogy nem bírtam magammal, kiabálni kezdtünk, megjelent Jim, karjában a fiával, és Matt is, aki odaállt mellém.
LolaMay: Lindsay a szemébe mondta, hogy szégyellje magát, amiért aljasul becsaptuk őt.
LolaMay: Én mondtam, hogy ez csak és kizárólag az én hibám, én hazudtam, Matty tudta nélkül.
LolaMay: Lindsay-t nem érdekelte, ő csak azt hajtotta, hogy nem látja őt szívesen mellettem a kora miatt, mégis mit képzelt, hogy összeállt velem, és azt ajánlotta neki, szálljon le rólam.
LolaMay: Ekkor már Matt is csatlakozott, ő higgadtan beszélt, azt mondta, hogy ez a mi kettőnk magánélete, amihez senkinek semmi köze.
LolaMay: A drága Jim erre beleszólt, hogy "Hogyne lenne közük, mert Lindsay a nővérem."
LolaMay: És ekkor kimondtam végre, Poppy, hogy igen, a nővérem, de csak akkor, ha kell valami, én meg jó vagyok csicskának, mindig csak ugráltatnak, és nem tűnik fel nekik, hogy érző emberi lény vagyok én is, és szükségem van arra, hogy a saját életemet éljem.
LolaMay: Mondtam, hogy tuti most is akartok valamit, nem véletlen állítottatok be reggel hétkor, biztos rám akarjátok bízni a fiatokat, amíg ti valami méregdrága étteremben szórjátok a pénzt.
LolaMay: Erre Lindsay sírva a képembe vágta, hogy ikreket vár, aztán fogták magukat és leléptek.
LolaMay: Hagytam, hogy elmenjen, meg sem próbáltam utánamenni és bocsánatot kérni.
LolaMay: És azóta nem csinálok mást, csak sírok.
Poppy: Édesem, nem is tudom, mit mondjak.
Poppy: Legszívesebben most azonnal hazarepülnék, hogy megvigasztaljalak.
LolaMay: Jaj, Poppy, nehogy megtedd.
LolaMay: Nem akarom elrontani a nyaradat.
Poppy: Olyan tehetetlennek érzem magam.
LolaMay: Fogalmam sincs, hogy mi lesz most.
LolaMay: Lindsay már tutira riadóztatta anyáékat.
LolaMay: Csalódott bennem, de én is benne.
LolaMay: Mert nem az lenne a legfontosabb, hogy boldog legyek?
LolaMay: A magam módján, és nem társadalmi elvárások alapján?
LolaMay: Támogatnia kellene, de csak a saját igazát védte.
LolaMay: Azt hiszem, inkább lepihenek, mert szétmegy a fejem a sok sírástól.
Poppy: Hívj fel, ha felébredtél, édesem.
Poppy: Minden rendbe fog jönni, ne felejtsd el.
Poppy: Szeretlek.
LolaMay: Én is szeretlek, Poppy!

***

Anya: Kislányom, miért nem veszed fel a telefont?
Anya: A nővéred mondott valamit, szeretnénk veled megbeszélni a helyzetet.
Anya: Hívj vissza.
Anya: Tisztáznunk kell ezt a félreértést.
LolaMay: Nem érdekel a kioktatás, hagyjatok békén.
Anya: Az anyád vagyok, Charlotte, és most vagy felveszed a telefont, vagy azonnal kocsiba ülünk apáddal. Válassz!