A következő napok nyugodtan teltek. Megbeszéltük Logannel, hogy huszadikán hazamegyek a vizsgák miatt, tanulnom kellett még és úgy elég nehéz volt, ha Logan állandóan rajtam lógott, vagy épp én rajta, viszont nagyon sok időt töltöttünk együtt. Logan hol edzett, hol főzött nekem. Egyszer még a főzéssel is megpróbálkoztam miatta, azonban sikerült úgy elrontani az ételt, hogy majdnem felgyújtottam a konyhát is. Kettőnk közül legalább valaki észnél volt, de azt az arckifejezést soha nem felejtem el. Logan olyan képet vágott, mint aki nem akart hinni a szemének, hogy ilyen létezik, viszont tizenkilencedikén, péntek reggel azt hittem, agyvérzést kapok. Este későn kerültünk ágyba, valamikor hajnali egy és kettő között talán, így mikor Logan szétrántotta a sötétítő függönyöket a hálóban, azt hittem, megölöm.

– Ébresztő, virágszálam, hasadra süt a nap! – Ezzel a felkiáltással ébresztett, a fejemre húztam rögtön a takarót.

– Elment az eszed, mégis hány óra van?!

– Nyolc! Szóval kifelé az ágyból, eleget aludtál! – felelt rögtön, miközben csak annyit hallottam, hogy a fürdőszobában matatott valamit. Már kezdtem volna újra visszaaludni, annyira puha és meleg volt az ágy, mikor ez a seggfej lerántotta rólam a takarót. – Ne szóljak többször!

– Mi a jó életért kelünk fel? – nyafogtam neki kómásan, alig bírtam nyitva tartani a szememet, így csak annyit érzékeltem mindenből, hogy Logan sürgölődött és épp fogmosás közben dugta ki a fejét a fürdőszobából.

– Mert reggel van és nem fogok a négy fal között tölteni több napot.

– Zsarnok! – puffogtam neki bosszúsan. Válaszra sem méltatott, inkább visszament a fürdőbe, én pedig próbáltam életet csiholni magamba, nem sok sikerrel. Belassulva másztam le az ágyról, már úgy voltam vele, hogy lemegyek és készítek magamnak kávét, de nem jutottam messzire, Logan a fejemre dobta az egyik felsőmet. – Hé!

– Mielőtt lemész, öltözz fel! Ismerlek már, ha még kávézni is akarsz, soha nem fogunk elindulni.

– Fuh, te! – dühösen kaptam le a fejemről a felsőt, de nem kerülte el a figyelmemet az a pimasz mosoly ennek a seggfejnek a képén. Kedvem lett volna hozzávágni valamit, helyette inkább szitkozódva elkezdtem magamra cibálni az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat. A fehérnemű, zokni és farmer stimmelt, még a pólót is felvettem, amit a fejemre dobott, aztán kihalásztam a kezéből az egyik kapucnis pulcsiját az "enyém" felkiáltással, mire Logan csak a fejét ingatva nevetett. Kétszer belefértem volna abba a pulóverbe. Kicsinyes bosszú volt tőlem, de jólesett.

Mikor mindketten elkészültünk, már az előtérben húztam magamra a bakancsomat és kabátomat. Bosszús fejjel a nyakamra tekertem a puha sálat is, Logan mellettem vigyorogva ácsorgott és a kezében pörgette a kocsikulcsot.

– Kész vagy már?

– Hova megyünk? – néztem fel rá még mindig puffogva, de egyszerűen képtelen voltam lelohasztani ezt a jókedvet. El nem tudtam képzelni, mitől volt ennyire bezsongva.

– A városba.

– Minek?

– Csavarogni – felelt, aztán kiterelt az ajtón, bezárta mögöttünk a házat, végül mindketten helyet foglaltunk a Yukonban.

– Csavarogni? Mit akarsz te a városban csavarogni? – Úgy néztem rá, mint aki nem hisz a fülének. Igazából nem is hittem, ez még tőle is új volt. Közben a Yukonnal elhagytuk a házat és megindultunk LA belvárosa felé. Kis ideig csak a zene szólt a kocsiban, mikor valamelyiknél Logan felhangosította a rádiót és ütemesen dobolt kezével a kormányon. El se hittem, amit látok, egyszerűen nem tudtam kiigazodni ezen a hapsin. Ma kivételesen nagyon fel volt dobva, le sem lehetett vakarni az arcáról a mosolyt. Már nyúltam volna a mobilomért, hogy megörökítsem, de hiába kotorásztam a zsebemben, nem volt ott semmi. – Basszus, a mobilomat ott hagytam nálad!

– Én is – rántotta meg a vállát Logan vezetés közben, és tovább dúdolta a zenét. Én meg pislogtam, mint hal a szatyorban. Ez a csávó a mobilja nélkül egy lépést sem tett meg eddig, szóval tényleg nem tudtam, most mi történt.

– Te ecyt szívtál vagy mi a szösz? – néztem most már rá szúrós szemmel, úgy vizslattam az arcát.

– Az ecstasyt nem szívják, az a kokain – felelt rögtön vigyorogva. Közben elértünk a belvárosba és megálltunk az egyik parkolóban.

– És próbáltad már? – tettem fel rögtön a kérdést. Igazából csak ki akartam zökkenteni, de Logannek a szeme sem rebbent.

– Melyiket, az ecstasyt vagy a kokaint?

– Mindkettőt?

– Mindkettőt. – A válasza úgy meglepett, hogy csak pislogtam rá, erre megint felnevetett. – Na, szállj ki, innen sétálunk!

Még mindig meglepve ácsorogtam az autó mellett, aztán nem volt megállás. Logan kézen fogott és úgy sétáltunk keresztül-kasul a városban.. Olyan helyekre mentünk el, amit én még soha nem láttam, valójában nem is jártam volna arrafelé és nem azért, mert drága lett volna, hanem mert kiesett a megszokott útvonalamból.

Parkokat jártunk végig, még kínai kaját is ettünk, mikor egyértelművé vált, hogy Logan nem bírja a csípős kaját. A fűszeressel nincs gondja, de a csípőstől ki volt akadva, miközben én nyugodtan faltam az ebédemet. Az a szörnyülködő pillantás mindent vitt, egyszer próbálta megkóstolni az én ételemet, de majdnem rosszul lett tőle.

– Hogy bírod ezt megenni? Uh! – Csak ennyit bírt kinyögni, keze ügyében volt a tejes pohár és azt húzta le egy hajtásra. Hangosan felkacagtam ezt látva, kivételesen most nyeregben éreztem magam. Egész nap kint sétáltunk a friss levegőn, megannyi ember vett körül minket, zsibongott az egész város a hideg ellenére. Logan végig fogta a kezem, úgy sétáltunk, szerintem észre sem vette, mit csinált, én pedig nem szóltam ezért, csak boldogan mosolyogva hallgattam, hogy mikor hol járt, mit csináltak a haverokkal, vagy hogy fedezték fel a környéket tiniként.

Már kezdett lemenni a nap is, fázósan sétáltam Logan mellett a Griffith obszervatóriumnál. Gyönyörű volt innen a panoráma, de már istentelenül fáztam és valami meleg helyre akartam eljutni. Éreztem, hogy átfagyott mindenem, egész nap kint voltunk és a kabátomat nem arra tervezték, hogy kibírja az egész napos sétát. Vacogva álltam meg a kerítésnél, amire Logan felkönyökölt, úgy figyelte a lassan ébredező várost. Arca nyugodt volt, szeme a távolba révedt, testtartása is nyugalomról árulkodott, úgy tűnt, szeret itt lenni. Fogam viszont önkéntelenül is összekoccant mellette, próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, mikor Logan értetlenül fordult felém.

– Hogy-hogy ennyire fázol? – lépett oda hozzám, két kezébe fogta piros kezemet, úgy próbálta melegíteni őket.

– Hát... tudod a kabátom bár bundás, de ez inkább csak divatos, sem mint meleg – koccantak össze a fogaim ismét. Remegve álltam Logan előtt, meleg tenyere gyógyír volt lefagyott kezemnek, de így is folyamatosan fújt a szél. Jobb szerettem volna most már melegebb helyre menni.

– Miért nem szóltál eddig? – Kérdés közben csak pironkodva néztem rá, főleg, mikor felhúzta a hasán a kabátot és a felsőjét, hirtelen el se tudtam képzelni, mit akar.

– Itt, mindenki előtt? – Megszeppenve néztem rá, szemében huncut fény csillant, de valójában csak annyit csinált, hogy hideg kezemet a hasára fektette és ráhúzta a kabátot. Azért láttam rajta, hogy sokkolta a hideg, én viszont hálásan sóhajtottam. A belőle áradó forróság elcseszett mód jó volt.

– Szeretnéd, mi?

– Inkább adj ebből a hőből nekem is, nem tudom, hogy csinálod – motyogtam közel lépve hozzá, miközben átkarolt. Így más nem látta, mit csinálunk, nekem meg jó volt, hogy megölelt.

– Normális kabátot kellett volna venned, akkor most nem fáznál ennyire.

– Jól van már... három éve vettem utoljára kabátot magamnak – puffogtam morcosan, de csak a fejét ingatta a válaszomra. – Egyébként is, nem szoktam ennyit caplatni a városban, főleg nem télen.

– Pedig ilyenkor a legszebb – tette hozzá Logan, apró csókot lehelt a homlokomra, úgy pillantott el a fejem felett az előttünk elterülő város irányába. Tényleg igaza volt, mert LA most is lenyűgöző volt, pláne az obszervatóriumból. – Főleg éjszaka, mikor ki van világítva minden. Innen csodálatos a panoráma.

– Sokszor jössz ide?

– Amikor csak tudok. Szeretek itt lenni, megnyugtat – felelt halkabban, végül ellépett tőlem, kihúzta a kezemet a kabátja alól. Kézen ragadott és elkezdett visszafelé húzni az autó irányába. – Gyere, ugorjunk még be valahova, aztán ígérem, otthon felmelegítelek.

– Rendben – válaszoltam csendesen bólintva szavaira, már tényleg fáradt voltam és haza akartam menni. Kimerített a friss levegő és a hideg, de úgy éreztem, hogy madarat lehetne velem fogatni. Ez a nap csodálatos volt minden pillanatában. El se hittem ezt az egészet, kicsit olyan volt, mint egy randi. Egy normális randi, nem úgy, mint az étteremben.

Amint erre gondoltam, rögtön eszembe jutott mi történt akkor. Pillanatok alatt hervadt le a mosoly az arcomról, próbáltam nem visszagondolni arra a napra. Mintha egy évvel ezelőtt történt volna az egész, de ahogy felnéztem Loganre magam mellett, amint őszinte mosollyal az arcán fogja a kezem és úgy sétálunk, mint egy pár, már nem haragudtam rá azért az alkalomért. Ijesztő volt ugyan és soha többet nem akarok még csak hasonlót sem átélni. Így inkább arra koncentráltam most, amire kellett. Visszaültünk a Yukonba, hagytam, hogy Logan oda vigyen, ahova csak szeretne, mikor értetlenül rántottam össze a szemöldököm, mert megálltunk az egyik hatalmas áruház parkolójában.

– Hát ez?

– Venni akarok valamit, aztán tőlem mehetünk – terelt maga előtt Logan, így vállat vontam és mentem utána. Igazából nem is volt baj, hogy ide jöttünk, mert lett volna más dolgom is. Amint átléptük a bejárat küszöbét, úgy sóhajtottam fel elégedetten.

– Ah, végre, meleg! – nyöszörögtem ott kicsit az ajtóban, Logan meg mellettem kuncogott, majd ismét kézen fogott és húzni kezdett az egyik irányba, mikor kiszúrtam azt a helyiséget, ahova jobb esetben egyedül jár az ember. Olyan satuféket nyomtam a lábammal, hogy Logan majdnem hanyatt esett.

– Na?

– Várj meg itt, mindjárt jövök – szóltam oda neki. Csak értetlenül pislogott rám, mikor a kezébe nyomtam a kabátomat. – Tudod, nőből vagyok és vannak bizonyos szükségleteim.

Kellett egy pillanat, hogy megértse, mire gondoltam. Nagyot sóhajtva intett a fejével, hogy menjek, én meg repülőrajtot vettem. Pár perccel később elégedett vigyorral a képemen értem vissza hozzá, kiragadva a kezéből a kabátomat és a sálamat.

– Jobb?

– Sokkal – sóhajtottam elégedetten. Csendesen sétáltunk egymás mellett, igazából nem tudtam, hova akar menni, így meglepett, amikor beléptünk az egyik márkás ruházati boltba.

– Nézz körül, amíg összeszedem, ami kell – finoman eltolt a női részleg felé, míg Logan a férfi osztályra indult tovább. Hát, ha már úgy is itt voltunk, legalább körülnéztem, de bár ne tettem volna. A kabátoknál álltam meg, megtetszett az egyik, aminek hasonló formája volt, mint Logané, csak ez térdig ért a hosszából ítélve, illetve világosszürke színű volt. Tetszett a formája, kapucni is tartozott hozzá és vízállónak tippeltem első ránézésre. Az ujja meg volt húzva és rányúlt a kabát vízlepergető anyaga, derék résznél szűkíteni lehetett, mint a legtöbb női kabátot, a bélése plüsszerű anyag volt, olyan, mint a thermó kabátok többségének. Érintésre is melegnek tűnt, ahogy megtapogattam. Még a csuklya részénél is ugyanez az anyag köszönt vissza, ráadásul magas gallérja volt, ami kellően takarta az ember nyakát hűvös időben. Vágyakozva fogtam a kezembe a kabátot, mikor az árcímkére siklott a tekintetem. Azt hittem, rosszul látok. Mégis mi a jó isten került több száz dollárba ezen a cuccon, aranyból volt készítve vagy mi a csuda? Már tettem is vissza a kabátot a fogasra, amikor Logan megállított a mozdulat közben. – Na, nem tetszik?

– Tetszik, de ez rablás egy kabátért – feleltem rögtön, mikor kikapta a kezemből és megnézte magának.

– Pedig jónak tűnik és a méret is stimmel.

– Lehet, de ezt akkor sem engedhetem meg magamnak – feleltem rögtön, de amint ki akartam venni a kezéből a kabátot, hogy visszategyem a helyére, úgy fogott rá a csuklómra és már húzott is a kasszák irányába. – Hé, mit csinálsz?

– Megveszem neked.

– Logan, ez egy vagyonba kerül!

– Aztán! – Mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam az előbb. Esküszöm, nem értettem, mi ütött ebbe a srácba.

– Ne csináld, ezt nem tudom visszafizetni!

– Mondtam egy szóval is, hogy vissza kell fizetned? – Már a kasszáknál álltunk, próbáltam nem hangosan beszélni.

– Az isten áldjon meg, figyelsz te arra, amit mondok?! – Kaptam most Logan keze után és dühösen húztam ki a sorból. Láttam az arcán, hogy tényleg nem érti a helyzetet.

– Most mi bajod van?

– Az, hogy nem tudom kifizetni! – Szótagoltam már az utolsó szavakat, képtelen voltam felfogni, hogy miért nem érti meg, hogy ez így nincs rendben. – Kérlek! Tudom, hogy jó szívvel megveszed, bár isten tudja, miért költesz rám ennyit, de nem engedhetek meg magamnak ilyen holmit.

– Esküszöm, nem értem, mit rugózol a pénzen. – Láttam az arcán, hogy tényleg nem érti, nekem pedig kezdett egyre kínosabb lenni az egész szituáció. Már többen fordultak felénk értetlenül. Utáltam ezeket a pillantásokat, nem szerettem, mikor így néztek rám.

– Mert csóró vagyok, Logan, azért! Most örülsz? – néztem fel rá, éreztem, hogy arcom kipirult a szégyentől, a hangom is megremegett, tekintetem elhomályosult. Logan a kabátot az egyik fogasra tette, kézen fogott és elhúzott az emberektől. Sokkal távolabb voltunk, egy olyan részén a boltnak, ahol nem járt senki, mikor megállított magával szemben. A tekintete nem sok jót ígért ebben a helyzetben, én viszont dühös voltam rá.

– Rendben, akkor most tisztázzunk pár dolgot! Az első, a saját pénzemet arra költöm és akkor, amikor akarom – kezdett bele, hangja szigorú volt, arca komolyságról árulkodott. – A második, soha nem néztelek csórónak és soha nem mondanék neked ilyet. Nem vagyok érzéketlen faszkalap! A harmadik, még iskolába jársz és albérletet fizetsz, gondod van a saját ellátásodra, amit az ösztöndíjból alig vagy semennyire nem tudsz kifizetni. Az egyetem mellett dolgozol és a nehezen megkeresett pénzeddel gazdálkodsz. Nem csóró vagy, hanem fiatal, aki bontogatja a szárnyait.

– De...

– Még nem fejeztem be! – szólt rám erélyesen. Meglepett az a hevesség, ahogy beszélt velem. – Azt a pénzt, amit erre költenél, tedd a megtakarításodhoz, én pedig megveszem.

– Nem! Értsd meg, ezt nem...

– Mit nem?

– Nem lehet! Nem fogadhatom el!

– Miért nem? – kérdezett vissza, tekintete vészjósló volt, de azt akartam, hogy értse már meg végre, mi bajom van.

– Mert nem!

– Ez nem válasz – tette hozzá már sokkal csendesebben. Éreztem, hogy ha ezt így folytatjuk tovább, megint meg fogom bántani, pedig nem akartam. Túl jó volt ez a nap és az elmúlt hetek ahhoz, hogy hagyjam, hogy ennyi közénk álljon. Kezem ökölbe szorult a testem mellett, arcom kipirult, a torkom összeszorult, hangosan felszipogtam.

– Én nem akarom... nem akarom, hogy csak úgy megvegyél nekem valamit.

– Miért? – Már megint ez a kérdés, de túlságosan nehéz volt szavakba öntenem, miért bántott ennyire a dolog és mi zaklatott fel így.

– Nem tudom, csak... nem tudom. – Szavaimra nagyot sóhajtott, ujjai idegesen a hajába szántottak, ahogy felnéztem rá. Nem tudtam olvasni az arcáról, olyan zárkózott lett a tekintete.

– Azért zavar, mert a függetlenségedet sértem, ha megveszek valami olyat, amit te nem engedhetsz meg magadnak. – Olyan halkan beszélt, hogy nagyon figyelnem kellett, de a végére felkaptam rá a pillantásomat. – Ezért kaptad fel így a vizet és ezért nem hagyod magad.

– Én... – Nem tudtam megszólalni, mert valójában igaza volt. Magamnak is félve vallottam be, de Andrew után eszement módon próbáltam megóvni a függetlenségemet. Elég volt a kiszolgáltatott helyzetekből, így inkább bele sem mentem olyan dolgokba, amikről tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak. És ezért történhetett az, hogy most itt álltam Logan előtt leforrázva, és vívódtam önmagammal, mert imponált, hogy ilyen apróságokkal is, de megpróbált a kedvemben járni, miközben hálátlan dögnek éreztem magam, hogy nem engedtem neki, hogy ezt megtegye. Két kezembe temettem az arcomat, próbáltam nem kiborulni ismét, inkább csak halkan szipogtam és dühösen töröltem ki a könnyeket a szememből.

Váratlanul ért, mikor Logan magához ölelt és hagyta, hogy a mellkasának nyomjam az arcomat, elbújtam az ölelésében. Megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatta a hátamat és a hajamat, állát támasztotta a fejem búbján. Még rosszabbul éreztem magam ettől, mert még ő próbált meg a kedvemben járni mindezek után is.

– Nem akarom... hogy... hálátlannak gondolj, csak... – motyogtam a mellkasának, szorosan hozzábújva.

– Nem hálátlan vagy, csak kurva makacs! – felelt rögtön, mire halkan, de felkuncogtam. – Na, hagyd abba a sírást! Még a végén azt hiszik, hogy bántalak.

– Nem is bántasz.

– Ezt ők nem tudják, és most úgy nézünk ki, mint akik épp szakítanak – paskolgatta meg finoman a hátamat, halk kuncogást kiváltva belőlem.

– Miért, mi most épp járunk? – kérdeztem vissza rögtön, elengedve őt, úgy néztem fel rá.

– Nem tudom. Két hete nálam laksz, majd minden nap szexelünk, főzök és mosok rád... mondd meg te? – dobta vissza a kérdést, sokkal jobbkedvűbben, mint az előbb.

– Szerintem akkor járunk – feleltem félénken. Igazából alig akartam elhinni, mégis miről beszélgettünk épp itt, ezen a helyen. Cserébe Logan lazán a kezembe nyomott egy csomag zsepit, amire már nem tudtam nem felnevetni.

– Így mindjárt más, nem szeretem, ha sírsz.

– Miért? – kérdeztem vissza, hangosan kifújva az orrom, Logan csak a fejét ingatta.

– Mert seggfejnek érzem magam tőle.

– Nem vagy seggfej – néztem rá, megtörölve az arcomat a ruhám ujjával.

– De ezt mások nem tudják – pillantott rám szigorú arccal, de szemében újra az a játékosság csillogott, mint egész nap. – Rontana a rosszfiús imázsomon, szóval erről mélyen hallgatunk.

Szavaira újra felnevettem, még mindig könnyes arccal, de segített a helyzeten a hülyeségével. Hagyta, hogy összeszedjem magam, végül kézen fogva mentünk vissza oda, ahova a kabátot tette. Újra magához vette, értetlen arcomat látva felém fordult.

– Ezt most megveszem – kezdett bele, de mielőtt közbe szólhattam volna, pillantása megállított. – Megkapod ajándékba a születésnapodra.

– Nem most van a születésnapom.

– Akkor mikor van? – kérdezett vissza, de finoman a kasszák irányába húzott ismét. Most hagytam magam, nem akartam újra veszekedést szítani.

– Júniusban.

– Jó. Nyáron úgy sem kell kabát, szóval megkapod most, akkor meg nem kapsz semmit. – Ilyen egyszerűen lezártnak tekintette a témát, végül csendben álltunk meg a kasszánál. Gyorsan kifizette az összeget, amitől még a gyomrom is összerándult, végül arrébb terelt, kihúzta a kezemből a régi kabátomat és belenyomta az újat. – Vedd fel, hadd nézzem meg!

Gyorsan belebújtam az új kabátba, ami olyan volt, mintha rám öntötték volna. Elmondhatatlanul kényelmes és meleg volt még így is, szétnyitott cipzárral, nagyon komfortosan éreztem benne magam. Félve néztem Loganre, mégis mit gondolhat, de az arca elégedettségről árulkodott. Odalépett hozzám, eltépte a címkét tartó fonalat és kidobta a kukába.

– Sokkal jobb! Ezt meg dobd ki vagy tedd el tavaszra – nyújtotta vissza a kezembe a régi kabátomat, végül magamat és őt is meglepve léptem oda hozzá és karoltam át a nyakát váratlanul. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem.

– Köszönöm – suttogtam halkan, puszit nyomva az arcára.

– Nincs mit – nézett rám úgy, mintha zavarban lett volna. Aranyos volt, ahogy belepirult a helyzetbe. Elengedtem és elvettem a régi kabátomat tőle, a zsebekből kivettem, ami még benne volt, a sálat a nyakamba tettem, aztán kézen fogva hagytuk el a plázát, hogy hazamenjünk.

-o-o-o-o-o-

A nap további része csendesen telt, egészen estig. Már a kanapén ültünk, valami Egyiptomról szóló dokumentumfilm ment a tévében és a csatornák váltogatása közben itt álltam meg, Logant meg egyáltalán nem zavarta, hogy mit nézünk, mikor megszólalt a csengő. Értetlenül pillantottunk össze, végül Logan kelt fel a kanapéról, hogy ajtót nyisson.

Amint kinyitotta, valaki egy üveg italt lökött a mellkasának, aztán az illető ellépett Logan mellett a házba. Egyből megismertem őt, vigyorogva néztem Dylanre. Most teljesen máshogy festett, mint mikor utoljára találkoztunk a Loydban. Kifogástalan, élére vasalt sötét öltönyt viselt, fehér, ropogós inggel és fekete, halszálka mintás nyakkendővel, nyakában sötétszürke vastag sál, lábán sötét, kifényezett elegáns cipő. Mindezt a fekete szövetkabát tette teljessé, kezében sötétbarna bőr aktatáskával.

– Érezd otthon magad – motyogott a háttérben Logan, becsukta az ajtót és a konyhaszigethez sétált.

– Neela, szia, hogy vagy? – szólt hozzám Dylan kedvesen, hihetetlen volt ez a fickó. Felkeltem a kanapéról a pléddel a hátamon, meztelen talpam a padlón alig keltett zajt, nem úgy voltam öltözve, mint aki vendégeket várt volna, mégsem zavart a dolog. Dylanhez léptem és kedvesen két cuppanós puszival üdvözöltem a férfit, amivel ő sem maradt adósom, persze miután lehajolt hozzám, hogy egyáltalán fel tudjam érni.

– Jól, köszönöm. Hogy-hogy itt? – pillantottam rá, közben Dylan helyet foglalt az egyik bárszéken a pult előtt, a táskáját lelökte a kanapéra, így én a mellette lévő székre ültem fel.

– Jöttem ünnepelni. Logan, légy jó házigazda és tölts mindenkinek egy pohárral!

– Ünnepelni? Mégis mit ünneplünk? – néztem Dylanre értetlenül, Logan bosszúsan fújt egyet, de három poharat varázsolt a pultra és a kapott itallal megtöltötte őket, aztán odalökte mindenki elé a maga italát.

– Születésnapot. Nem is mondta neked? – kérdezett vissza Dylan, átható barna szemével jelentőségteljesen nézett rám, de én csak értetlenül bámultam vissza, aztán egyszerre Loganre kaptuk a tekintetünket.

– Mi van? Nem volt olyan fontos – vont vállat Logan, végül belekortyolt az italába és elégedetten felsóhajtott. – Ez még mindig mennyei!

– Mertem remélni, nem volt olcsó, szóval örülj neki! – felelt rögtön Dylan bosszúsan összerántva szemöldökét, Logan ezzel szemben halál lazán állt a pult túloldalán és elégedetten kortyolta az italát. Néztem az aranyfényű folyadékot a saját poharamban, mikor szöget ütött valami a fejemben.

– Tulajdonképpen most hány éves is vagy? – néztem Loganre őszinte kíváncsisággal. Valahogy soha nem került szóba, mennyi idős, így most izgatottan vártam a választ, fúrta az oldalamat a kérdés. Dylan mellettem hangosan felnevetett, Logan pedig rosszallóan pillantott a haverjára.

– Huszonhat lett, vén trottyos!

– Anyád, nem vagyok öreg! – fújt egyet bosszúsan Logan, én viszont felkuncogtam.

– Csak három évvel vagy idősebb nálam – tettem hozzá vigyorogva.

– Csak? – Úgy nézett rám Logan, mintha minimum arcon csaptam volna. – Ezt most inkább nem kommentálom.

– Na, koccintsunk inkább erre a vén szatyorra, hogy öregebb lett egy évvel – emelte poharát Dylan vigyorogva, Logan morcosan, de odanyújtotta a sajátját, mire én is kuncogva hozzá ütöttem a poharamat a fiúk poharához.

– És mesélj, hogy érzed magad? Logan említette, mi történt – fordult felém Dylan érdeklődve, közben belekortyolt az italába, addig én a saját poharamat piszkáltam a pulton. Nem gondoltam volna, hogy Logan bárkinek is megemlíti, mi történt január első hetében.

– Amíg ti csajok csevegtek, elintézek pár telefont – szólt közbe Logan, megindult az előtér irányába már a telefonjával a kezében.

– Kapd be, hülye fasz!

– Jól van! – kiabált még vissza Logan Dylannek, aztán már csak ketten maradtunk ott a pultnál.

– Szóval mesélj.

– A doktornő szerint nincs nagy baj, viszont pihennem kell és valamikor februárban vissza kell mennem kontrollra.

– A rendőrség mondott valamit, hogy haladnak az üggyel? – kérdezett Dylan őszintén, most már sokkal komolyabb tekintettel nézett rám.

– Ismeretlen tettes ellen indult nyomozás, de egyelőre nincs hírük és szerintem már nem is lesz, ha eddig nem jutottak semmire – feleltem sokkal halkabban. Nem akartam visszaemlékezni arra az estére, de ez a beszélgetés újra felszínre hozta a rossz érzéseket.

– Köztéri, vagy bolti kamera felvétel? – Szavaira nemet intettem. Azon a részen sajnos nem voltak térfigyelő kamerák, vagy ha igen, nem abba az irányba néztek, ahol történt az incidens.

– Semmi. Ugyan nekem volna tippem, ki lehetett.

– A rendőröknek beszéltél erről?

– Nem. Ez egyébként sem biztos és nem akarok még nagyobb felfordulást magam körül, csak el akarom felejteni végre az egészet – hajtottam le a fejem, mikor megéreztem a vállamon a kezét, ahogy megszorítja. Félve néztem rá, a poharat finoman letette a pultra maga mellé.

– Neela, ugye tisztában vagy vele, hogy a sérüléseid nyolc napon túl gyógyulnak, ez viszont már a súlyos testi sértés kategóriájába tartozik? – Dylan szájából ez még rosszabbul hangzott, mint egyébként. Nagyjából tisztában voltam a helyzettel, a rendőrök tájékoztattak róla, én mégsem akartam már ezzel foglalkozni. – Ha nekik nem is, de Logannek beszéltél erről?

– Mit tudna tenni, nem rendőr?

– Ő nem, de a nagybátyja igen – felelt Dylan. Arca komoly volt, szeme aggodalommal teli, ismét megszorította a vállamat. Logan egy szóval sem említette, hogy a nagybátyja rendőr, mi több, semmit nem tudtam a családjáról, így ez az információ váratlanul ért.

– Dylan! – Logan hangja megijesztett, ahogy elnéztem Dylan válla mellett, a férfi tekintete vészjósló volt. – Egy szóra.

Dylan bocsánatkérőn pillantott rám, ismét megszorította a vállamat, majd Logan után ment. Gyanítottam, abba a szobába mehettek, ahova nekem a mai napig nem volt bejárásom. Hallottam az ajtó csukódását, aztán teljes csend, csak a tévé szólt mögöttem.

Nagyot sóhajtva inkább megittam az előttem lévő pohárból a whiskyt, aztán visszaültem a kanapéra. Nem tudtam, mennyi ideig lesznek oda a fiúk, de most valahogy nem is érdekelt a dolog. Fáradt voltam és pihenni szerettem volna. Bő tíz perc múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó és elsőként Dylant pillantottam meg. Odasétált hozzám, lehajolt és kicsit esetlenül, de megölelt.

– Ne haragudj, kedves, de mennem kell. Jó volt újra látni, és ne felejtsd el, amit mondtam, rendben? Beszélj Logannel! – nézett rám komolyan Dylan, csak bólintottam válaszként.

– Vigyázz magadra – köszöntem el én is és csak figyeltem, ahogy Dylan Loganre se pillantva felvette a táskáját a kanapéról, aztán halkan becsukódott mögötte az ajtó. Logan egy pillanatig csak a bejárati ajtóra meredt, végül odasétált hozzám és leült mellém a kanapéra.

– Mit kell megbeszélni velem?

– A rendőrök nem haladnak – kezdtem bele csendesen, szorosabban magamra húzva a plédet. – Van tippem, hogy ki lehetett a felbujtó, és valószínűleg Andrew egyik haverja csinálta a piszkos részt, de hogy melyik, azt nem tudom. Nem ismertem őket annyira – feleltem halkan, nem is mertem Loganre nézni, nem akartam arra az estére gondolni. Csak el akartam végre felejteni ezt az őrületet, de ha már megígértem Dylannek, így megtettem azt, hogy elmondtam a sejtésemet Logannek, isten tudja miért.

– Valóban. Ezt már korábban is elmondhattad volna. – Logan hangja nem sok jót ígért, nem is mertem felnézni rá, csak amikor magához húzott és megölelt.

– Tudom... csak nem akartam elhinni, hogy ő volt az. Azt se értem, egyáltalán miért viselkedett így, érted?

– Mert féltékeny és azt teszi, amit az elborult agya diktál. Ami az övé, ahhoz nem nyúlhat más!

– De hát ő dobott ki!

– Nem jelent semmit. Egyszer megkapott, innentől a tulajdonának tekint. Mit gondolsz, miért borult ki annyira mindkét alkalommal, mikor ott voltam? – Logan szorosan átölelt, simogatta a hátamat, miközben a vállára hajtottam a fejemet.

– Honnan vagy ilyen biztos benne?

– Mert ismerem az olyanokat, mint ő – felelt. Volt valami a hangjában, ami elgondolkodtatott és amit nem értettem. – Beszélek a nagybátyámmal, rendben?

– Köszönöm – bólintottam és hagytam, hogy a férfi ölelése megnyugtasson. Már fáradt voltam és csak aludni szerettem volna. Még egy darabig néztük a tévét, de már nem igazán tudtam a filmre koncentrálni. Túlságosan felzaklatott ez a nap, annyi minden történt, kimerültem mind testileg, mind lelkileg.

Kelt: Budapest, 2023.12.14.