Azt hittem, sokkal jobban fog fájni a lövés, mégsem éreztem semmit, csak rémülten bámultam Logant, aki végül leengedte maga mellé fegyvert tartó kezét. Nem értettem, mi történt, nem mertem megmozdulni vagy bármit csinálni, csak álltam ott és figyeltem. Visszadugta a pisztolyt a tokjába, majd megindult felém. Lefagytam teljesen, zavartan néztem, ahogy a zsebéből elővett valamit, a bilincset leszedte rólam, ami aztán csilingelve a kavicságyra zuhant. Nem tudtam, mit kellene tennem, Logan nem nézett rám, csak állt előttem, végül hátrált egy lépést, akkor hallottam meg a sietős lépteket. Valaki közeledett hozzánk a másik irányból, mint ahonnan jöttünk. Abba az irányba néztem, ahonnan a hangot hallottam, mikor a félhomályban felismertem Dylant. Amint meglátott minket, tőlünk alig két méterre megtorpant és halálra váltan nézett hol engem, hol Logant.

– Tüntesd el a városból! – Éreztem, ahogy Logan a hátamra fektette a tenyerét, finoman előretolt Dylan irányába, összerándultam az érintésétől. – Soha többet nem jöhet vissza!

– Mit tettél? – Dylan egy pillanatig nem mozdult, végül megindult felém. Ahogy közel ért hozzám, úgy ugrottam meg ijedten. Lecibálta magáról a pulóverét, azt terítette a vállamra kapkodva. Hálásan húztam össze magamon a puha anyagot, valamennyire takarta meztelenségemet.

– Amit kellett – Logan beszéd közben megint hátrált tőlünk egy lépést.

– Ugye nem?! – Dylan hangja megbicsaklott, ahogy Loganre nézett, követtem a tekintetét. Logan csak állt tőlünk pár lépésre, már nem tűnt félelmetesnek, sem dühösnek, csak lehajtotta a fejét.

– Ismered a szabályt, életet életért.

– Los Ángeles de La Muerte – felelt Dylan elhűlve, könnyei felszántották fiatal arcát. – Meg fognak ölni!

– Nem számít.

– Mit tegyek?

– Vidd el a városból, lehetőleg minél messzebb! Nem tudhat róla senki rajtad és Sylvin kívül, te pedig húzd meg magad egy időre – felelt Logan, aztán már fordult is, hogy ott hagyjon minket, mikor a nevén szólítottam. Azonnal megtorpant és nem ment tovább. Reszketve léptem az irányába, felém fordult, én újabb lépést tettem felé, végül teljesen megszüntettem kettőnk között a távolságot. Tenyerem mellkasára simult, el akart húzódni előlem, de a konténer falának ütközött a háta. Ujjaim alatt éreztem, szíve milyen gyorsan vert, ahogy mellkasa is erőteljesen emelkedett és süllyedt. Nem tudtam, mit tegyek, nem értettem, mit csinált és miért, de azt tudtam, hogy talán most fogom őt utoljára látni.

– Miért? – Hangom annyira halk volt, Logan mégis megrándult. Nem nézett rám, csak a földet bámulta.

– Már mondtam.

– Miért?! – tettem fel újra a kérdést emeltebb hangon. Éreztem, ahogy nagy levegőt vett.

– Mert szeretlek. – Ahogy ezt kimondta, még közelebb léptem hozzá, testünk majdnem összeért. Másik kezemmel is a mellkasára simítottam, végre megmozdult, viszont ahogy karomhoz próbált hozzáérni, megrándultam a váratlan mozdulattól. Abban a pillanatban megállt és erőtlenül visszaejtette a kezét a teste mellé. – Mennetek kell, nincs több időm!

– Gyere velünk – néztem rá, próbáltam a szemébe nézni, de csak elnézett mellettem és maga elé bámult. Szavamra szíve gyorsabban kezdett el verni, azt hittem, majd kiugrik a mellkasából. Ugyanazt éreztem, a szívem erőteljesen kalapált, a torkom összeszorult, gyomrom erős görcsbe rándult.

– Nem lehet.

– Kérlek...

– Induljatok! – szólt rám erélyesebben. Megugrottam a hangjától, előrébb lépett, így hátráltam tőle ijedten, miközben egyik kezem a karjára fogott. Éreztem ujjaim alatt, ahogy teste megfeszült.

– Neela, mennünk kell! – lépett mellém Dylan, mikor meghallottam a raktár felől a mozgolódást. Közeledtek hozzánk, Dylan azonnal a vállamra fogott, az sem érdekelte, hogy próbáltam elhúzódni az érintésétől, húzott a másik irányba, én mégis Logan karját fogtam.

– El kell engedned – szólt halkan Logan, nem akartam elengedni őt. Ha megteszem, soha többé nem láthatom viszont.

– Gyere velünk! – könyörögtem neki, mikor végre a szemembe nézett. Tengernyi fájdalom lobbant fel a kék szemekben, ezt a tekintetet ismertem. Dylan ismét próbált elhúzni, én mégis kapaszkodtam Logan karjába. – Könyörgök, gyere velem!

– Neela! – Dylan nagyot rántott rajtam, kezem lecsúszott Logan kinyújtott karján. Hallottam távolról a kiabálást, Dylan a vállára kapott és úgy indult meg sebes léptekkel arra, amerről érkezett. Még láttam, ahogy Logan maga mellé ejtette kinyújtott karját, aztán elfordult tőlünk és elveszett a sötétségben.

------

Nem tudom, hogy jutottunk ki onnan, csak azt éreztem, hogy Dylan már futva tette meg velem az utolsó métereket, az autó mellé állított, kinyitotta a hátsó ülés ajtaját és betuszkolt oda. Rám csapta az ajtót és rohanvást ült be a sofőrülésbe, végül megugrott alattunk a sedan, sebesen magunk mögött hagytuk azt a helyet. A sötétségben még láttam, ahogy lángok csaptak fel a távolban, a füst a sötét ég felé gomolygott. Éreztem, hogy könnyeim felszántották az arcomat, csak bámultam magam elé meredten, kiüresedettnek éreztem magam, már nem hallottam és láttam semmit, így az sem tűnt fel, mikor nem sokkal később megálltunk valahol, valaki beült mellém és magához ölelt. Nem próbáltam meg elhúzódni, csak néztem az ismerős zöld szemekbe. Tudtam, ki az, mégsem tudtam összetenni a dolgot, mit keresett itt és miért volt ennyire kiborulva. A sedan ismét meglódult alattunk, aztán hagytam, hogy az ölelő karok melegsége elringasson, beszéltek hozzám, de nem tudom, mit mondtak, nem értettem, a szavak elúsztak a sötétségben, az utcai lámpák fénye sebesen suhant el mellettünk, megannyi autó vett körül, az autó alattunk egyre gyorsult az autópályán.

Nem fogtam fel, meddig tartott az út, nem voltam már biztos semmiben, csak néztem magam elé, bámultam Sylvi kezét, ahogy a kezemet szorította. Nem értettem őt, szíve nagyon gyorsan vert, a vállamon éreztem, ahogy magához húzott. A mellkasának dőltem, nem mertem megmozdulni vagy ellenkezni, a lámpák elfogytak, csak a sötétség volt jelen, az autó fényszórója adott némi tompa fényt. Dylan arcát alig láttam, mégis feltűnt, ahogy az arcához nyúlt és próbálta letörölni a könnyeit, amik minduntalan kibuggyantak és felszántották az arcát. Sírt valakiért, akit magunk mögött hagytunk. Lehajtottam a fejemet, nem bírtam tovább ébren maradni. Lassan elnyelt a sötétség, megszűnt minden zaj, csak az autó búgó hangját hallottam távolról, mint valami rossz rádióban, amiben elállították a sávokat.

Mikor újra feleszméltem, már ismerős utcák fogadtak. Sylvi még mindig ölelt, kényelmetlen volt ez a pozíció, próbáltam magamról lelökni a kezét. Dylan befordult abba az utcába, ahol laktunk, a társasház környéke most csendes volt, éjszaka nem járt erre senki. Dylan a parkolóban állította le az autót, nyitotta az ajtót maga mellett, végül kinyitotta nekem is. Zavartan rántottam össze a szemöldökömet, nem értettem, mit kerestünk Bakersfieldben, azonban sok időm nem volt, hogy ezen töprengjek, a vállamra fogott és a bejárathoz terelt, Sylvi mellettem sétált, a kezemet fogta egész végig, amíg felmentünk a lakáshoz. A kinti hideg után furcsa volt a meleg, ami a lépcsőházban fogadott, talpam alatt a padló viszont ugyanolyan hideg volt, mint gyerekként. Engedelmesen követtem Dylant, mikor nyílt a lakásunk ajtaja és édesanyám fogadott minket. Azonnal értem nyúlt és magához húzott, ekkor tört el bennem valami, csak sírva bújtam féltő ölelésébe.

-o-o-o-o-o-

Most, három évvel később, visszagondolva mindarra, ami történt, szinte csoda volt, hogy túléltem azt az éjszakát. Miután Dylan és Sylvi hazavittek édesanyámhoz, Dylan meghagyta, hogy soha többet be ne tegyem a lábam Los Angelesbe, ha élni akarok és erre kérte édesanyámat is. Anya éktelen haragra gerjedt, a rendőrséget akarta hívni és azonnal kórházba vinni, azonban ellenkeztem vele. Nem akartam semmi mást, csak magam mögött hagyni mindent, kitörölni az emlékeimből azokat a napokat, jó mélyen eltemetve magamban és soha vissza nem gondolni arra, mi történt. Tudtam, ha hívja a rendőröket, akkor újra kezdődik az őrület, a vallatás, a vizsgálatok, idegenek nyúltak volna hozzám és ezt nem akartam. Anya erősködött, mégis ellenkeztem vele, felnőtt voltam, el tudtam dönteni, mit akarok.

Később Sylvi segített, ott volt velem és anyával, elintézte a költözést is, hogy a dolgaim haza kerüljenek Bakersfieldbe, mindenem, ami a lakásban volt visszakerült hozzám. Pár hét múlva Dylan elküldte a telefonomat és a lakáskulcsomat is, nem tudtam, hol találta meg, nem is emlékeztem rá, mikor hagytam el őket. Lassan teltek a napok, amikből hetek lettek, később pedig hónapok. Nehezen, de rávettem magam a terápiára. Amit Ruben és Hector művelt velem, olyasmi volt, amivel egyedül képtelen voltam megbirkózni. Legalább másfél évig nem tudtam elviselni, ha férfiak voltak a közelemben. Ha hozzám akartak érni, reszketve hátráltam tőlük, rám tört a pánikroham. Most, ahogy ott ültem a kanapén, kezemben a bögre forró teával, mindez annyira távolinak és messzinek tűnt. Sokszor eszembe jutott Logan és amit tett. A csuklómon ott volt a karkötő, amit tőle kaptam, soha nem vettem le magamról, képtelen voltam megtenni. Mindarra emlékeztetett, amit vele éltem át, jóra és rosszra egyaránt. Dylan később sem látogatott meg, Sylvitől tudtam, hogy több hónapra kénytelen volt maga mögött hagyni Los Angelest.

Csak néztem a teát, amint felkavarodott a forró ital a bögrében, a tévé halkan szólt a háttérben. Már késő este volt, tizenegy óra is elmúlt. Anya a kórházban éjszakás volt, tudtam, hogy csak másnap fog hazajönni, miután átadták a műszakot. Nagyot sóhajtva kortyoltam bele az italba, a csuklómon nyoma maradt annak az éjszakának, a hegeket soha nem tudtam lemosni, mint akkor este a vért és mocskot, ahogy a rémálmok is örökös társaim lettek onnantól kezdve. Édesanyámmal sokat beszélgettünk, ő volt az első, akinek el mertem mondani, mi történt, csak ezután tudtam felkeresni a terapeutát.

Lassan visszatettem a bögrét a dohányzóasztalra és magamhoz akartam venni a könyvet, amit olvastam. Már nagyon fáradt voltam és kimerült, de haladni szerettem volna vele, mikor megszólalt a csengő. Meglepetten kaptam fel a fejemet, megfordult bennem a gondolat, hogy inkább ülve maradok, hátha megunja a várakozást az, aki jött, de aztán erőt vettem magamon és a bejárati ajtóhoz sétáltam. Gyanítottam, hogy megint a szomszéd volt az, biztos megint elfelejtett venni valamit. Az utóbbi időben ez rendszeressé kezdett válni, mindig hozzánk jött át esténként, hogy kérjen hol fűszert, hol édesítőt. Nem haragudtam rá, rengeteget túlórázott és rendszertelenül dolgozott, de azért most már kezdtem megunni a dolgot.

Mérgesen húztam el a reteszt az ajtóról, nyitottam a kulcsommal a zárat, végül kicsit lendületesebben rántottam ki az ajtót, hogy a kitörni készülő mérges szóáradat a torkomra fagyott. Nem a szomszédom állt előttem, hanem valaki, akit három éve nem láttam és azt hittem, soha többé nem fogok látni.

– Logan? – Alig mertem megszólalni, csak álltam ott az ajtóban és néztem őt döbbenten. Megváltozott, sápadtabb volt, mint amire emlékeztem, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, arca nyúzott volt, testtartása sem volt olyan, mint régen. Zsebre tett kézzel állt és nem mozdult, nem mert a szemembe nézni.

– Bemehetek? – Nagyon halkan beszélt. Értetlenül léptem arrébb az útjából és engedtem be a lakásba. Kicsit előrébb sétált a nappali irányába, de aztán felém fordult és csak állt ott leszegett fejjel. Lágyan csuktam be mögötte az ajtót, odaléptem hozzá, de tartottam tőle a két lépés távolságot.

– Mit keresel itt? – Nem akartam vádló hangon beszélni, mégis éreztem, hogy valamennyire belevegyült a hangomba, mire megrándult.

– Én... csak... szerettem volna...

– Ha ezért jöttél, akkor inkább menj el! – szóltam rá erélyesebben. Végre rám nézett, fátyolos volt a tekintete, csak árnyéka volt régi önmagának.

– Szerettem volna bocsánatot kérni.

– Kissé megkéstél ezzel, nem gondolod?! – fakadtam ki most már. Túl sok régi érzést kavart fel bennem a jelenléte, amiket azt hittem, képes voltam magam mögött hagyni, most mégis, ahogy itt állt tőlem alig pár lépésre, nem tudtam, mit tegyek. A szívem egyik fele még mindig visszahúzott hozzá, meg akartam ölelni, a nyakába akartam vetni magam, miközben a másik fele távol akarta magától tartani, lehetőleg minél messzebb, hogy ne sérüljek újra.

– Sajnálom. – Láttam, ahogy keze megrándult a zsebében, annyira furcsa volt a testtartása is, mint akit a terhek súlya kényszerített maga alá és nem volt képes megbirkózni velük.

– Nem számít.

– De igenis számít! – csattant fel, aztán ismét leszegte a fejét. – Nekem számít... Ha akkor nem vagyok annyira hülye, nem történt volna meg mindez.

– Valóban! De a múlton nem tudsz változtatni, és bocsánatkéréssel nem lehet semmissé tenni bizonyos dolgokat – vágtam rá rögtön, próbáltam nem hangosan beszélni. Kettőnk közül most én voltam az, aki igyekezett vele felvenni a szemkontaktust, de kerülte a pillantásomat és a válaszommal mintha pofon vágtam volna, úgy rándult meg újra.

– Gyűlölsz? – Végre a szemembe mert nézni, hogy a térdem megroggyant ettől a pillantástól. Logan tekintetében az őszinte megbánást láttam.

– Nem – feleltem nagyot sóhajtva, vállamat is lejjebb engedtem. – Már nem.

– Pedig kellene, minden okod megvan rá.

– Nem vagyok haragtartó típus – tettem hozzá, halvány mosollyal. Persze nem tudott mit mondani, de el sem mosolyodott. Igazából nem tudtam, mit akart itt, mikor felhangzott a sírás, hogy a vér is megfagyott az ereimben. Azonnal a hang irányába szaladtam, de Logan gyorsabb volt nálam. Berontott az ajtón, a kiságyhoz lépett, ahol Darren felülve hangosan zokogott. Logan azonnal benyúlt érte és rögtön a mellkasához emelte a kisfiút, miközben a hátát simogatta és lágyan ringatta őt, én pedig lefagyva torpantam meg az ajtóban.

Nem tudtam, mi üthetett Loganbe, de hogy nem tudta, valójában mit csinált, ahogy Darren sem ébredt fel teljesen, abban is biztos voltam. Döbbenten figyeltem kettejüket, Darren szorosan átkarolta Logan vállát, arcát a nyakához fúrta, úgy bújt hozzá sírva, mindeközben Logan csak ringatta őt, halkan beszélt hozzá, ahogy régen velem is csinálta. Éreztem, hogy könnyeim utat találnak maguknak, féltékeny voltam rájuk, ez a pillanat, ez az érzés az elevenembe talált. Nekem nagyon sok időbe telt megnyugtatni Darrent, majd jött ez a férfi, és alig pár perc leforgása alatt sikerült elérnie, hogy a fiam megbízzon benne. Halkan felszipogtam az ajtóban állva, az ajtófélfának dőltem és átkaroltam magamat. Nem tudtam, mit csinálhatnék, vagy egyáltalán mit kéne tennem. Darren nem viselte könnyen az idegen férfiak jelenlétét vagy közeledését, makacs gyerek volt ebből a szempontból, ahogy akkor is, mikor rosszat álmodott vagy rossz napja volt. Sokszor éreztem úgy, hogy borzalmas anya vagyok, aki még arra sem képes, hogy megnyugtassa a fiát, mikor szüksége volt rá. Rengeteg átsírt és álmatlan éjszakán voltunk túl, mire úgy éreztem, hogy talán áttörést értünk el ezen a téren, erre jött Logan és felforgatott maga körül mindent.

Percekkel később Darren sírása halk hüppögéssé szelídült, végül újra elnyomta őt az álom. A nappaliból beszűrődő halvány fényben Logan még percekig sétált fel-alá Darrennel a karjában, majd óvatosan visszafektette őt a kiságyba. Az a mozdulat, ahogy finoman megsimogatta a haját, az a gondoskodás, ahogy hozzá fordult, felszakított bennem valamit. Egészen addig nem mondtam semmit, amíg magára nem hagyta Darrent és végre kisétált a gyerekszobából, vissza a nappaliba. Láttam a mozdulatain, az arcán, hogy még maga sem értette, mit csinált nem is olyan régen, zavart volt egész lényében.

– Én... ő...

– Ő a fiam, igen.

– Ugye nem? – Hallottam, ahogy megremegett a hangja. – Mondd, hogy nem?!

– Hogy nem Ruben vagy Hector fia? – kérdeztem vissza sokkal keményebb hangon, mint eddig bármikor. Láttam, amint megugrott, halálra rémülve nézett a szemembe. – Nem, nem az övék! Kicsit közelebb keresgélj!

– Mi?

– Hallottad! – csattantam fel. Igyekeztem ugyan visszafogni a hangomat, nem akartam felébreszteni Darrent. Logan csak nézett rám, tényleg nem tudta felfogni, mit mondtam. Aztán, mintha villanyt gyújtottak volna, láttam az arcán a változást. Minden rá volt írva, a tekintetében tengernyi fájdalom éledt fel a köd fátylán keresztül, és most életemben először láttam, hogy megtört benne valami. Csak nézett rám, ajka megremegett, a szeme könnybe lábadt, egész testében reszketett, miközben térdre esett előttem. Ijedten kaptam utána, megrémített a viselkedése. Két kezébe temette az arcát, vállát rázta a néma sírás. Nem bírtam tovább, ez túl sok volt, odaléptem hozzá és magamhoz húztam. Először nem mozdult, aztán, mint akit álomból ébresztettek, végre átkarolta a derekamat, arcát a hasamnak nyomta és csak sírt. Sírt mindenért, amit átéltünk, ami történt.

Percekig maradtunk így, egymást ölelve, simogattam Logan hátát megnyugtatónak szánt mozdulatokkal, miközben úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlt volna rajta. Lassan viszont eltoltam magamtól annyira, hogy le tudjak térdelni hozzá. Két kezembe fogtam az arcát, úgy néztem rá. Szeme vörös volt a sírástól, soha nem láttam még őt ilyennek.

– Istenem... Kérlek, bocsáss meg! – Logan hangja megbicsaklott, ahogy beszélt hozzám, csak nézett rám könnybe lábadt szemmel. – Könyörgöm!

– Sh... Semmi baj, hallod? – próbáltam megnyugtatni valahogy. Csak nézett rám, hangosan zihált. – Logan, nyugodj meg!

– Csak ezt ne, kérlek... könyörgöm! – Összefüggéstelenül beszélt. Magamhoz húztam és átkaroltam a vállát, nem tudtam, mitévő lehetnék. Szorosan ölelte a derekamat, arcát a nyakamhoz fúrta. Fogalmam sincs, meddig ültünk a padlón ölelkezve, mikor csillapult annyira Logan rohama, hogy képes volt elengedni.

– Gyere, üljünk a kanapéra – húztam fel a földről, fájt minden porcikám a kényelmetlen helyzettől. Logan szó nélkül követett és leült mellém a kanapéra még mindig maga elé bámulva. Nem tudtam sehogy kizökkenteni ebből az állapotból, csak fogtam a kezét, ujjbegyemmel simogattam a kézfejét, mikor rekedt hangon megszólalt.

– Mikor? – A levegőben hagyta lógni a kérdést, alig mert rám nézni.

– Pár héttel azután, hogy Dylan és Sylvi hazahoztak. Nem bírtam kilépni a lakásból sem, de akkor már nem voltam jól – feleltem halkan, még mindig fogtam a kezét, mikor megmozdult és másik kezével megfogta a kezem.

– Honnan...

– Honnan tudom, hogy a tiéd? – néztem rá oldalra billentett fejjel. Csak bólintani tudott válaszként. – Az orvos elmondta, hogy bőven túl voltam a tizenkettedik héten is. Amint visszaszámoltunk, egyértelmű volt, hogy Darren a te fiad.

– Miért tartottad meg? – Fájt ez a kérdés, főleg Logan szájából. Nagyot sóhajtva hajtottam le a fejemet, még mindig a kézfejét simogattam.

– Mert egyedül ő maradt nekem azok után, ami történt – feleltem halkan. – Képtelen voltam döntést hozni, csak napokig őrlődtem... végül Darren választott. Amikor megmozdult, nem tudtam többé elengedni.

Könnyes szemmel pillantottam Loganre, végre a szemembe mert nézni. Nem tudtam olvasni benne, leginkább azért, mert temérdek érzelem tükröződött a tengerkék szemekben. Azokban szemekben, amik a fiam arcán köszöntek vissza. Újra látva őt le sem tagadhatta volna, hogy Darren a fia.

– Ugyanolyan színű a szemetek – feleltem aztán, szabad kezemmel lágyan simítottam Logan arcára. Apró csókot lehelt a tenyerembe. – Rád hasonlít.

– Ettől félek.

– Nem vagy rossz ember, Logan.

– A lehető legrosszabb vagyok! – pillantott rám komoly tekintettel, a hangjában az önvád egyértelmű volt. – Belekevertelek valamibe, amihez semmi közöd nem volt! Miattam bántottak, mert nem voltam képes uralkodni az érzéseimen, nem voltam képes arra, hogy időben elengedjelek!

– Logan – finoman megsimogattam az arcát, még mindig nem engedtem el, csak néztük egymást. – Csak azt tetted, amit mindenki más. Szerelmes voltál, ez akkora bűn?

– Én nem vagyok mindenki más, nem lehetek az! – vágott vissza erőteljesebben, még mindig a szemembe nézett. Annyi érzelem tükröződött az arcán, de a legégbekiáltóbb az önvád és a fájdalom volt. – Nem lett volna szabad közel kerülnöm hozzád! – fakadt ki megremegve.

– Szóval azt mondod, inkább egész életedre magányos leszel?

– Nem érdemlek mást, miért nem érted meg?! – felelt, megpróbált elhúzódni tőlem, de nem engedtem el.

– Miért hibáztatod magad még mindig, miért akarsz egyedül maradni? – kérdeztem tőle. Szám megremegett, nem akartam újra sírni.

– Mit kéne tennem?! A saját bőrödön tapasztaltad, mi a következménye annak, ha szeretek valakit! A testvéreimet elvesztettem, a családom gyűlöl, és három éve téged is el kellett engednem!

– Én nem haltam meg, mint a testvéreid! – vágtam rá azonnal. Ekkor eszméltem, mit is mondtam neki.

– Te voltál az... – felelt halkan. Most én próbáltam meg elhúzódni tőle, de nem engedte el a kezem, csak megszorította. – Te hagytad ott a csokrokat. Honnan tudsz róluk?

– Dean elmesélte, mi történt – válaszoltam. Láttam, hogy Logan könnyei újra utat találtak maguknak, ajka ismét megremegett. – Nem a te hibád volt, ahogy az sem, hogy szerelmes voltál!

– Gyűlölöm magam érte – beszélt hozzám halkan, végig a szemembe nézett. – Gyűlölöm, mert ha több eszem van, még ma is élnének! Ha akkor este a Loydban elengedlek... de nem ment. Képtelen voltam megtenni... Nem akartam újra egyedül maradni – csuklott el a hangja. Magamhoz húztam és megöleltem, hagytam, hogy fejét a vállamon pihentesse.

– Nem akartam azt a fejedhez vágni – kezdtem bele szaggatottan, éreztem, hogy megremegett az ölelésben. – Haragudtam rád, nem értettem, miért voltál olyan dühös, csak vissza akartam vágni. Több napig rágódtam, mikor Dylan végre kitálalt – folytattam tovább, tudtam, ha most nem mondom el neki, talán soha többet nem fogom megpróbálni. – Veled nem tudtam beszélni, de a testvéreiddel igen. Azt gondoltam, ha kimegyek hozzájuk és tőlük bocsánatot kérek, talán könnyebben viselem, hogy már nem vagy velem és talán így tőled is bocsánatot kérhetek.

– Nem érdemellek meg – motyogott a vállamnak, ölelése szorosabb lett körülöttem.

– Ezt inkább én mondhatnám. Ha akkor nem vagy észnél, lehet, hogy most egyikünk sem ülne itt.

– Ez nem mentség semmire, főleg arra, amit veled tettem!

– Ha nem csinálod, Adam teszi meg – feleltem csendesen, mire Logan hangosan felzokogott. Egész lényéből áradt az önvád, az önmaga iránt érzett gyűlölet. A viselkedése, a szavai mind ezt erősítették. – Megtetted, amire mások képtelenek lettek volna!

– Szörnyeteg vagyok, és ezt sosem bocsátom meg magamnak! – szaggatottan beszélt. Valahol legbelül értettem őt, az elmúlt három évem azzal telt Darren felnevelése mellett, hogy önmagamat próbáltam helyrehozni. Feldolgozni és megérteni mindazt, ami abban a pár napban történt. Nekem a három évben volt segítségem, mind édesanyám, mind Sylvi és a terapeuta is mellettem állt, viszont az volt a sejtésem, hogy Logan mellett csak Damien volt ott, és valószínűleg senkinek nem beszélt arról az éjszakáról vagy arról, mit tett, hogy engem kihozzon onnan.

– Miért jöttél el ma, miért most? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra. Simogattam a hátát és a haját, ringattam a karomban úgy, mint ahogy Darrent próbáltam megnyugtatni sokszor.

– A nagybátyám miatt.

– Mi történt? – próbáltam faggatni, nem értettem, Damiennek mi köze ehhez az egészhez.

– Összecsaptak a fejem felett a hullámok – kezdett bele akadozva. – Fogalmam sincs, honnan tudott rólad vagy hogy kerítette elő a címed, de délután a kezembe nyomta, kirángatott a kocsihoz és meghagyta, hogy jöjjek el ide. Ha megteszem, tudni fogom, mit csináljak.

– Tudott rólunk?

– Szerintem csak sejtett valamit – felelt halkan, Logan lassan kezdett megnyugodni, az eddigi kapkodó légzése is csillapult valamelyest. – Nem beszéltem rólunk senkinek, nem véletlenül, de nem hülye! Gondolom, minden követ megmozgatott, hogy felkutasson.

– Miért tett volna ilyet? – Ezt nem értettem, ha nem tudott rólunk, akkor miért foglalkozott volna velem ennyit Damien. Értetlenül néztem magam elé, még mindig Logan hátát simogattam közben.

– Ezt tőle kell megkérdezned, nekem nem mondott semmit – engedett el Logan és kissé eltávolodott tőlem. Próbálta megtörölni az arcát a kabátja ujjával, mire a dohányzó asztalon lévő zsebkendős dobozhoz nyúltam és a keze ügyébe toltam. Még emlékeztem arra a mozdulatra ott a boltban, és ahogy Loganre néztem, szerintem neki is eszébe jutott, mert most először, mióta itt volt, halványan elmosolyodott.

– Itt maradsz? – kérdeztem tőle. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, végül határozottan bólintott.

– Csak akkor, ha nem baj.

– Nekem nem, de előre szólok, nem fogunk sokat aludni. Darren nem jó alvó mostanában, ahogy láthattad – tettem hozzá nagyot ásítva. Kezdtem elálmosodni, nagyon fáradt voltam és az előbbi érzelmi hullámvasút sem tett jót a kialvatlanságomnak.

– Le kéne pihenned – pillantott rám Logan, miközben lehúzta magáról a kabátját és a fotel karfájára lökte. Ahogy végignéztem rajta, feltűnt, hogy le volt fogyva, egyáltalán nem úgy festett, mint mikor utoljára láttuk egymást.

– Valóban. Ha gondolod, le tudsz zuhanyozni, fogkefe a legfelső fiókban van – nyomtam el az újabb ásítást, közben felkeltem a kanapéról. Tényleg fáradt voltam és aludni akartam, szóval kikapcsoltam a tévét is.

– Van itt valami takaró? – nézett körül Logan, értetlenül meredtem rá.

– Minek külön takaró?

– Nem szeretek fázni éjszaka a kanapén – felelt meglepetten.

– Ki mondta, hogy a kanapén kell aludnod? Jössz velem az ágyba – tettem hozzá, kezemmel összekócoltam barna haját. Most hosszabb volt, mint régen, ujjaimmal szántottam bele a selymes tincsekbe.

– Biztos vagy benne? – Mintha megijedt volna attól a lehetőségtől, hogy újra együtt aludjunk.

– Ha nem lennék, fel sem ajánlom. Régen is kényelmes kispárna voltál, szerintem ez nem változott – tettem hozzá. A csuklójára fogtam és felhúztam a kanapéról. – Gyerünk, menj zuhanyozni, aztán gyere aludni! – szóltam rá határozottan. Elindultam a hálószoba irányába, ami Darren szobája mellett volt. Egy pillanatra álltam csak meg, amíg résnyire kinyitottam az ajtót és benéztem. Darren csendesen aludt a kiságyban, magához szorította a kedvenc plüss játékát. Arcomon mosollyal visszahajtottam az ajtót, bementem a hálószobába, és a franciaágyra dőltem.

Nem tudom, Logan mikor jött utánam, de éreztem, ahogy besüppedt mögöttem az ágy és hátulról karolt át úgy, mint régen. Ölelő karjára simítottam a kezemmel, úgy furakodtam hozzá közelebb, éreztem forró leheletét a nyakamon, ami lassan nyugodt álomba ringatott.

------

Reggel a nap beeső sugarai ébresztettek, este teljesen kiment a fejemből, hogy behúzzam a függönyöket. Dünnyögve fordultam a másik oldalamra, elnyúltam az ágyon, mikor eszméltem, hogy valami hiányzott onnan. Pontosabban valaki. Rögtön éberebb lettem, úgy emeltem meg a fejemet álmosan, de Logan nem volt sehol. Megfordult a fejemben, hogy lehet, csak álmodtam az egészet, biztos amiatt volt, amin este gondolkodtam. Csalódottan nyomtam fel magam és ültem ki az ágy szélére, a komódra helyezett óra reggel nyolcat mutatott.

– Nyolc óra? – pillantottam értetlenül az órára, ilyenkor már fent szoktam lenni, ahogy Darren is. Nyugtalanul pattantam fel az ágyról és indultam a másik szobába, de mikor belöktem a gyerekszoba ajtaját a szám is tátva maradt a látványtól.

Logan a karosszékben ült, Darren a mellkasán szuszogott csendesen, miközben a plüss kutyát magához szorította, a takarója a hátán volt, abba bugyolálta bele Logan Darrent. Amint Logan észrevett, a szája elé tette a kezét jelezve nekem, hogy maradjak csendben, és dúdolt tovább Darrennek. Nem hittem a szememnek, közelebb sétáltam hozzájuk és a puffra ültem, ami a szék előtt volt. Darren nyugodtan aludt Logan ölelő karjában.

– Mióta? – tátogtam. Logan a csuklójára erősített órára nézett.

– Két órája – felelt aztán halkan és dúdolt tovább, közben Darren hátát simogatta. Tényleg nem tudtam szóhoz jutni, annyira megdöbbentett kettejük viselkedése. Azért, mert Logan tényleg itt volt és nem álmodtam az egészet, és azért, amiért Darren ennyire biztonságban érezte magát. Több percig ültek még így, figyeltem őket, mikor Darren végre megmozdult.

– Mami? – Annyira álmos volt a hangja, de rögtön mosolyt csalt az arcomra, bár nem csak nekem.

– Itt vagyok, szívem.

– Olyan jót álmodtam – folytatta Darren, közben kezével a szemét dörzsölte.

– Miről álmodtál?

– Apa itt volt. – Logan és én is megmerevedtünk, ahogy egymásra néztünk, majd újra Darrenre.

– Szívem, lassan fel kellene kelned, Logan már biztos elgémberedett – folytattam, a férfi arca őszinte meglepetést tükrözött.

– Logan? – Darren kezdett élénkebb lenni. Odahajoltam hozzájuk és megsimogatta a feje búbját. Végre Darren is felnézett, először rám, aztán megilletődötten Loganre, egy pillanatig azt hittem, mégsem volt jó ötlet így ébreszteni, de ahogy mindig, most is meg tudott lepni. Olyan boldog mosollyal nézett Loganre, hogy megremegett a kezem, előrehajolt és átkarolta a nyakát. – Szia!

– Szia – Logan annyira halkan, szinte már félve beszélt, miközben megölelte Darrent.

– Ismerősnek tűnsz... Mikor jöttél? – csicsergett tovább Darren boldogan. Ha tegnap még kételkedtem abban, mit tenne Darren, amikor találkozik Logannel, most egyértelmű lett a válasz.

– Tegnap este.

– Miért olyan későn?

– Így értem ide – felelt aztán Logan, láttam, hogy zavarban érezte magát.

– Kicsim, ideje felkelni és reggelizni – próbáltam menteni a helyzetet, mire Darren rám pillantott.

– Nagyi csinált reggelit?

– Nem, de majd kitalálunk valamit. Gyere, engedd el Logant, hadd keljen fel – nyúltam Darrenért, lehúztam róla a takarót, amit a kiságyba dobtam. Logan leemelte Darrent az öléből és a szőnyegre állította, végül felkelt a székből. Szegény Darren szájtátva nézett fel rá.

– Oh, de magas vagy, én is, én is! – Már nyújtotta is a kezét Logan felé, hogy emelje fel azonnal. Persze nem kellett kétszer kérni, Logan fejét csóválva, mosolyogva emelte fel Darrent.

– Így jobb?

– Menjünk enni!

– Hé, csigavér! – pillantottam rájuk, mire mindketten rám néztek, ami elég zavarbaejtő volt. – Te rosszcsont, irány a fürdőszoba! És te, nagyfiú, készíts valami reggelit – mutattam szigorú arcot vágva az egészhez először Darrenre, aztán Loganre. Persze az érintettek csak a szemüket forgatták, de elindultak utánam. A fürdőszoba előtt Logan letette Darrent, volt belőle dünnyögés, viszont örültem, hogy nem tartott sokáig.

Amíg mi a fürdőben bíbelődtünk, addig Logan készített mindhármunknak reggelit, magának és nekem pedig kávét is. Jól sejtettem, hogy úgy is fel fogja találni magát a konyhában, az ilyenektől nem féltettem, viszont attól kicsit óvakodtam, Darren mit szól az ismeretlen ételhez, de alaptalan volt minden feltételezésem. Leültünk az asztalhoz, Darrent középre akartam ültetni, de csak nem akart megmaradni a fenekén.

– Nem így – makacsolta meg magát.

– Mit szeretnél?

– Az ölében ülni – mutatott rögtön Loganre és már mászott is le a székről, hogy nagyot sóhajtva hagytam, csináljon, amit szeretne. Úgy tűnt, tényleg szimpatikus volt neki a férfi, mert már megint az ölébe kéreckedett, mire végre nekiálltunk a reggelinek.

– Milyen? – kérdezett mosolyogva Logan, láttam az arcán, hogy belepirult még a kérdésbe is. Meglepett ez a félszegség, egyáltalán nem volt biztos magában, viszont jót mosolyogtam a bögrém takarásában őket figyelve.

– Finom! Te csináltad?

– Igen.

– Tudsz főzni? – Darren meglepve nézett Loganre, amire hangosan felsóhajtottam.

– Mintha ezt a kérdést valaki feltette volna nekem évekkel ezelőtt – nézett rám Logan mosolyogva, persze Darren is rögtön rám kapta a pillantását.

– Anyja fia – vontam vállat.

– Azóta sem megy a főzés?

– Nem igazán – hajtottam le a fejemet, Darren persze halkan felkuncogott.

– Hétvégén nagyi megszidta, mert tönkretette a kedvenc edényét – Darren őszintesége mellbevágó volt, ahogy Logan nevetése is. Istenem, olyan régen hallottam nevetni, meglepett a hangja.

– A nagyi kap helyette másikat – feleltem azonnal. Hirtelen zavarban éreztem magam, viszont szerencsémre csendben maradtunk ezután, csak néha Darren kuncogott fel, vagy kérdezgette Logant, mit készített és mi van az ételben. Mosolyogva figyeltem a fiúkat, megnyugtatott a tudat, hogy Logan ilyen jól állt hozzá Darrenhez, és ez fordítva is igaz volt. Nagyon hamar egymásra hangolódtak, irigyeltem őket ezért.

Azok után, ami három éve történt, semmilyen kapcsolatom nem volt, képtelen voltam rá, ráadásul Darren minden időmet felemésztette, emiatt nem is rágódtam azon, hogy talán szüksége lenne egy apára, akire felnézhet. Most, őket figyelve, eszembe jutottak Logan édesanyjának a szavai, hogy ha gyerekem lesz, meg fogom érteni őt és azt, amit tett. Szörnyű volt bevallani, de valahol tényleg megértettem a cselekedeteit. Gyanítottam, azért nem hagyta ott a férjét, mert Logan mellett volt másik két gyerek is, akiknek szükségük volt az apjukra, és nem akart kivételezni Logannel, viszont szerintem akkor sem hozott jó döntést. Ha akkor megbeszéli a helyzetet a férjével és Damiennel, és esetleg Damien magához fogadja Logant kicsiként, talán mindez az egész őrület elkerülhető lett volna. Most azonban, ennyi évvel a hátunk mögött őrlődtem. Láttam, hogy nézett Darren Loganre, azok a pillantások nem kerülték el a figyelmemet.

Darren az idegen férfiakkal szemben bizalmatlan volt, mégis ösztönösen megérezte, hogy nem kell félnie Logantől. Eszembe jutott, amit én is éreztem vele kapcsolatban hajdanán. Nagyon könnyen a bizalmamba férkőzött, szinte pillanatok alatt képes volt ezt elérni, ami legbelül megijesztett, mert nem tudtam, Logan mit akart valójában. Persze örültem, hogy újra találkoztunk, hogy itt volt velem és Darrennel, de féltem, hogy ez a törékeny pillanat hamarosan széttörik, mint akkor éjszaka az életünk, és nem magamat féltettem, hanem Darrent. Ha Logan nap végén elmegy és újra eltűnik, nem tudtam, mi történik Darrennel.

– Jól vagy? – Logan szavai ráztak fel, meglepve pillantottam rá. Darren és ő is engem figyelt, mintha aggódtak volna.

– Tessék?

– Többször szóltunk, de csak magad elé bámultál. Minden rendben van?

– Persze, bocsánat, csak gondolkodtam – feleltem zavartan, letettem az üres bögrét a konyhaasztalra. – Mit is kérdeztetek?

– Darren azt kérdezte, hogy elmegyünk a parkba? – felelt végül Logan enyhén oldalra billentett fejjel.

– A parkba? Hogyne, ha szeretnétek, mehetünk – válaszoltam hadarva. Darren szeme felcsillant a park hallatán, Logan viszont még mindig furcsán nézett rám. Gyorsan visszamentünk a szobába a reggeli után, átöltöztettem Darrent és én is utcai ruhát vettem végre, míg Logan a nappaliban várt minket. Mikor elkészültünk, Darren mosolyogva szaladt oda hozzá és fogta meg Logan kezét, úgy kezdte el akaratosan húzni kifelé a férfit lakásból.

Kelt: Budapest, 2024.02.24.