Napokkal később megint Logannél voltam. Nem beszéltem neki arról, ami azután történt az étteremnél, miután magamra hagyott és egyedül mentem haza. Igazából nem is tudtam, hogy mondhatnám el neki, még én sem akartam elfogadni a lehetőségét ennek, inkább elhessegettem magamtól a gondolatot. Ráadásul Logan a napokban nyugtalan volt, ami tetézte azt, hogy ne beszéljek erről. Láttam rajta, mikor találkoztunk, hogy valami nem volt kerek, nagyon furcsán viselkedett, folyton maga mögé pillantott, bármennyire is próbálta leplezni előttem, de észrevettem, mit csinált. Ha otthon voltunk sem lett nyugodtabb, ha leültünk a kanapéra, dobolt a lábával, újra előkerült a whiskey-s üveg is, bár nem az egészet itta meg, de többször ivott belőle. Rá akartam szólni, hogy mégis mi baja volt, miért csinálja ezt, de a tekintete visszatartott. Valami nem volt rendben, és azok után, amiket Dean mesélt, nem akartam számon kérni.

Menetrendszerűen ott ültünk a kanapén, este tizenegy óra volt, én olvastam, miközben Logan mellettem ült, a kezében ott volt a whiskey-s pohár tele itallal és jéggel, a térdén támaszkodott a könyökével, úgy tartotta a poharat maga előtt. Meredten maga elé bámult, megint járt a lába, egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot.

- Logan.

- Hm? - Rám se nézett, csak meredt az itallal teli pohárra.

- Baj van? - Képtelen voltam ezt tovább elviselni. Logan csak lassan reagált, mint aki nem értette, mit kérdeztem tőle. A tekintete zavart volt, ahogy végül rám nézett. Kezdett megijeszteni a viselkedése.

- Miből gondolod?

- Napok óta nyugtalan vagy - feleltem, közben a könyvet is lejjebb engedtem.

- Aztán...

- Szerinted ez normális?

- Mit zavar téged?! - csattant fel váratlanul.

Rendben, ez tényleg nem volt normális, főleg nem tőle. Már kiismertem annyira Logant, hogy tudtam, mikor hogyan viselkedik. Ha fel volt spanolva vagy jókedvű volt, biztos, hogy mosolygott, mint a vadalma és be nem állt a szája, állandóan hozzám ért, megölelt vagy simogatott. Tudtam róla, hogy nagyon igényli a közelségemet, ezt levettem ezalatt a hat hónap alatt, mióta együtt voltunk. Ha rosszabb volt a kedve, vagy ideges volt valamiért, akkor legtöbbször maga elé bámult és sokszor kellett szólnom, mire a sokadik felszólításra végre felkapta a fejét és figyelt. Voltak jobb és rosszabb napjai, viszont ez a viselkedés még tőle is szokatlan volt.

- Aggódom, mert valami nyugtalanít - próbáltam olyan nyugodtan válaszolni a kirohanására, amennyire csak tőlem tellett. Arca kifejezéstelen volt, ahogy rám nézett, aztán vissza a pohárra.

- Törődj a saját dolgoddal! - felelt, hogy összerándultam a hangjától. Logan ezelőtt még nem volt ilyen goromba, az italos esetet leszámítva, viszont nem akartam felcsattanni. - Elmegyek futni!

- Ilyen későn? - kérdeztem vissza meglepetten. Letette a poharat a dohányzóasztalra, aztán felkelt.

- Megmondtam, törődj a magad dolgával! - Ennyit mondott és faképnél hagyott. Alig öt perccel később jött vissza az emeletről, már felvette a futó ruháját, épp a tornacipőjét húzta fel a lépcsőn ülve, a karjára erősített tokban volt a telefonja, a fülében pedig ott volt a fülhallgató. - Ne várj meg, későn jövök! - Ennyit mondott, aztán kilépett a házból és becsapta maga után az ajtót.

Nem jutottam szóhoz, egyszerűen nem tudtam kiigazodni rajta. Nem azzal volt gondom, hogy elment futni, ezt sokszor csinálta, mióta együtt voltunk és sokat voltam nála. Rendszeres volt, hogy az éjszaka közepén ment el. Ezt is csak azért tudtam, mert valamelyik este felébresztett, mikor hazajött és lezuhanyozott. Nem értettem, mi a fenét csinált, akkor annyit felelt a kérdésemre, hogyha nem tud aludni, inkább elmegy futni, legalább testileg kimerül és könnyebben alszik el. Akkor ennyiben maradt köztünk ez a dolog, úgy voltam vele, hogy tudja, mit csinál. Most viszont tényleg nem értettem, mi a franc baja volt és miért viselkedett így. Rossz érzés fogott el, de tudtam, bármennyire is faggatni akarom arról, mi baja volt, úgy sem mondott volna semmit. Rosszkedvűen becsuktam a könyvet és a dohányzóasztalra dobtam, kikapcsoltam a tévét és felmentem a hálószobába, hogy lefeküdjek, bár sejtettem, hogy úgysem fogok tudni aludni.

Csak forgolódtam az ágyban, hánykolódtam, az agyam ezerrel kattogott. Annyi mindent akartam kérdezni Logantől, feszítettek a kérdések, mégsem mertem neki feltenni őket, félve a választól. Igazából nem is tudtam megmondani, mi váltotta ki ezt az érzést, de tudtam, hogyha hazajött, akkor beszélni fogok vele. Ez így nem mehetett tovább, tartozott annyival, hogy legalább elmondja, mi a franc ütött belé az elmúlt napokban, vagy legalább választ ad arra, miért volt nyugtalan. Lassan vándoroltak a percek, folyton az ágy melletti digitális órát bámultam, Logan fél óra múlva sem volt sehol. Átfordultam a másik oldalamra, hogy ne azt a vackot bámuljam meredten, cserébe a kintről beáradó tompa fény zavart folyamatosan. Végül nem tudom, mikor nyomott el az álom, de váratlanul riadtam fel. Azt hittem, csak pár percre bóbiskoltam el, azonban az óra szerint már bőven elmúlt hajnali egy is, Logan viszont még mindig nem volt sehol. Idegesen rúgtam le magamról a takarót, a póló is megtekeredett rajtam, amíg aludtam, így azt igazgatva sétáltam az ajtóhoz, hogy lemenjek inkább a földszintre, képtelen voltam tovább az ágyban maradni.

Azonban, ahogy nyitottam az ajtót, fojtott beszélgetés foszlányai szűrődtek fel az emeletre. Két férfi beszélt egymással, Logan volt az egyik, de a másik egyáltalán nem tűnt ismerősnek, még soha nem hallottam őt. Biztos voltam benne, hogy nem Dylan és nem is Dean lesz, de el nem tudtam képzelni, mégis ki a csuda volt képes hajnali egykor beállítani Loganhez. Nem értettem, miről beszéltek, de ahogy lesétáltam a lépcsőn, úgy torpantam meg a nappaliba vezető átjárónál. Logan a sziget mellett állt, izzadt volt és kapkodta a levegőt, nem olyan régen érkezhetett haza a futásból, arcáról nem tudtam semmit leolvasni, vele szemben állt az idegen, nekem háttal. Logannél jóval alacsonyabb volt, viszont ami jobban meglepett, az Logan pillantása volt, mikor felkapta a fejét és elnézett rám. Arca egy másodpercig az őszinte rémületet tükrözte, aztán rendezte vonásait.

- Logan? - csendesen szóltam hozzá, mikor az idegen férfi megfordult. Nem tudtam, ki ő, egyáltalán nem volt ismerős.

- Ki ez az éjszakai pillangó? - nézett rám oldalra billentett fejjel az idegen. Fiatal volt, jó kiállású latin férfi, közel a harminchoz. Ruhája kifogástalan, sötét bőréhez jól passzolt a világos ing és nadrág, cipője elegáns, az aranyszín karóra a kezén drágának tűnt. Rögtön eszembe jutott róla, hogy úgy nézett ki, mint a legtöbb akció filmben a drogbárók, valamiért arra hajazott a stílusa. Éjfekete haja rövid, szépen formára vágott, arcán a rövid szakáll is igényes volt. Nagyon is tehetős alaknak tűnt, ami viszont megijesztett, az a tekintete volt. Sötét szemében nem láttam mást, csak ürességet, ösztönösen hátráltam tőle egy lépést, pedig semmi fenyegetőt nem tett, egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a fickóval.

- Ki maga? - kérdeztem vissza, miközben védekező módon karoltam át magamat. Nem tetszett az kihívó pillantás, amivel végigmért, mintha csak egy darab hús lettem volna a piacon. Nagyot nyeltem, mikor megindult felém, én pedig hátráltam rögtön, egészen addig, amíg hátam a lépcső fém korlátjának nem ütközött. Ijedten vettem tudomásul, hogy nem tudtam hova menekülni, az idegen pedig közvetlen előttem állt meg. Kezével felém nyúlt, amit hirtelen félreütöttem, nem akartam, hogy hozzám érjen, megijesztett a viselkedése. Abban a pillanatban az idegen visszakézből olyan pofont kevert le, hogy a korlát adta a másikat. Az arcomhoz kaptam bal kezemmel, kapkodtam a levegőt, arcom égett az erős ütéstől.

- Hagyd békén! - Logan hangja meglepett mindkettőnket, a férfi Logan felé fordult, Logan pedig abban a pillanatban leszegte a fejét.

- Mit merészelsz? - A latin férfi hangja vészjósló volt, égnek meredt tőle minden hajszálam. Most már teljes testével Logan felé fordult és megindult az irányába. A mozgása, a viselkedése ijesztő volt, de ami sokkal félelmetesebb volt számomra, az Logan volt. Amint a férfi közvetlenül elé ért, Logan azonnal hátrált egy lépést még mindig leszegett fejjel.

- Semmit!

- Akkor mi volt ez az előbbi?

- Semmi, tényleg - Logan olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam, mit mondott, hangja megbicsaklott. - Sajnálom.

- Kezdesz szemtelenné válni! Megismételjük a múltkorit? - Ennyi elég volt ahhoz, hogy lássam, amint Logan még egy lépést hátrált riadtan. Nem akartam hinni a szememnek. Az a férfi, aki eddig bármikor kiállt értem Andrew-val és másokkal szemben, gondolkodás nélkül a védelmemre kelt, most behúzott nyakkal és vállakkal állt az idegen előtt, Logan megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát. Egyértelmű volt, hogy félt ettől az embertől. Logan rögtön tagadólag megrázta a fejét a kérdésre. - Mindjárt gondoltam.

A férfi hirtelen fordult el tőle, és újra rám irányult minden figyelme. A szívem majd kiugrott a helyéről attól a tekintettől, ijedten próbáltam volna hátrálni ismét, mikor megindult felém. Nagyon gyorsan átszelte a kettőnk közti távolságot, megint megnézett magának, aztán pillanatok alatt lendült a keze és vasmarokként szorultak ujjai a torkomra. Túl gyors volt ahhoz, hogy ki tudjam kerülni, csak arra voltam képes, hogy a karjába kaptam, miközben vergődtem a kezében és próbáltam kiszabadulni az erős szorításból. Alig kaptam levegőt, segítségkérőn néztem Loganre, de csak állt ott lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel.

- Nem fog tenni semmit, hiába nézel rá - csendesen beszélt az idegen, hangja furcsa volt, mint aki jót szórakozott kettőnk viselkedésén. Ujja megszorult a torkom körül, nyögve próbáltam levegőhöz jutni, valahogy kiszabadulni, esélytelenül, mikor a csuklómra esett sötét pillantása. - Mondd csak, Jenko, mióta ékszerezed fel az escortokat?

- Tessék? - Logan hangja meglepett volt, mikor a latin férfi velem a markában fordult félig Logan felé.

- A karkötője drága ahhoz képest, hogy csak ma találkoztatok, nem? - Volt valami az idegen hangjában, amitől a frász kerülgetett, ráadásul kezdtem csillagokat látni az oxigénhiánytól.

- Nem tőlem van, biztos valamelyik klienstől kapta.

- Melyik idióta adna egy ilyennek, mint ez, ilyen értékes holmit? - Úgy beszélt rólam a férfi, mint holmi ócska tárgyról, arról nem beszélve, hogy egyáltalán nem értettem, mi a francért nézett escortnak, és hogy Logan miért mondta, hogy nem tőle van a karkötő, cserébe viszont most már körmömmel fájtam az ismeretlen karjába, hogy végre elengedjen. - Ejnye! - Rögtön erősebben szorított rá a nyakamra, a térdem is megroggyant, csak magatehetetlenül tűrtem a fojtogatást, már alig volt erőm, hogy ellenkezzek vele.

- Szerencséd, hogy sietek, és ez itt mögöttem engedelmes kutya, különben most nagyon rossz dolgok történnének veled! - hajolt közel hozzám a férfi, tekintete vészjósló volt. Pár pillanatig egymás szemébe meredtünk, mikor megkegyelmezett és végre elengedett. Levegő után kapkodva, köhögve estem a padlóra.

- Neveld meg a ribancot! - Ennyit mondott, majd elindult a bejárati ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, még visszafordult. - És Jenko? - Logan felkapta a fejét, megfeszülve nézett az idegenre, már amennyit láttam a könnyeim függönyén keresztül.

- Ne okozz csalódást! - Kilépett az ajtón, becsukva maga után, miközben összegörnyedtem a padlón. Ujjai szorítását még mindig éreztem, kapart a torkom, köhögnöm kellett ismét, miközben a könnyeimmel is küszködtem. Nem csak a férfi viselkedése ijesztett meg, hanem az is, hogy Logan még csak a kisujját sem mozdította, hogy megvédjen. A szívemben érzett fájdalom elsöprő volt ahhoz képest, amit a torkomban éreztem. A könnyeimet nyelve reszkettem a padlón, hangosan felsírtam, mikor Logan megmozdult és értem akart nyúlni, de elcsaptam magamtól a kezét.

- Ne nyúlj hozzám! - kiáltottam rá rekedten, felpattantam a padlóról és felmenekültem a hálószobába, kulcsra zárva magam mögött az ajtót. Féltem, dühös voltam és csalódott, nem akartam, hogy Logan a közelemben legyen. Annyit hallottam még, hogy odakint a Yukon nem sokkal később felmordult, Logan pedig elment.

Nekem sem kellett több, reszketve csúsztam a padlóra, hagytam, hogy könnyeim utat találjanak maguknak, zokogtam az ajtó tövében. Soha nem éreztem magam még ilyen magányosnak, mint abban a pillanatban.

------

Miután Logan elment, nem sokkal később összepakoltam a holmimat és ott hagytam a házat. Haza akartam menni a saját lakásom biztonságába, nem akartam tovább abban a házban maradni. Egyszerűen nem akartam elhinni, ami történt.

Az éjszakai buszon zötykölődtem, keresztül LA belvárosán. Hideg volt a buszon, szorosan összehúztam magamon a farmerkabátot, és a táskát is az ölembe tettem. Gyűlöltem éjszaka egyedül tömegközlekedni a városban, viszont nem tudtam taxit hívni, Logan túl messze lakott, nagyon drága lett volna. Így maradtak az átszállások, viszont így volt lehetőségem gondolkodni a történteken. Képtelen voltam felfogni, hogy az a férfi, akire bármikor számíthattam és gondolkodás nélkül megvédett Andrew-val szemben is, most nem csinált semmit. Ráadásul még mindig nem értettem, miért hitte azt a latin, hogy escort vagyok. Pillantásom újra a karkötőmre esett, lágyan simítottam végig ujjammal a hűvös fémen. Szerettem ezt az ajándékot, most viszont könyörtelen mementója volt ennek az estének és annak, hogy Logan nem tett semmit. Szívem szerint letéptem volna a csuklómról, hogy messzire hajítsam, valami mégis visszatartott.

A busz lassan beért az utcámba, gyorsan jeleztem és leszálltam, majd percek múlva felmenekültem a lakásba. Magam után rögtön zártam az ajtót, levettem a kaputelefont is. Ott hagytam mindent az előszobában, és bevackoltam magam a hálószobába. Megint elkapott a sírógörcs, csak magamra húztam a meleg paplant és arcomat a párnába temettem.

-o-o-o-o-o-

Több nap is eltelt anélkül, hogy Logan megkeresett volna. Én nem akartam beszélni vele, de ő sem kapkodott el semmit. Bejártam az óráimra, igaz, egy színes, könnyű sálat a nyakam köré kellett csavarnom, nehogy Sylvi vagy bárki más észrevegye a szorongatás helyét. Mondhattam volna azt, hogy Logan volt szex közben, de úgy éreztem, ez a férfival szemben nem lett volna fair. Ráadásul nem akartam azon kattogni másokkal, valójában mi történt akkor este, mégis újra és újra visszatértek a gondolataim ehhez a kérdéshez mikor pár percre egyedül maradtam, és lassan összeállt bennem a kép. Az a férfi Adam volt! Persze, ebben nem lehettem száz százalékig biztos, de abban a felállásban még ez tűnt a leghelyénvalóbb lehetőségnek.

A munkahelyemen többször kérdezték tőlem, hogy mi történt, mikor nem látták megállni a fekete GMC-t az üzlet előtt. Annyit feleltem, hogy épp mosolyszünet van közöttünk, ezért nem jött értem Logan, ami igaz is volt. Az egyik szakácsnő szemrehányó módon megjegyezte, hogy ha egy kis mosolyszünet elég ahhoz, hogy a fiú ne jöjjön értem, akkor az nem is igazi kapcsolat. Nem tudtam vitatkozni az állításával, zavaromban a földet kezdtem el bámulni. Végül annyit javasolt, hogy sürgősen rendezzem ezt a helyzetet és tisztázzuk a dolgokat. Ezzel a kijelentéssel sem tudtam vitatkozni és nem is akartam, mert igaza volt. Épp elég időt adtam Logannek arra, hogy elém álljon valami magyarázattal, bármivel, de nem csinált semmit.

Összeszedtem magam, a nyakamon már nyoma sem volt Adam kezének, így nyakamba vettem a várost. Tornacipős lábam halkan suhant a betonon, farmert, pólót, kapucnis pulóvert és bőrkabátot húztam, már nem volt hideg május végén, de az esték még hűvösek voltak. Hosszú hajamat befonva engedtem a hátamra. Csak a telefonomat, a kulcsokat, és a bérletemet vittem magammal, mikor felültem a buszra, hogy Logan házához menjek. Nem tudtam biztosan, hogy otthon lesz este tizenegykor, de meg akartam próbálni. Ha nem volt képes eljönni hozzám mindezek után, akkor én mentem hozzá.

A buszról leszállva viszont már nagyon fel voltam paprikázva, dühös voltam, amiért annyi nem volt benne, hogy felhívjon telefonon, élek-e még egyáltalán. Mérges léptekkel haladtam az utcán, messziről kiszúrtam a házat. Logan otthon volt, égtek a villanyok. Csak annyira torpantam meg a bejárati ajtó előtt, amíg felnéztem a házra, nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót a kulcsommal. Logan valóban otthon volt, a konyhasziget mellett állt, egy pohárba töltött italt, mikor meglátott. Arca érzelemmentes volt, a keze viszont elárulta, ahogy erősebben szorított rá az üveg nyakára. Halkan csuktam be a hátam mögött az ajtót, és sétáltam a nappaliba, de nem mentem oda hozzá, képtelen voltam rá.

- Mit akarsz? - Még tőle is meglepő volt ez a durva stílus, főleg, hogy tisztában volt azzal, mit is kereshetek itt ilyen későn.

- Van képed megkérdezni?! - csattantam fel indulatosan. Kezem ökölbe szorult, a kulcsok belenyomódtak a tenyerembe.

- Mit vársz, mit csináljak? Talán térden állva könyörögjek a bocsánatodért?! - Végre rám nézett, arca dühös fintorba torzult, tekintete viszont nem árult el sokat.

- Legalább egy nyomorult sajnálomot kinyöghetnél!

- Tényleg? - Hangja csöpögött a gúnytól, végre elengedte az üveget és elindult felém. Annyira lendületes volt a mozgása, hogy azonnal hátráltam tőle meglepetten. - Mit képzelsz magadról, mégis ki vagy?!

- Tudtommal a barátnőd, vagy ezek szerint ezt már el is felejtetted?! - kérdeztem vissza rögtön, de hangom elcsuklott. Ha eddig azt gondoltam, hogy soha nem fogok félni tőle, akkor ez volt az a pillanat, mikor megijedtem. Logan dühös volt, a haragja egyenesen felém irányult, ahogy ismét lépett egyet előre, én pedig hátráltam tőle, teljes súlyával nehezedett rám ez a kellemetlen érzés.

- Tudod mit, elegem van! - Nem értettem, miről beszélt, de lendületesen folytatta tovább. - Elegem van, hogy miattad áll a bál, hogy többnek képzeled magad annál, ami vagy! A faszom tele van, hogy mindig a szarból kell kirángatni és takaríthatok a hülyeséged miatt, és még ezek után van pofád számon kérni!

- Hogy mondtad?! - Nem akartam hinni a fülemnek. Logan soha, egyetlen egyszer sem beszélt még ilyen hangnemben, arról nem szólva, amit a fejemhez vágott. Megrettenve néztem fel rá, haragja kézzel volt fogható, ahogy az én fájdalmam is, ami a szívemet rántotta össze.

- Hallottad! Mi van, nem tetszik az igazság?!

- Mi bajod van, Logan? - képtelen voltam megérteni, miért viselkedett ilyen ellenségesen, csak néztem fel rá ijedten. Éreztem, hogy szemem szúrni kezdett, ahogy próbáltam visszafogni a könnyeimet.

- Te vagy a bajom! - mutatott rám indulatosan. - Úgyhogy takarodj innen!

- Logan...

- Hallottad! Takarodj innen és vissza se gyere! - kiáltott rám úgy, hogy megugrottam a hangjától. A könnyeim felszántották az arcomat, szívem összeszorult, gyomrom erős görcsbe rándult, csak reszkettem és tehetetlen voltam. - Mi lesz?! Vagy azt akarod, hogy én dobjalak ki?!

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy elkapjam róla a pillantásomat, már nem is érdekelt, mi a fasz baja volt, vagy hogy miért viselkedett így, egyszerűen ott akartam hagyni, jól becsapva a hátam mögött az ajtót, mielőtt viszont kiléptem volna, visszafordultam.

- Rohadj meg, Logan! Remélem, egyedül maradsz egész életedre! - vágtam a fejéhez. Tudtam, hogy ezzel megbántom és mély sebeket szaggatok fel benne azok után, amit Dean mondott, de már nem érdekelt. Azt akartam, hogy neki is annyira fájjon, mint most nekem. Nem vártam meg a válaszát, becsaptam magam mögött az ajtót, hogy zengett tőle a ház, futva szaladtam az utcára.

Fogalmam sem volt arról, meddig rohantam, csak arra eszméltem, hogy a főútnál állok és az egyik padra hanyatlottam zokogva. Még annyi volt bennem, hogy a telefonomat előhúztam és Sylvit tárcsáztam, de hogy mit mondtam neki akkor, már nem tudtam volna visszaidézni. Összefolyt a világ, csak azt éreztem, hogy meg akarok halni, hogy megszűnjön ez az őrjítő fájdalom, ami körülvett, ami a szívemet szorította vasmarokként. Ez az egész ezerszer jobban fájt, mint amit Andrew csinált. Alig kaptam levegőt, zokogtam Sylvinek a telefonba, sírtam, mint talán még soha ezelőtt. Szörnyű volt az érzés, az üresség, amit Logan viselkedése okozott bennem.

Percekkel később, vagy talán órákkal, nem tudom, megállt előttem egy sárga taxi, majd barátnőm és Dylan pattant ki belőle. Sylvi odarohant hozzám, én pedig a karjába szaladtam. Szorosan öleltem magamhoz, a vállára hajtottam a fejem, úgy sírtam tovább. Éreztem, hogy Dylan mind a kettőnket az autóhoz terelt, beültünk a hátsó ülésre, majd valahova elindultunk, mialatt én csak sírtam és szaggatottan válaszoltam Sylvi kérdéseire. A lakásához mentünk, most képtelen lettem volna otthon maradni. Örültem, hogy fizikailag nem vagyok egyedül, lelkileg viszont úgy éreztem, valamit kitéptek belőlem, valamit, amit a részemnek éreztem és amit mindennél jobban szerettem. Ahogy felértünk a lakásba, Dylan valamit mondott még Sylvinek, végül elrohant. Mikor visszajött egy órával később, már Sylvi kanapéján ültünk ölelkezve, a könnyeim is elapadtak, viszont katatón voltam. Nem igazán fogtam fel, miről beszéltek a fejem fölött, csak azt érzékeltem, hogy Dylan éktelen haragra gerjedt és dühös volt, erősen beleütött a falba, aztán belezuhant a fotelbe, két térdén támasztotta meg a könyökét, maga elé bámult.

- Sajnálom, Neela. - Nem nézett rám, de a hangja megrázott, visszabújtam Sylvi féltő ölelésébe. A világ feketébe borult körülöttem, az üresség lerántott a mélybe és ketté tépte a szívemet azon az éjszakán.

Kelt: Budapest, 2024.02.02.