Már az utcán siettem végig, dühösen töröltem ki a könnyeket a szememből, igazából azt se tudtam, hova akarok menni, csak ki akartam szellőztetni a fejem. Dühös voltam Loganre, amiért nem engedte, hogy hívjam a rendőröket, és dühös voltam Dylanre is, amiért ugyanezt csinálta. Logan bármikor jött haza az Adammel való találkozás után, soha nem került ilyen állapotba, még az is sokkal jobb volt ennél, mikor hozzám jött akkor éjszaka. A nyakán a fojtogatás nyomai ijesztőek voltak, ahogy a hátát keresztül szelő egyenes, határozott ütés nyoma. Biztos voltam benne, hogy azt valamilyen fegyver okozhatta, túl szabályos volt a sérülés. Már majdnem az utca végén jártam, mikor meghallottam Dylan hangját magam mögött, ahogy a nevemet kiáltotta. Csak akkor torpantam meg, mikor utolért és a vállamra fogott, hogy maga felé fordítson.

– Neela! – Csak ennyit bírt kinyögni, könnyes szemmel néztem fel rá.

– Mit akarsz?!

– Ne menj el – Dylan hangja megcsuklott, őszinte aggodalom volt a barna szemekben.

– Miért?! Nagyon jól megvagytok ketten! – vágtam a fejéhez rögtön. Láttam az arcán, hogy uralkodott magán és próbált nem izomból válaszolni, mint ahogy én tettem vele az előbb. A vállamat még mindig nem engedte el, csak ismét megszorította. Arcomat marták a sós könnyek, nem bírtam abbahagyni a sírást, zaklatott voltam és ideges.

– Szüksége van rád!

– Nem hiszem! – válaszoltam azonnal. – Nem őszinte velem, nem is akart az lenni soha!

– Neela! – szólt rám Dylan erélyesen, megremegtem a hangjától. – Vannak dolgok, amiket nem mondhat el, és nem azért, mert ne akarna őszinte lenni, hanem mert nem teheti meg.

– Mi lehet annyira rohadt fontos, hogy összeverve jöjjön haza már ki tudja hányszor?! – kiabáltam most már vele.

– Nem mondhatom el.

– És mi van a fojtogatással?! Azt ne mondd, hogy ez teljesen normális! Hányszor fordult már elő, mielőtt megismertem?! – faggattam tovább Dylant, mikor pár ember elsétált mellettünk és felfigyelt a szóváltásunkra. Dylan arrébb húzott az emberektől, távolabb kerültünk a kereszteződéstől is, ahol utolért. Pár pillanatot várt, mielőtt válaszolt volna.

– Valóban, nem normális dolog – kerülte ki a válaszadást. – De ez Logan élete, megvannak a maga döntései, amit nem kérhetsz rajta számon.

– Te sem akarod elhinni, hogy ezt elfogadom! Mi lesz legközelebb, meglövik és a kórházból hívnak fel, hogy menjek be azonosítani a holttestét?! Mégis mit gondolsz, hogy érezzem magam ezek után?

– Kérlek, csak... – Dylan hangja elcsuklott. Most vettem észre, amit a házban nem. Aggódott és zaklatott volt ő is, akárcsak én. A keze megremegett a vállamon, szívem szerint megöleltem volna, de válaszokat akartam. – Kérlek, csak gyere vissza.

– Miért?

– Mert szüksége van rád! – nézett a szemembe Dylan, volt valami a tekintetében, amit nem tudtam értelmezni. – Most még jobban, mint eddig bármikor.

– Miért?

– Mert te vagy az utolsó esély arra, hogy normális élete legyen. – Dylan hangja annyira halk volt, hogy nagyon kellett figyelnem rá, a szavai viszont úgy értek, mintha fejbe csaptak volna. Hangosan felsírtam, nem bírtam már tovább. Dylan előre lépett és magához ölelt, én pedig átkaroltam a derekát, arcomat a mellkasának nyomtam. – Kérlek, csak gyere vissza hozzá.

Nem tudtam válaszolni, csak hagytam, hogy a könnyeim utat találjanak maguknak. Remegtem Dylan ölelésében, kapaszkodtam belé. Az előbbi nem csak azért volt félelmetes, mert valaki istentelenül elbánt Logannel, hanem azért, mert egy pillanatra azt hittem, ott fog meghalni a padlón. A fojtogatás nyoma a nyakán, a reakciója, a tekintete félelmetes volt. Soha ezelőtt nem aggódtam még ennyire érte, mint ebben a helyzetben és nem tudtam, hogy a jövőben meg tudok-e birkózni ilyen teherrel.

Ki tudja, meddig álltunk ott, csak azt éreztem, hogy Dylan finoman elengedett, átkarolta a vállamat és visszafordított az utcán. Együtt sétáltunk vissza, mikor a nyitott kapu elé értünk. Felnéztem az ismerős házra, az otthonomnak éreztem a helyet, ami engem is meglepett, de bármikor jártam itt, egyre inkább visszahúzott a szívem. Dylan az ajtóhoz terelt, kinyitotta előttem és hagyta, hogy én lépjek be először. Logan ott ült a kanapén, arcát két kezébe temette, a térdén támaszkodott, mikor felnézett rám. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, csak néztük egymást egy pillanat erejéig, aztán döntöttem. Lábam ösztönösen mozdult felé, Logan közben esetlenül felkelt a kanapéról, mikor odaléptem hozzá. Nem kellettek szavak, csak magához húzott és olyan szorosan ölelt át, mint talán még soha, arcát a nyakamhoz fúrta. Félve öleltem vissza, nem mertem megszorítani a sérülései miatt. Teste megremegett az ölelésben, éreztem, hogy vállai megrázkódtak, aztán már nem érdekelt semmi. Szorosan magamhoz öleltem, nem akartam többé elengedni, túlságosan szerettem ahhoz, hogy itt hagyjam, egyedül.

-o-o-o-o-o

Az elkövetkező napok csendesen teltek, Logan nem mondott semmit, a hangját sem hallottam. Minden nap borogattam a hátát és a nyakát, ahogy a lábát is. Mikor megláttam ugyanazt a sérülést a jobb combja hátsó felén, ahogy levetkőzött, majdnem kirobbant belőlem az addig visszafojtott harag. Végül a számra haraptam, mielőtt olyat mondtam volna, ami újabb veszekedést szít közöttünk. Arra viszont nem számítottam, hogy az éjszakák szörnyűek lesznek. Logan napközben fáradt és nyúzott volt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, kialvatlan volt, nem értettem miért, mikor az egyik éjszaka felriadtam. Már nem tudnám visszaidézni, mi ébresztett fel, csak arra eszméltem, hogy Logan mellettem halkan nyöszörgött, magzatpózban feküdt az oldalán, keze a párnába markolt, ujjai elfehéredtek, olyan szorosan fogta azt, a lehető legkisebbre húzta össze magát. Lélegzetvisszafojtva hallgattam őt, valakinek úgy könyörgött, hogy a szívem szakadt meg. Nem értettem minden szavát, sem azt, hogy mi történt. Logan álmában sírt, rémálmai voltak és én tehetetlen voltam. Próbáltam felébreszteni, de nem reagált. Borzalmas volt az az éjszaka.

Nagyon korán felkeltem reggel, nem mertem egyedül hagyni, de szükségem volt a magányra. A konyhába menekültem, odalent engedtem meg magamnak, hogy csendesen sírjak. Ajkamba harapva próbáltam visszafogni a hangomat, nem akartam felébreszteni. Tehetetlennek éreztem magam, fogalmam sem volt róla, mit tehetnék érte vagy hogy mit kéne csinálnom ahhoz, hogy jobban érezze magát.

Fél órával később hallottam meg a lépteit, ahogy lejött az emeletről. Már a bárszéken ültem a konyhasziget mellett, a bögrémet piszkáltam magam előtt. Megcsináltam a kávémat, ittam is belőle, de még félig volt, teljesen kihűlt az ital, mikor Logan megállt a sziget mellett. Arca sápadt volt, még rosszabbul festett, mint az elmúlt napokban bármikor, keze jobb szeme előtt volt, eltakarta azt. Valami nagyon nem volt rendben vele, már elengedtem a bögrémet, úgy figyeltem rá jobban.

– Mi a baj?

– A fejem. – Nagyon halkan beszélt, alig értettem, mit mondott. Rögtön leugrottam a székről és odaléptem hozzá.

– Mit érzel pontosan?

– Lüktet és szúr a szemem mögött – felelt halkan. Soha nem láttam még ilyen rosszul, mint akkor. – Túl éles a fény, fáj a fejem.

– Vettél be valamit? – Csak tagadólag megrázta a fejét, mikor felszisszent és erősebben szorította a kezét a jobb szemére. – Ez migrén lesz. Kerítek neked gyógyszert, aztán feküdj vissza.

– Rendben. – Csak ennyit mondott. Elindultam gyógyszert keresni a konyhaszekrény fiókjában, nem emlékeztem pontosan, Logan hova tette a gyógyszereket, így az összes fiókot ki kellett húznom, amíg ő valamit csinált a földszinten. Mikor meglett, amit kerestem, a pirulával és egy pohár vízzel a kezemben sétáltam a lépcsőhöz, ahol már várt rám. A kezébe nyomtam mindent, engedelmesen bevette a gyógyszert, megitta a vizet is, aztán nagyon lassan, támolyogva elindult az emeletre, szorosan mögötte mentem, hogy ha rosszul lenne, el tudjam kapni.

Szerencsére egyben felértünk az emeletre, Logan visszafeküdt a takaró alá, én pedig azonnal összehúztam a sötétítőt, csak a folyosóról beáradó fény adott némi világosságot a szobában. Odaléptem Loganhez, finoman megsimogattam a fejét és puha csókot leheltem a homlokára, aztán magára hagytam, becsukva magam mögött az ajtót. Tudtam, hogy most egy darabig biztos, hogy nem lesz ébren. Halkan elindultam a földszintre, mikor észrevettem a szemem sarkából, hogy nyitva volt az ajtó. Az az ajtó volt, ahova nekem soha nem volt bejárásom, és ami eddig mindig zárva volt előttem. Összerántott szemöldökkel léptem le a lépcső aljába, megtorpantam odalent. Érdekelt, hogy mi volt az ajtó mögött, de közben aggódtam is. Logan nem véletlenül tarthatta zárva. Nagyon lassan mozdultam csak, végül hevesen dobogó szívvel, finoman löktem be a résnyire nyitva hagyott ajtót. Tudtam, hogy tilosban járok, de az elmúlt napok után tudni akartam, mégis mi folyik itt.

A szoba nem volt túl nagy, igazából a ház méreteihez képest talán még kicsinek is tűnhetett, ráadásul nagyon világos volt az ablakokon beáradó fénytől. A falak színe, a bútorok mind kellemes, meleg tónusúak voltak. Az ajtó az egyik falra nyílt, annak a közepéhez helyeztek két krémszínű, modern fotelt, közöttük üveg dohányzóasztal pár könyvvel a tetején. Itt is ugyanúgy sötét volt a fapadló, mint a ház többi részében, viszont a szoba közepén nagy, világos szürke és fehér mintás szőnyeg volt, erre tették az íróasztalt. Az asztal ugyanolyan modern stílusú volt, mint a ház többi részén a bútorok, lába fekete fém, a lapja viszont világos tölgy. Az íróasztal mögött egyszerű irodai szék, sötét bőrrel húzva. Az íróasztalon Logan laptopja volt lecsukva, egy olvasólámpa és öt fényképkeretet számoltam meg innen, ráadásul ami ámulatba ejtett, az az íróasztal mögött elhelyezett, padlótól plafonig érő könyvespolc volt, ami faltól-falig ért. Nem akartam hinni a szememnek, halkan közelebb sétáltam még mindig félve attól, hogy Logan mikor jön le az emeletről, de nem történt semmi.

Lényegében ez egy dolgozószoba volt, igazából nem értettem, Logan ezt miért zárta, hiszen nem volt itt semmi, ami esetleg rám vagy rá nézve veszélyt jelenthetett volna. Tettem pár lépést előre, hogy jobban láthassam a könyveket. Amiket felismertem első körben, azok többsége krimi regény vagy novella volt, mondjuk nem is vártam mást tőle azok után, hogy a nagybátyja rendőr volt és nem egy napot töltött a kapitányságon. Napok óta először csalt mosolyt az arcomra ez az apróság, ujjammal finoman követtem a könyvek gerincét, megnéztem magamnak mindent.

Az első oszlopban regények voltak, klasszikus amerikai és európai irodalom is, utánuk következtek a krimi témájú regények, aztán thriller és horror: Salinger, Hemingway, Vonnegut, Stoker, Oscar Wild, Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Stephen King és Darren Shan a teljesség igénye nélkül. Lenyűgözött a könyvgyűjtemény, ugyan eddig is láttam könyveket a házban, ebben Logan kivételesen hasonlított rám, hogy szanaszét hagyta őket mindenhol, épp megjelölve, hol tartott.

A második oszlopban viszont már ennél komolyabb témák kaptak helyet. Kriminalisztikai és kriminológiai könyvek, büntetőjoggal kapcsolatos szakkönyvek, bűnüldözési ismeretek, fegyverekkel kapcsolatos folyóiratok és újságok, a bűnüldözési rendszer felépítése, viselkedéstudomány, pszichológia. Mind olyan témák voltak, amikről gyanítottam, hogy nem mind kerülhetett ki a civilek által is vásárolható könyvek közé, biztos voltam abban, hogy egyes könyvek állapotát tekintve ezeket Logan a nagybátyjától kaphatta. Megdöbbentő volt látni ezeket ebben a házban, így még egyértelműbb lett számomra, Loganbe mennyire beleivódott a nagybátyja által a bűnüldözés. Ezért sem értettem még most sem, miért nem lett rendőr, valahogy nem állt össze a kép.

A harmadik oszlopban már sokkal könnyebb témák voltak, mint harcművészet, sport, testépítés, egészségtan, önvédelem. Igazából abban a három oszlopban ott volt előttem Logan múltja, jelene és jövője. Ezeket látva úgy éreztem, hogy talán egy kicsivel jobban ismerhetem őt, annak ellenére is, hogy nem értettem, miért rejtegette előttem. Tényleg nem volt itt semmi olyan, ami aggodalomra adhatott volna okot, viszont elfordultam a könyvektől. A falon észrevettem a bekeretezett oklevelet, amit Logan valamilyen lövészeti versenyen szerzett. Erős lett bennem a gyanú, hogy volt fegyvertartási engedélye, de nem láttam a szobában sehol széfet, vagy bármi mást, ami erre utalt volna. A falon még volt pár oklevél az MMA-s versenyekről és egy öv is bekeretezve, első és második helyezések, ahogy a polcokon is több kupa és medál.

Tekintetemmel újra végigfutottam a szobán, mikor észrevettem a képeket az íróasztalon. A fém és fekete keretekben öt kép volt, mind más időszakból. Közelebb léptem az asztalhoz, hogy jobban megnézhessem őket magamnak. Az elsőn számomra ismeretlen, idősebb férfi volt markáns arcvonásokkal. Nagyon maszkulin volt, határozott testfelépítés, robusztus alkat. Gesztenyeszín haját katonásan rövidre nyírta, szakálla szépen formára vágott, ápolt volt. Szúrós kék szemében a fotón szeretet csillogott, ahogy az autó motorháztetején ültek Logannel. Logan mellette nagyon fiatalnak tűnt, talán tizenhat-tizenhét lehetett, mikor a kép készült. Érdeklődve néztek valamit, az ismeretlen egyik kezével a távolba mutatott, miközben másik kezével átkarolta Logan vállát és magához húzta a fiút. Istenem, annyira piszkosul fiatal volt Logan ezen a képen, viszont ami jobban megdöbbentett, az a hasonlóság kettejük között. Igazából úgy néztek ki, mint apa és fia, de emlékeztem még arra, amit Logan mondott korábban az apjával kapcsolatban. Nem is értettem, hogy miért tartott volna meg egy ilyen fotót, főleg, hogy gyerekkora óta nem volt felhőtlen a viszonyuk, mikor eszembe jutott, hogy talán Damien lehet az ismeretlen. Viszont ha tényleg ő az, akkor a nagybátyja és az apja biztos, hogy nagyon hasonlítottak egymásra, talán még ikrek is lehettek, mert ezt a hasonlóságot senki nem tudta volna letagadni.

A második fotón hárman voltak, Logan, egy fiú és egy lány. Nem sokkal később készülhetett ez a kép, mint az első, mert Logan nem tűnt idősebbnek. Ő volt középen, őszinte, fültől-fülig érő mosollyal vigyorgott a kamerába, miközben átkarolta a másik két embert. Valamilyen focimeccsen készülhetett a fotó, mert a háttérben láttam, hogy egy lelátón álltak, mögöttük ott volt a pálya és a tömeg is. Logantől jobbra idősebb fiú állt, Logannél alacsonyabb volt fél fejjel, ugyanaz a rövid és barna haj, bár talán sötétebb árnyalat, mint neki, viszont vékonyabb volt. Izmos, de vékony srácnak tűnt. Sokkal visszafogottabban mosolygott a képen, szürke szemében jókedv csillogott. Hasonlítottak egymásra, mikor eszembe jutott, hogy talán ők lehettek Logan testvérei. Érdeklődve néztem meg a lányt Logan másik oldalán. Sokkal alacsonyabb volt a fiúknál, Logan válláig ért, akárcsak én. Hosszú, sötétbarna haját átvetette a vállán, könnyű nyári ruhát viselt. Arca kerek, finom vonásokkal, mosolya őszinte és kedves, sötétbarna szeme csillogott, igazán csinos lány volt. Ebből a képből áradt a szeretet, hasonlítottak egymásra, a vonásaik és a mosolyuk is. A Logan jobbján álló srác készíthette a képet kinyújtott keze alapján, viszont vicces volt a tény, hogy míg Logan bőre napbarnított volt, addig a két testvére sokkal világosabb bőrrel rendelkezett, a lány csupasz válla kicsit meg volt pirulva a fotón. Mosolyogva fordultam a harmadik képhez, amin majdnem hangosan felkacagtam.

Azon a fotón Dylan és Logan volt együtt, nagyjából tíz évesen, mindketten egy-egy BMX-en ültek. Logan itt is olyan mosolyt villantott, hogy attól az én arcom fájdult meg. Iszonyatosan cuki volt azon a képen, mondjuk tele volt a bőre kék-zöld-lila foltokkal és nem kevés horzsolással meg porral. Gyanúm szerint ezek az edzések és a biciklizés után maradtak meg, sejtettem, hogy nem kímélte magát akkor sem, akárcsak most. Kosaras tornacipőt, rövidnadrágot és koszos fehér pólót viselt, a fején Los Angeles Dodgers baseball sapka volt hátrafordítva. Mellette Dylan ennél konszolidáltabban festett, de ugyanúgy mosolygott, az öltözetük is hasonló volt. Kosaras edzőcipő, rövidnadrág és póló, viszont Dylan nem tűnt annyira porosnak a kép készültekor, mint Logan. Az ő fején New York Lakers baseball sapka virított és rendesen viselte azt. Ha nem tudom, hogy barátok, igazából azt hiszem első pillantásra, hogy édestestvérek. Szívem szerint lenyúltam volna ezt a képet, hogy Sylvinek is megmutassam.

A negyedik fotón viszont már én voltam, nagyot dobbant a szívem, mert az első bálozós képem volt, amit Logan elkért tőlem és ami annyira tetszett neki. Az ötödik fotón együtt voltunk, egyike volt azoknak, amik a parkban készültek a jégkorong mérkőzés után. Logan mögöttem állt és átkarolt, a karjába kapaszkodtam két kezemmel, úgy mosolyogtam a fotón, a karkötőm szokatlanul erőteljesen csillogott a Nap rávetülő fényében. Logan mögöttem sokkal visszafogottabban mosolygott, de eltéveszthetetlen volt az őszinteség, ami belőle áradt. Szerettem ezt a fotót, otthon ugyanezt tettem fel a szobám falára. Finoman hozzáértem a képhez, és végigfuttattam rajta az ujjamat, meghatott a gesztus, mert ez azt jelentette, hogy fontos voltam neki. Az asztalon viszont nem volt több kép, csak egy jelentkezési lap a laptop mellett. Értetlenül olvastam el a szöveget rajta, hogy az állam is leesett rögtön. Logan jelentkezni akart az akadémiára, legalábbis a képzési dátum alapján úgy tűnt, a következő szemeszterre akart beiratkozni, csak még nem fejezte be a kitöltést. A szívem is nagyot dobbant, mert tudtam, hogy ez mit jelent.

Ha megteszi és jelentkezik, akkor új mederbe kerülhet az élete és talán végre Adam is leszáll róla, azért senki nem olyan hülye, hogy ujjat húzzon egy rendőrrel. Szívem szerint már most felrohantam volna az emeletre, hogy felrázzam Logant és kitöltessem vele a kimaradt részeket, aztán már szaladtam is volna az akadémiára, hogy beadjam a jelentkezését, de ha ezt megteszem, egyrészt kiderül, hogy itt jártam, másrészt bármennyire is örültem volna ennek a fejleménynek, ez Logan döntése volt. Finoman visszatettem a jelentkezési lapot az asztalra, majd elhagytam a szobát, ugyanúgy résnyire hagyva az ajtót, ahogy Logan hagyta korábban. Nem akartam, hogy kiderüljön, hogy a személyes holmijai között kutakodtam.

--------

Késő délutánra járt az idő, a kanapén ültem az egyik könyvemmel a kezemben, már az ölembe húztam a puha plédet is, a bögre teám a dohányzóasztalon gőzölgött, mikor lépteket hallottam a lépcső felől. Felkaptam a tekintetemet, amikor Logan megállt tőlem nem messze, aztán leült mellém a kanapéra és nekem dőlt, a vállamra hajtotta a fejét.

– Hogy érzed magad? – Az ölembe fektettem a könyvet, megjelölve, hol tartottam.

– Jobban, de még mindig úgy érzem, mintha egy Hummer hajtott volna át rajtam – felelt halkan, több nap után végre megint normálisnak tűnt a hangja. – Mit olvasol?

– Blake Crouch géncsapdáját – nyújtottam a kezébe a könyvet. Sci-fi volt, amit még az egész balhé előtt találtam az egyik könyvesboltban. Szerettem a sci-fi és fantasy könyveket, a génekkel kapcsolatos leírás és borító miatt tetszett meg, aztán amint elolvastam az ismertetőt, már tudtam, hogy kell a könyv. – Science fiction.

– És jó? – vette át a könyvet Logan, megfordította és megnézte magának, mire napok óta először megláttam a halvány mosolyt az arcán. – Mindent értek.

– Nem hagyhattam ott, a főszereplőt is Logannek hívják – mosolyogtam őszintén.

– Nem te lennél – tette hozzá, aztán visszaadta a könyvet. – Fáradt vagyok.

– Akkor pihenj.

– De itt vagy. – Ezt úgy mondta, mintha gond lenne számomra, hogy egyedül vagyok a nappaliban és nincs mellettem.

– És nem is megyek sehova, ha emiatt aggódsz – néztem rá, már amennyire ebben a helyzetben meg tudtam tenni. Nagy levegőt vett és dünnyögve fújta ki, amitől felkuncogtam. Nem értettem, mi ütött belé, hogy most ilyen nyafogós lett a hangulata. Szerintem még soha nem láttam ilyennek.

– Egész nap alszok. – Istentelenül nyűgös volt a hangja, még engem is meglepett vele, viszont inkább oldalra tettem a könyvet magam mellé és kissé ügyetlenül, de átkaroltam a vállát.

– Mert pihenned kell.

– De túl alszom magam. – Kezdett az az érzésem lenni, hogy még nem volt teljesen magánál, annyira értelmetlen volt ez a beszélgetés.

– És mi ezzel a baj?

– Hogy használhatatlan vagyok. – Szerintem észre se vette, mit beszélt, sem azt, ahogy nekem dőlt. Láttam az arcán, hogy majd leragadtak a szemei.

– Látom, hogy fáradt vagy.

– És éhes.

– Nem fogok főzni, csak ha kifejezetten azt akarod, hogy felgyújtsam a konyhát – feleltem rögtön, mielőtt még a főzés gondolata megfordult volna a fejében. Erre persze halkan felkuncogott. – Szendvicset viszont tudok csinálni, ha szeretnéd.

– Oké. – Ennyit felelt csupán, mire elengedtem, de még előtte összekócoltam amúgy is kócos haját. Persze megpróbálta félresöpörni a kezem, csak gyorsabb voltam nála. Próbáltam igyekezni, miközben Logan fellökte a lábát a dohányzóasztalra, aztán láttam, ahogy lejjebb csúszott a kanapén, fejét a támlán támasztotta meg. Pár perccel később a tányérral a kezemben léptem oda hozzá, álmosan elvette tőlem, miközben visszaültem a helyemre és benyomtam a tévét. – Finomnak tűnik.

– Egészségedre.

Nem beszéltünk többet, megevett mindent, aztán lenyúlta a bögrémet, amiben a tea gőzölgött még mindig. Két kezébe fogta, úgy ivott belőle, hogy közben elégedetten dünnyögött. Már tudtam, hogy tényleg nincs teljesen magánál, különben nem csinált volna ilyeneket, még a tea miatt se szóltam neki, csak hagytam, hogy megigya, végül eldőlt a kanapén, fejét az ölemben pihentette. Kezemmel a haját birizgáltam, mikor feltűnt, hogy egyenletesen vette a levegőt és végre újra elaludt.

Kelt: Budapest, 2024.01.11.