szélvész
egyedül volt, fent a hegyekben, ahol a madár se járt.
egyedül volt, hol a friss és üde szellő kísérte csak útján; magánnyal aludt és kelt fel a kicsiny telek udvarán.
házát kőfal védte; régi, rongyos, gyengén összeeszkábált szerkezet volt ez - annyira sérült, mint hajdan gyermeteg, patyolattiszta lelke.
éjszakánként kiült az ablak rozoga párkányába, s apró képeket rajzolt az üvegre, miközben azon agyalt, vajon milyen is lehetne a kinti élete.
milyen lehetne ott, ahol néha napszítta levelek, néha citromsárga napraforgók jártak táncot a világosságban; milyen lehetne ott, ahol nem csak halovány tükörképe lenne az egyetlen társa.
nem hiányzott neki a szabad lét, mégis sokszor jutott eszébe az a furfangos "mi lenne ha?" kérdés. hisz az ember egy örökké kíváncsi lény; s ő is csak egy volt a sok közül.
nem volt se különleges, se szép.
nem volt benne semmi, ami kitűnővé tette; ő mégis úgy érezte, mintha valami más lenne benne - talán saját magának elvesztése lett a veszte.
hűvös szél támadt, s érezte, ahogy feje felett megremeg a vékony, harmatgyenge tető; azonnal rohanni kezdett, s kicsiny lábait felhúzva az asztal alá bújt - rettegett. csukott szemmel ringatta magát, s halkan dúdolva próbált nem a pusztításra figyelni. de ahogy a hideg alattomos érzése felkúszott gerincén, s piciny, kidudorodó pettyeket hagyott bőrén, kósza könnycseppek hadai gurultak le arccsontján.
lecsupaszítva, meztelenül kuporgott a jégkristályokkal borított kövön, s csak a ház talapzata látszott ki a földből; minden a nagy, fenséges messzeségé lett - minden, mi fontos volt neki, a porba veszett.
gyönge, fagyott kezekkel próbálta újjáépíteni a falakat, de azok csak nem voltak olyan tökéletesek, mint régen; hiányzott belőlük valami, s nem tudott az idők folyamán rájönni arra, mégis mi tűnhetett el.
az új védelmi rendszer gyönyörű volt kívülről; édes pompát, s valami földöntúli nagyságot árasztott magából. de ahogy tüzetesen megvizsgálta valaki, azonnal észrevehette, ez csak árnyéka múltbeli változatának.
hisz hiába vonzotta oda mindenkinek tekintetét a családi fészek, ha belül üres, s kietlen volt; olyan, mint amikor megteremtette.
a fák között hézagok voltak, a téglák lehelet finom résein egy pillanat alatt osont be minden nem kívánatos természeti elem, s mikor fogai összekoccantak, vékony teste dideregni kezdett, csak akkor jött rá, hogy bevált az oly' gondosan kiötlött terve.
már csak az orkánra várt, hogy megszabadítsa mindentől, ami fáj neki; az igazat megvallva fogalma sem volt, miért cselekszik így.
talán nem is volt nagy jelentősége a mostnak; talán csak azt akarta lelke mélyén, hogy a szél megszabadítsa a keserű léttől, s hadd reppenjen a magasba, ahol az élet már nem kínozza.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top