mondd azt, hogy számítottam;

mikor egymás szemét vizslattuk éjnek-éjjelén, s reszketegen, öntudatlanul vesztünk el a galaxisok rejtekeiben, hogy megkeressük a hiányzó darabokat lelkeinkben.

mondd azt, hogy számítottam.

mondd azt, hogy kívántál;

mikor bormámoros éjszakákon egymásba temetkezve ismételtük a másik nevét - mint mantrát -, s sírva borultunk a paplanra, ahogy hűs csókokat lehettünk a méztől csöpögő ajkakra.

mondd azt, hogy kívántál.

mondd azt, hogy igaz volt;

mikor megcirógattad fakó tincseimet, s azt mondtad, hogy nincs senki, aki olyan lenne, mint én; nincs senki, aki el tudna venni tőlem. hisz én különleges vagyok; csak és kizárólag én kellek neked.

mondd azt, hogy igaz volt.

mondd azt, hogy álmodtam;

mikor megcsörrent telefonod, s sebesen felpattanva libbentél ki a havas balkonra, miközben ott lapult zsebedben bontatlan cigarettád. hallottam mindent, de nem akartam hinni füleimnek; álomra hajtottam fejem, s úgy tettem, mintha süket lennék - hisz ezt érdemeltem.

mondd azt, hogy álmodtam.

mondd azt, hogy véletlen volt;

mikor éktelen, sikító csattanással ért célba tenyered, s karmazsinná változtattad reszkető orcámat. bűntudat tüze gyúlt lelkedben, s térden állva esdekeltél a bocsánatért, majd újabb csókot adtál remegő ajkamra, miközben letörölted sós gyémántjaimat.

mondd azt, hogy véletlen volt.

mondd azt, hogy egyszer igazán szerettél;

mikor összecsomagoltál, s se szó, se beszéd eltűntél; csak egy levelet hagytál magad után és kedvenc parfümödet, ami mindig megbolondította elmémet - és engem, akinek szíve darabokban hevert, s azon gondolkozott, mégis mit ronthatott el.

mondd azt, hogy egyszer igazán szerettél.