Az igazat bevallva, évek óta nem fürödtem egyetlen kékesen csillogó tömegben sem.

Bármikor, amikor lehetőségem adódott rá, passzoltam az ajánlatot - hisz tudtam, olyan sebeket tépne fel a kellemes víz, melyeket marna a só; kegyetlenül csípné a szívemen lévő karcolásokat a kesernyés folyadék.

Most mégis, ahogy körbe pillantok a parton, úgy jár át a nyugalom, úgy indulok el a habokba; hadd nyissák fel a gondosan lezárt, szívemben eltemetett titkokat és talányokat.

Melyeket csak mi ketten ismerünk.

Huszonnégy hónappal ezelőtt mártóztam meg utoljára a tengerben, Veled az oldalamon.

Egymás karjaiba kapaszkodva, gyönyörködve a napfényben vetettük bele magunkat a hűs hullámokba, szemeinket összekapcsolva buktam a víz alá - Te is követtél.

A másik arcát figyeltük, mutogatva adtuk egymás tudtára, mikor nem bírjuk tovább - nevetve jöttünk fel, letörölve szemeinkről a csillogó cseppeket.

Gyermeki kacajjal ajkunkon élveztük a sárga sugarak perzselését, egymás társaságában ütöttük el az oly becsesnek gondolt időt - mely akkor a nagy mindent jelentette számunkra.

S ezeket az élményeket élem át újra, ahogy a parton fürdőzőket nézem.

Mindenki mozzanatai között van legalább egy ismerős darab, mely egyre hevesebben dobogtatja meg szívemet; keserédes emóciókat okozva megtépázott lelkemben.

Én mégis boldogan haladva lépek a csúszós kövekre, ahogy az egyik szürke, tompa kavicsot veszem ujjaim köze, majd teljes erőből hajítom el.

Kósza mosollyal ajkamon figyelem, ahogy becsapódik a szikladarab - mely szívszorítóan fájdalmas kapcsolatunkat jelképezte.

Nem hullajtok egyetlen könnycseppet sem, felszabadulva hallom meg a nagy csattanást - azt hiszem sikerült végre elengednem Téged.