sokat gondolkodtam rajta, vajon mi sikerülhetett ennyire félre köztünk, vajon hogy nem vettük észre a viharfelhőket, melyek sebesen gyűltek felettünk és elsöpörtek mindent, ami összetartott minket.

két évig tengettük mindennapjainkat valamilyen megmagyarázhatatlan katyvaszban, melyet barátságnak hívtunk.

mégis, a mai napig nem tudom, hogy lehetne épkézláb módon definiálni akkori kapcsolatunkat.

szerelmesek lettünk volna?
őszintén megmondva fogalmam sincs.
sosem mondtuk ki érzelmeinket hangosan, sosem mentünk túl egy bizonyos, képzeletbeli határon; mégis ott lebegett fejünk fölött a lehetőség, hogy meg tudnánk tenni, túl tudnánk lépni gátlásainkon - de nem tettük.

nem miattad, hanem miattam - gyáva voltam.

legjobb barátok lettünk volna?
kétlem.
azok az apró nyakra adott csókok, fülekbe suttogott gondolatok, gyengéd érintések nem ezt mutatták.

nem érdekelt hol vagyunk, merre járkálunk, mindig kézen fogva sétáltunk, egymás ölében, átkarolva ütöttük el az időt; saját kis buborékot hoztunk létre magunk körül, mely megvédett minket mindenkitől és mindentől egyaránt.

szerettem volna azt hinni, hogy lelkitársak vagyunk - de erre az idő sajnos rácáfolt.

sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lett volna, ha arra a kérdésre, hogy lennék-e a barátnőd igent feleltem volna.

otthon voltunk, valami bugyuta filmet néztünk egymásba karolva, amikor hirtelen feldobtad a témát.
először lefagytam, utána rögtön tereltem, hisz akkoriban még féltem magamnak bevallani, ki is vagyok valójában - fogalmam sem volt, hogy egy olyan lány mint te, valaha meg tudná dobbantani a szívemet.

mégis megtetted - csak azt nem tudom még mindig: hogyan, mégis milyen szeretettel.

ismertelek, tudtam milyen vagy.
minden barátodat tönkretetted, mindenkinek szétszakítottad szívét.
úgy léptél át az embereken, hogy azokat semmibe vetted, porrá zúztad lelkük minden egyes darabját, mellyel téged istenítettek.

de én ott voltam neked, mindig kisírhattad vállamon magad, bármikor amikor problémád volt, megbeszélhetted velem; engem nem bántottál, nem dobtál el - szerettél, méghozzá igazi szeretettel.

világosan él emlékezetemben a nap, amikor olyan dologra utasítottál, ami még most is megrengeti belsőmet és képes másodpercek alatt megrendíteni tökéletes, érzelemmentes álcámat.

osztálykiránduláson voltunk, és illuminált állapotban, kifújva a cigarettafüstöt kértél meg arra, hogy csókoljalak meg.

tudtam, én csak egy játékszer lettem volna, mint a többiek.
tudtam, hogy csak az alkohol beszél belőled.

ezért nemet mondtam.

dacoltam a saját érzéseimmel, de akkoriban azt hittem, jól döntöttem.

másnap próbáltam megtudni, mégis miért kértél meg erre, de nem válaszoltál; a mai napig nem beszéltünk arról a napról senkinek, ketten őrizzük még mindig a titkot, mely majdnem megváltoztatott közöttünk mindent; még magunk között sem merült fel az az este - teljes homály fedi azóta is.

sokat gondolkodtam, vajon mi történt volna akkor velem, ha beleegyezek ebbe, és átadva magam az igazi, önfeledt érzéseknek kaptam volna szőke, puha hajadba és lágyan, érzelmektől fűtve tapadtam volna meggy piros ajkadra.

még sosem voltam szerelmes, de úgy érzem, ez volt életemben a legközelebbi ahhoz az emócióhoz, amit a különböző filozófusok által kreált gondolatok leírnak.

olyanok voltak az érzéseink, mint egy matematikai, több ismeretlenes egyenlet.

fogalmunk sem volt, hogy jó számokat helyettesítünk be, jó számításokat végzünk-e, mégis szakadatlanul küzdöttünk a végeredményért.

az irracionális számok halmaza volt az értelmezési tartomány, mely szinte mindig tartalmazta a megfejtést - pechünkre, most mégsem tudott választ adni a műveletre.

megoldás nélkül maradtunk.

egy évvel ezelőtt, egy nyári kiruccanás alkalmával szakadt meg köztünk minden, egy bugyuta veszekedés miatt tűnt el az az egymillió-ötvenegyezer-ötszáz percnyi szeretet; lerombolva mindazt, amit keserves munka árán hoztunk létre.

ott, a parton lévő homokban hagytam mindent, amit szerettem; minden emléket, minden érintést, mindent, ami hozzád kötött.

szinte belehasadt a lelkem abba, ahogy akaratlanul is, de tönkretettél.

sokat gondolkodtam rajta, hogy te hogy érezhettél akkor.

vajon miért tetted ezt, miért dobtad el ilyen hirtelen a kettőnk közti, szinte tökéletesnek tűnő kapcsolatot.

néha eljátszottam azzal a lehetőséggel elmémben, hogy milyen lenne, ha mindent vissza tudnánk állítani a régi kerékvágásba.

de azok után amiket tettél, nem tudtam többé ugyanúgy nézni rád, szívemben mindig egy tüske maradt -
hiába próbáltam harapófogóval kiszedni azt.

mondd csak, N.

megérte?