~The glass garden of magical~

Az előző nagyon nehéz volt, ezért most jövök egy könnyebbel. Jó olvasást! <3

Lyrics, férfi, banda, 2018, EASY

Yeji pov.

A tiltott szobába belépve emelek le egy poros könyvet a polcról, melyből kihull egy levél s egy kék virág. Kezembe veszem a levelet, már-már szét szakad, oly régi. Szétnyitom a gondosan összehajtogatott papírt, könnyeim patakként kezdenek folyni arcomon, ahogy meglátom bátyám írását. 

Ha ezt olvassa kedves ismeretlen, biztos közel állhatott hozzám. Mindent megmagyarázok önnek egy feltéttel. Nem említheti kilétem senki előtt, szájára nem veszi e levélnek létezését. 

Kezem szám elé teszem, ezzel meggátolom kikívánkozó zokogásom.

Minden azon a bizonyos napon kezdődött. Feltettem álarcom s útnak indultam. Elegem volt az emberségből. Álarcot hordtam, mely eltakarta orcám. Az emberek azt hitték csúf lennék, ezért rejtem el kilétem, az udvarban élők dicsőítettek minden féle dologgal. Elegem lett s az üvegkertbe menekültem, melyet Apám épített, melybe pár mesebéli lényt hozatott beléje.

Ekkor pillantottam meg őt, a levelek között hol egy-két virágot szedett gyönge karjaival. A leányka alig volt 140 centiméterecske, fülei hegyesek, szeme éjkék, haja ébenfekete s szárnyai, mint az ég. Csodaszép leány volt. Megszóllítám hát őt: Hogy hívnak? Van hova menned? Oh, elmondanád nékem? Láttam, hogy rejtőzöl ebben a kertben.

Így válaszolt csilingelő hangon: Itt élek ebben az üvegben kedves... idegen. Nevem meg nem mondhatom, hisz nincs nékem olyanom.

Mellé sétálva néztem gyönyörű íriszeibe s így szólnék hozzá: Innentől Seoyeon legyen neved, mely elkísér téged az élet útvesztőjében. A király hozatott téged ide?

Seoyeon bólint s ezt mondta lágy hangon: Király hozatott réges rég, még ifjú gyermek koromban. Egyedül király, uram ismerem a világon.

Akkor a hercegről nem is hallott? Kérdeztem apró tündér leánykától.

Van herceg? Kérdezte meglepetten rám tekintve. Megrázom a fej s megnyugva emelem fejem az ég felé.

Angyali hangon kezdett dudorászni számomra ismeretlen dallamot.

Egyre többször látogattam meg kedves Seoyeont, ki várva rám, szedte vér vörös rózsákat, melyek hajába oly díszesen mutattak.

Egy nap nem voltam figyelmes, az idő elrepült felettünk. Katonák kezdtek keresni engemet s így hívogattak: Herceg kérem, jöjjön! Hercegúrfi!

Elnézést kérek, kedves Seoyeon mennem kell, hisz nem lehetek itt örökké bármennyire is szeretném! Mondottam sürgősen.

Sajnálattal hallom, nagy reményekkel várom a holnapot, hogy ismét találkozhassak önnel. Mondta s meghajolva futok az örökhöz, hogy visszavigyenek oda, hol nincs ő, hol magány várt reám. 

Azt hittem nem jött rá, hatalmasat tévedtem. Aznap mindenre rájött a drága Seoyeon. Összetört, hisz előle is eltitkoltam mindent, mégis csak arra várt, mikor árulom el magamtól kilétem. 

Minden nap, szinte minden órában az üvegkertben voltam. Belé szerettem s nem voltam hajlandó elengedni. Mégis elkellet egy nap. Nem mutathattam meg gyengeségeim, úgyhogy inkább felöltöttem egy maszkot s úgy mentem hozzá. 

Egy nap leakartam leplezni magam, mégsem tehettem meg. Nem tehettem meg, meghalt drága, egyetlen Seoyeon. Ott feküdt tehetetlenül, véresen, hisz valaki megölte. Miért kellett megölni gyönge, kedves kis lényét? 

Búskomorság szállt lelkem mélyére, mely lassan felemésztett. Kék virágokat ültettem üvegkertbe, mely ráemlékeztetett.  Azt reméltem könnyebb lesz elengedni, tévedtem. Még jobban hiányoltam kedves természetét. 

Utolsó leheletemmel írom ezt a levelet magyarázatképpen. 

P. S.

Minden értelemet nyer egy szem pillantás alatt. Zokogva rogyok össze a földre, hol egy másik levelet pillantok meg. Miért kellett ezt csinálnod Sunghoon? Beszélhettél volna nekem róla s akkor nem kellett volna itt hagynod minket. Kezembe veszem a levelet s szét nyitom azt. 

Kedves Seoyeon
Tudod, hogy nem mutattathatom meg magam, nem adhatom neked magam. Nem mutathatom meg szánalmas énemet. Álarcot öltök, hogy ismét találkozhassunk. 
A virágot, mely a magánykertjében nőtt, oda akartam adni miután levettem ezt a buta álarcot. 
Félek. Annyira szánalmas vagyok. Annyira félek, hogy végül te is elhagysz majd.
Az egyetlen, amit tehetek ebben a kertben, ebben a világban, hogy olyan gyönyörű virágokat ületetek, mint te voltál. S, hogy úgy lélegzem, mint az énem, akit te ismertél. De még mindig akarlak.
Talán akkor, ha csak egy kicsit, csak egy ilyen aprócskát, ha összegyűjtöttem volna a bátorságot, hogy eléd álljak, akkor most minden más lenne? Sejtelmem sincs. 
Könnyeim folynak érted, hol lehetsz? Fogunk még találkozni valaha? Őszintén remélem drága Seoyeon. 

P. S. 

Remélem, egyetlen bátyám, Sunghoon teljesült kívánságos s újra találkozhattál vele.