Szàguld a lelkem, ott, a szélben.
Valahol mélyen nyugszik bennem a Nap.
Megfürdök a pajkos fényben,
S az megpörget, elenged, elkap.

Kalandvágyó hó rohan előttem tova
Örvénylik, ezüstös csillogással forog
Csikorog az Élet zomàncos foga,
Az arcomròl keserű veríték csorog.

Fájdalom, és öröm viaskodik bennem
S én ugrom a hóba, önfeledten
Elveszve a néma förgetegben
Valahol mélyen, a végtelenben.

Arcomròl könny folyik, de elkapja a hó
A nevetést elnyomja a pelyhek kupaca
S olyan az egész, mint egy csók
Mit ràlehelnek egy dermedt arcra.