Hosszú az út mi önmagunkhoz vezet
Nézem, egyre nézem a parázsló eget
Az izzó álmokat, s a köztük nyugvó csendet
Melybe az eleven szavak belefeledkeznek.

Az égnek színeit válogatva tűnődöm
Miközben színes pillangók között vergődöm
De nézem, egyre nézem a tintâs ègìvet
Melybe a lepkék soha be nem lépnek.

Párás sóhajok szállnak be a csendbe
S mintha belevegyülne néhány lepke kedve
Válaszra várva e világtól messze
Azért, hogy ne legyenek elfeledve.

Belefojtanàm gondolataim az ég tintàjàba
De akkor vissza már sosem kapnàm őket
Így várok, s nézem a távolodó lepkéket
Hátha majd egy fuvallattal egyszer visszatérnek.