“Amikor a fény megszűnik, eluralkodik a sötétség„

__________________________

Valamiért nem éreztem bűntudatot. Még akkor sem mikor anya vér vörös szemekkel és fejjel jött be az igazgatóiba, kiráncigálva magával, egészen az autóig ahol úgy baszott be az ajtón, mint még soha senkit. Még a fejemet is bevertem az ajtó támlájának.

- Hogy képzelted ezt?!- ordított miután beindította a gázt.- Kórházba kellett vinni! Normális vagy?! A saját testvéredet verted félholtra!

- Tudom, hogy az öcsém.- néztem ki az ablakon, semmit mondó tekintettel.

- Ennek fejében, te meg megverted. Mit tett szegény gyerek, hogy ezt érdemelte?!- taposott rá a gázra, láthatólag a kórház felé vezetett.

- Ő ütött először.- vontam vállat.

- Igen?! És elmondanád, hogy te miért nem érdemelted meg???- emelte feljebb egy oktávval a hangját.

Nem feleltem a kérdésére. Nem akartam beszélgetni vele. Két hét felfüggesztést is kaptam méghozzá. Yoongiék pedig csak két napot kaptak. Ismerve a szüleiket már meg sem fognak ezen lepődni. Bele sem merek gondolni, hogy mit fogok kapni a nevelőapámtól...

- JiYong már bent van az öcsédnél. Ha haza értünk meg ígérhetem, hogy nem úszod meg szép szavakkal ezt amit csináltál.- dörmögte, idegesen.

Felőlem akár agyon is verhetnek, engem nem érdekel. Jungkook megérdemelte azt amit tettem vele. Nem repesek az örömtől, de ez van. Miért nem fogják fel, hogy utálom, megvetem, undorodom tőle? Jungkook a legundorítóbb dolog a világon számomra.

- Miért nem szereted Jungkookot?- vett fel egy idő után egy egészen lágy, kellemes hangot, amit mindig is szerettem anyában.

- Nincsenek okok. Egyszerűen ezt érzem. Utálom ahogy mosolyog, falramászok a hangjától és már a megjelenése is idegtépő számomra.- daráltam le egy huzamra.

- Tudod ő nagyon szeret téged.

- Tessék?- kaptam fel a fejemet.

- Annak ellenére, hogy ilyen senkiházi módon viselkedsz vele, szeret téged.

- Dehogy szeret... Tizenhat év után nem is várom el tőle. Én sem szeretem.- sóhajtottam.

Elhúzott szájjal rázta meg a fejét. Tudom, hogy sosem tetszett se neki se pedig annak a fasznak ez a felállás, de egyszer el kell majd fogadniuk.

Jungkook POV:

Sípolt a fülem, s nem tudtam, hogy mit kéne tennem. A látásom homályos volt, a fejem pedig szörnyen fájt. Hallottam ahogy apa szólitgat engem, de csak az alakját tudtam kivenni. Csalódott voltam. Fáradt és szomorú. Hogy tehette ezt velem? Hogy volt képes megtenni? Sosem hittem el mikor azt mondta, hogy komolyan egyszer agyon fog verni annyira idegesitő vagyok. Miért nekem van ilyen testvérem? Miért engem üt a sors?

Taehyung POV:

Mikor oda értünk a kórházba, azonnal a recepcióra mentünk. Egy fiatal hölgy állt a monitor mögött várva, hogy valaki megszakítsa a kényelmes kis pozícióját. Anya megköszörülte a torkát, mire szinte azonnal ránk nézett.

- Segíthetek valamiben?- mosolyodott el kedvesen, lágyan, így nyugtatva a köztünk lévő feszültséget.

- Jeon Jeong Guk édes anyja vagyok, ő pedig a bátyja.- mutatott rám.- megtudhatom, hogy melyik kórterembe vitték?- rágcsálta idegesen az alsó ajkát.

- A sűrgősségire vitték. Hármas szoba.- olvasta a monitoron lévő szöveget.

- És azt esetleg tudja, hogy hogy van?

- Pillanat.- kezdett el nyomkodni valamit az egérrel.- Stabil az állapota, viszont nem teljesen van önmagánál. Nincs kómában, viszont nem reagál semmire sem. Agyrászkódást is kapott.- sorolta fel.

Ahogy hallgattam a nő beszédét, egyre jobban éreztem magamat kellemetlenül. Én tettem volna ezeket az öcsémmel? Ennyire durva lettem volna vele? Az arcom égni kezdett, szemeimet pedig a könnyek mardosták. Mikor anya vérge végzett a faggatózással, szélsabesen indult el a kórterem felé. Mivel én a padlót pásztáztam, észre sem vettem, hogy neki mentem valakinek. Az illető egy hangos puffanással esett a földre. Azonnal odakaptam a tekintetemet.

Ekkor ismertem meg Jennie-t.

- Jézusom, ne haragudj!- nyújtottam neki a kezemet, mit készségesen elfogadott, így fel tudott állni.

- Ugyan... Megesik. Kórházban vagyunk. Mindenki siet valahová.- kucogott.

- Kim Taehyung vagyok.- mutatkoztam be, illedelmesen, egy mosoly kíséretében.

- Kim Jennie.

- Szép neved van.- kacsintottam a lányra, ki már csak kinézetével megbabonázta a tekintetemet.

Gyönyörű volt. Fekete szeme, sötétbarna haja, fehér, semlymes bőre, csodálatosan kellemes hangja, vékony teste. Egyszerűen tökéletesnek látszódott ez a lány. Egy parányi hiba sincsen a bőrén. Szemei csillogtak, akár a nap fénye.

Elképesztő.

- Ne haragduj de nekem mennem kell. Vár a nővérem.- szólalt meg pár perc csend után.

- Nekem pedig sietnem kéne, mert az anyám itt hagyott.- vakartam a tarkómat zavaromban.

- Még látjuk egymást, Taehyung.- kacsintott, majd elment.

Még pár másodpercig néztem az egyre távolodó alakját és meg kell, hogy mondjam... Hátúlról is igazán tökéletes ez a lány. Mosollyal az arcomon indultam meg az öcsém felé, viszont ami bent fogadott az szinte lesokkolóan nézett ki. A nevelő apám véreres szemekkel nézett felém, Jungkook meg rettenetesen nézett ki. A torkomban gombóc keletkezett, szívem pedig hevesen kezdett el verni.

- Jövőhéttől kezdve minden héten eltakarodsz pszichológushoz.- jelentette ki JiYong.

- Biztos, hogy nem!- tiltakoztam.

- Összeverted az öcsédet! Örülj, hogy csak ennyit kapsz tőlünk!- kiabált, idegesen.- Egy hétig nem mehetsz sehova és te fogod ápolni az öcsédet, holnaptól kezdve. Fürdetni fogod, etetni, még a seggét is kitörlöd, ha úgy van!- mutatott rám az ujjával.

- Chh...- túrtam bele a hajamba idegesen.

- Ki vagy te, hogy parancsolj nekem, he?! Mert, hogy az apám nem vagy az biztos!- kiabáltam immár én is.

- Nem, tényleg nem vagyok az apád, viszont az én házamban élsz.- tett egy lépést.- Az én kajámat eszed, az én vizemet iszod.- majd még egy lépést.- Az én tányéromból eszel és én tartalak el!- jött már szinte frusztrálóan közel, majd az arcomhoz hajolt.- Amíg ez így van, addig azt teszed amit én mondok és befogod a pofádat!- sziszegte, pattanásig feszült ideggel a hangjában.

Nem volt mit tenni. Nem volt más választásom, el kellett, hogy fogadjam ezt a döntést. Igaz a tény, hogy egyáltalán nem tetszett, viszont igaza volt JiYongnak... Én tettem ezt vele és akármennyire is utálom, ennyit én is megtehetek érte egyszer, de csak egyszer az életben.