“A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár.„

- Terry Pratchett

___________________________

Az utolsó órám végén jöttem rá arra, hogy Jungkooknak is csak hat órája volt a mai napon, ami azt jelenti, hogy együtt kell, hogy haza menjünk. Fantasztikus. Nem volt választásom, így szokáshoz híven vártam a bejáratnál. Ha nem együtt mennénk ilyenkor haza akkor anya már megint lebaszna, mert képes voltam egyedül hagyni az én törékeny kisöcsémet.

- Hali!- jelent meg mellettem egy kedves mosoly kíséretében, amitől hányni tudtam volna.

Semmit mondva, elindultam hazafele, de ő neki ez nem tetszett. Mosolya lekonyúlt, majd a földet kezdte el nézni. Miért nem adja végre fel? Miért harcol azért, hogy valaha is megszeressem akár egy picit is. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi a szart érez és miket szeretne. Örüljön annak, hogy még nem készítettem ki idegileg.

- Figyelj, Tae...- kezdte el óvatosan, szinte már puhatolózóan a szövegét.- Nem kell kedvesnek lenned velem csak... Beszélgessünk. Kérlek...- tette undorító mancsát a felkaromra.

- Vedd le rólam a mocskos kezedet vagy esküszöm, hogy eltöröm.- morogtam, egyenesen a szemébe nézve.

Komolyan mondtam amit neki szántam. Ha nem zárnának börtönbe, már rég meg is öltem volna azzal a nemes egyszerűséggel, amint a kezembe adnak egy kést vagy valami éles dolgot. Szemei elködösültek a könnyfátyoltól amit én okoztam neki ezzel a kijelentésemmel, de nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy megérdemli azt amit mondok neki.

- Hát ennyire utálsz?- remegett meg a hangja.

- Jobban, mint ahogy azt el tudná valaki képzelni ezen az ocsmány földön, úgyhogy fogd be a szádat és húzzunk haza.- sziszegtem, majd leszarva, hogy mint akart ez után mondani, indultam el végre hazafele.

Idegesítő, kibírhatatlan, undorító és túl tiszta számomra Jungkook. Nem tudok mást érezni utána csak utálatot. Mérhetetlenül nagy undort és utálatot.

Jungkook POV:

Nem is tudom, hogy mit vártam Taehyungtól... Talán azt, hogy végre ember számba fog venni. Fogalmam sincs. Fáj, hogy ennyire utál, miközben én szeretem őt, hiszen a testvérem. Szemeimbe könnyek gyűltek, a látásom pedig elhomályosodott. Annyira fájt, hogy  még leplezni sem tudtam. Azok a szemek... A megvető, utálatot sugárzó szemek...

- Gyere már, bazdmeg!- kiáltott utánam, mikor már vagy tizenöt méterrel előttem járt.

Lassan kezdtem el felé haladni, hiszen a mellkasom szúrt, a szívem hevesen vert és alig kaptam levegőt. Meg akartam neki mondani a magamét, de a szívem megint meggátolt benne. Azt mondja, hogy Taehyung nem ezt érdemli. Pedig nagyon jól tudta az agyam, hogy ez térítené észhez a legjobban, de nem érdekelt az amit az agyam mondott. A szívem fontosabb volt számomra. Kezeimet ökölbe szorítottam, így beérve, sőt lehagyva a féltestvéremet, ki kissé döbbent tekintettel figyelte, ahogy az idegesség egyre jobban eluralkodik rajtam. Na nem mintha érdekelt volna bármi más azon kívül, hogy eltervezzem hogyan is fogom magamat megszerettetni az én kőszívű bátyámmal szemben. Az biztos, hogy nem lesz könnyű dolgom, de mindent bele adok.

Taehyung POV:

Sosem láttam még idegesnek Jungkookot. Vicces volt a látványa igazából. A nyuszi arcával és azzal ahogy próbálja leplezni a mindjárt kitörő könnyeit. Kuncogva indultam utána, jót szórakozva a nyomorékságán. Kegyetlen vagyok? Talán. De kit érdekel?

Otthon úgy baszta le a táskáját, mint eddig még soha senki. Fintorogva néztem utána, ahogy felszalad - gondolom a szobájába - egy hang nélkül. Azt hittem, hogy meg fog szólni vagy valami. De miért is hittem ezt? Jungkook annyira tökéletes... Nem mocskolná be a száját bántó szavakkal. Röhejes, hogy mennyire nem tudja magát kivágni az ilyen szituációkból. Túlságosan is jó a szíve és ettől legszívesebben hánynék. Felkaptam a táskáját, majd utána vittem. Mégsem lehet a nappali közepén... Bekopogtam, de semmi. Egy váll vonás után, benyitottam. Nem kellett volna. Mérhetetlen döbbenet uralta hirtelen az egész testemet, minden porcikámmal együtt. Az öcsém az ágyának dőlve sírt. Jungkook sírt. Sosem láttam sírni. Szemei pirosak voltak, az ajka kissé el volt tátva, arcán pedig csillogtal a sós könnycseppek. Nem emelte rám a tekintetét, még akkor sem, mikor a mellette lévő íróasztal sarkához raktam a táskáját.

- Plíz majd ne ordíts ha annyira nagy depresszióba zuhansz meg ne rombolj, mert aludni akarok.- haladtam el előtte, érzéstelen hangon mondva.- Köszke.- csaptam be magam után az ajtót.

Alig telt el két másodperc, meghallottam a keserves sírását. Chh... Nyomorék.

Jungkook POV:

Hogy lehet valaki ekkora paraszt? Nem látja, hogy mindjárt megfulladok a sírástól? Olyan, mintha ő semmit sem érezne. Már pedig az emberek éreznek. Még ő is. Csak az a kérdés, hogy mikor mutatja ki. Talán akkor mikor nem látja az ember? Kéréséhez hűen, csendben pityeregtem, kiadva magamból minden idegességet. Miért nincs ilyenkor itthon anya vagy apa? Miért nem segítenek nekem, hogy Taehyung megszeressen? Annyira buta vagyok, hogy mindenek ellenére még mindig szeretem a fivéremet.

Túl önző vagyok.

Túl hiszékeny.

Túl sokat várok el...

Taehyung POV:

Amint levágtam magamat az ágyamra, forogni kezdtek a fogas kerekeim. Nem létezik, hogy ennyire érdekel engem az, hogy a féltestvérem a mellettem lévő szobában sír, feltehetőleg miattam. Idegesen maszíroztam meg az orrgyergemet, majd a hajamba túrtam.

Irritáló.

Nem tudtam elviselni azt az érzést, hogy miattam sír és ez idegesített. Rettenetesen. Felültem és azon gondolkodtam, hogy mi szokta felvidítani. Mondjuk igazából mindennek örülni szokott. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, mikor bele gondoltam, hogy én most gyakorlatilag fel akarom vidítani azt az embert akit még a világnál is jobban utálok. Hosszam, hangosan fújtam ki a hatalmas adag levegőt a tüdömből. Feltápászkodtam, majd bementem apa dolgozó szobájába, hogy levegyek egy A4-es papírt. Mivel jobb ötletem nem volt, így hajtogattam egy nyulat. Istenem de gáz vagy Taehyung!

Miután nagy erőlködéssel és harccal megcsináltam a tökéletes origami nyulat, oda mentem Jungkook szobája elé. Nagyot nyeltem. Féltem. Én Kim Taehyung féltem. Becsuktam a szememet, majd letettem az ajtó elé a kis papír formát. Kettőt kopogtam aztán azonnal elszaladtam onnan, beszaladva a szobámba. Hallottam ahogy kinyitotta az ajtót, majd azt is ahogy kuncog. Arcomra egy megkönnyebbült mosoly kúszott fel. Mellkasomat melegség öntötte el, ahogy az felvirult arcára gondoltam.

Miért érzem azt, hogy boldog vagyok?