“A sötétséget el lehet űzni a fénnyel, a fényt azonban sohasem takarhatja be a sötétség.„

___________________________

~3 évvel később~

TAEHYUNG

Reggel 9 óra van és el kell mondjam, hogy már most elegem van a napból. Mellettem egy szőkehajú, magas, vékony csaj feküdt akit azt sem tudom, hogy hol szedtem össze, de vad éjszaka lehetett a tegnapi este is, mint majdnem az összes az elmúlt egy évben, mióta elköltöztem apámtól. Morogva mentem ki a konyhába, hogy bevegyek egy gyógyszert és megigyak egy pohár vizet, ugyanis széthasadt a fejem.

Hogy mi lett azzal a fene nagy "keressük meg Jungkookot" dologgal?

Hát... Feladtam. Elköltöztek más szóval. Mire betöltöttem a 18-at, addigra már hült helyük volt és semelyik haverom sem tudta, hogy hova tűntek. Jimin, a kis tacskó volt az utolsó reményem, de ő nem volt hajlandó nekem ajtót nyitni. Szóval igen... Teljesen elvesztettem őt. A mai napig érte dobog a szívem és bármit megadnék azért, hogy velem legyen... De így, hogy csak egy egyszerű pultos lettem, nem megy. Senki sincs aki tudna segíteni és egyszerűen nem bírom. A bárban rend szerint összeszedek egy kiscsajt, hazahozom, megbaszom, majd másnap reggel kirakom, hogy eredjen hazafele és többet ne keressen.

Tudom, tudom!

Most biztos kegyetlennek tűnhetek és bunkónak, de most gondoljon valaki egy kicsit a helyzetemben! Elvesztettem mindenemet amim volt és semmiben sem lelem örömömet. Feszült vagyok egész nap és nem tudom mit tegyek az érzés ellen, hogy végre elfelejtsem az öcsémet.

- Szia!- hallottam meg egy vinnyogó hangot.

Oda fordultam, majd egy kamu mosollyal az arcomon köszöntem neki vissza.

- Megadod a számodat?- kezdett el öltözködni.

- Nem.- feleltem, miután lehúztam a kis bogyót a vízzel együtt.

- Pedig nagyon jó volt az este...- lépett kb.2 centi távolságra hozzám.

- Ja.- suttogtam, gúnyos mosollyal az arcába, mi nem tetszett neki, ezért felvettegy duzzogós arcot.- Menj haza, kislány.- fordultam el tőle, s oda mentem a hűtőmhöz, hogy kivegyek belőle pár cuccot ami a reggelimhez kell.

- Chh...- ment az előszobába, hogy felvegye végre a 30 centis tűsarkúját és hatalmas, hangos léptekkel elhagyja a lakásomat.

Ma szabadnapos voltam, úgyhogy a reggelim mellé természetesen nem egy kávé, kakó vagy ehhez hasonló cukiságok, hanem egy üveg sör társult. Szétcsúsztam az évek során. Napjaim 80%-át az ivás teszi ki. Nem lettem alkoholista csak... Megtörtem. Hiányzik a régi életem. Hogy minden reggel a nyuszim mellett kelljek fel. Hogy elhalmozzam szeretettel. Megvédjem mindentől, s a széltől is óvjam. A mosolya amit nem tudok kiverni a fejemből. A mézédes ajka, a gyönyörű teste amire mindig gondolok miközben egy másik embert kefélek éppen. Minden gondolatomat ő teszi ki. Miért nem tudom úgy utálni, mint régen? Ő már biztosan tovább lépett. Talált egy jobbat nálam.

Aki nem a testvére.

Aki nem veri meg.

Aki miatt nem sír.

Aki megnevettetni.

Aki boldoggá teszi...

Nem úgy, mint én.

Mikor már az utolsó üveg sörömet ia megittam, gondoltam lemegyek nég a helyi közértbe venni egy párat még, ezért felöltöztem, majd a lifthez vettem az irányt. Nagy szerencsémre csak tíz emeletes a panel ahol élek és nem 20 vagy több, így nem is annyira forgalmas. Megnyomtam a kis gombot ami jelezte, hogy jön már a lift. Igazából mindennel foglalkoztam csak nem a lifttel. Kicsit már részeg voltam és éreztem, hogy a nap végére teljesen K.O leszek. Nagy meglepetésemre pont nálam állt meg a lift, tehát aki lent volt a földszinten, erre az emeletre akart jönni, pontosabban a hetedik emeletre. Kinyílt az ajtó, majd rá se nézve arra aki valamiért kővé dermedve állt ott, legalábbis ahogy a lábából leszűrtem, mivel a világért nem emeltem volna fel a fejemet, beléptem a kis fülkébe.

- Földszint?- motyogtam ki magamból amit tudtam.

- Uhum...- szólalt meg.

Szemeim kétszeresükre nőttek, fejemet felkaptam, s az alak arcára kaptam a fejemet. Amint realizáltam, hogy ki az, a szemeimbe könnyek gyűltek. A szívem hevesebbek kezdett el verni. Hirtelen minden lelassult. Ajkaim elváltak egymástól, testem pedig remegni kezdett.

Álmodok?

Biztos csak a képzeletem játszik velem!

Ez nem lehet...

Nem lehet itt...!

Nem hittem a szememnek, így remegő ujjakkal simítottam arcára, min már folytak le a könnycseppek, úgy ahogy az enyémről is. Éreztem a puha, meleg bőrét, mi ugyan olyan illatot árasztott magából, mint régen. Erőtlenül húztam ki magam után a liftből, majd egy annál szorosabb ölelésben részesítettem. Ha nem tart a derekamnál fogva, biztos, hogy összeesek.

- Taehyung...- suttogta, negédes hangján.- Végre megtaláltalak.- szipogott.

Tehát keresett? Nem adta fel úgy, mint én? Nem lépett túl? Nem felejtett el? Talán... Talán... Még mindig szeret? Van rá esély?

- Hé...- tolt el kicsit magától, de csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.- Menjünk be a lakásodba. Jó?- mosolyodott el lágyan.

Én csak egy bólintással jeleztem, hogy rendben, mire felemelte jobb kezét, majd a látszólag igen drága kabátjába törölte a könnyeimet. Egy hangos szipogással, megindultam visszafelé. Kinyitottam a fekete, ha ajtót, majd betessékeltem magamat, ahogy Jungkook is saját mivoltát. Lassan vettem le a cipőmet, miközben ő, bezárta az ajtót, s levetkőzőtt, egészen pólóig. Gyönyörű lett a teste. Még szebb, mint volt. Férfiasabb lett. Kábulattól teljes szemekkel figyeltem minden mozdulatát, ahogy hozzám sétál, majd kezeit a derekam köré fogja.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék.- hajtotta le a fejét.

Jobb kézfejemmel arcára simítottam, mire ő teljesen belebújt a tenyerembe. A fejemben egyetlen egy gondolat járt. Szeretem. Ennyi év után is ugyan úgy szeretem, ahogy régen. A gondolat pedig, hogy itt van... Olyan érzéssel tölt el, mintha az enyém lenne a világ. Lassan hajoltam rá a méz édes ajkaira, miket elviselhetetlenül régen éreztem már a sajátjaimon, majd lassan mozgatni kezdtem a számat. Megkönnyebbülés árasztotta el a testemet.

Végre megint velem van...