"A fényből jön a sötétség, a sötétségből a fény.„

____________________________

JUNGKOOK

A napok csak úgy teltek... Elveszettnek és silánynak éreztem mindent. Szürkén láttam a dolgokat, s a tér mintha megállt volna ahogy az ágyamba feküdve néztem a plafont. Mellkasom fájt, lelkem pedig mélységesen el volt fáradva. Megbénult a testem. Nem akartam enni, sem inni. Esténként sírva aludtam el és esetlenül éltem túl a sulis napokat. Taehyung nélkül semmi vagyok. Egy élettelen test. Anya és apa előtt játszom, hogy jól vagyok, de ez nagyon nem igaz. Folyamatosan rémálmaim vannak, Jiminnel nem beszélgetek, romlottak a jegyeim és úgy érzem, hogy rövidesen feladom. Taehyung nem keresett... Sőt megváltoztatta a telefonszámát, face-en is letörölte magát, ahogy minden közösségi oldalról. Teljesen eltűnt. Anyát mikor megkérdeztem csak azt mondta, hogy többet már nem az életem része, ne foglalkozzak vele. Egyedül ami maradt belőle az a szobája, a ruhái, a finom férfias illatával és a papír nyuszi amit csinált nekem. Órák hosszat ültem a szobájában naponta. Volt mikor ott aludtam el. A hiánya rettenetesen nagy űrt hagyott maga után a szívemben.

- Jungkook! Kapjad össze magadat, de nagyon gyorsan, mert nem tűröm, hogy ilyen szinten rontottál az iskolában!- kiabált velem anyukám.

Igaza volt. Össze kellene már szednem magamat. Lehajtott fejjel hallgattam anyám és az apám fejmosását, mit aligha dd muszáj volt tűrnöm. Nem volt itt Taehyung, hogy megvédjen és szorosan megöleljen, hogy nincsen semmi baj. Viszont egyedül voltam. Teljesen egyedül.

- Egyébként a bátyád szobáját átalakítjuk vendég szobává. Ha kell valami onnan, vigyed, mert holnap dobom ki az összes cuccot!

Hát tényleg ennyi lenne? Ennyit jelentett neki a bátyám? Többet nem aludhatok az ő ágyában, többet nem érezhetem azt a bódítóan jó illatát és nem marad semmi nyoma csak pár dolog amit megmenekítek belőle. Mintha meghalt vagy nem is létezett volna sosem Taehyung... Szörnyű érzés volt.

TAEHYUNG

Megállt az idő. Szinte úgy teltek el a napjaim, hogy azon gondolkodtam, miként tudnék kapcsolatba kerülni az öcsémmel. Magatehetetlen voltam. Minden reggel apukám vitt a suliba, majd mikor végeztem, ő hozott haza. Folyamatos megfigyelésben voltam, nehogy valamilyen szinten kapcsolatba kerüljek az öcsémmel. Idővel elgondolkodtam azon is, hogy mi van, hogy ha egyszer elfelejt engem. Ő nem is akar megtalálni? Nem is akar többet látni? Mind végig csak játszott volna? Nem... Biztos, hogy nem! Kook a legtisztább ember akit valaha ismertem. Nem voltak barátaim, nem beszéltem senkivel és olyan voltam, mint egy élő kuka.

- Egyél valamit...- tolt elém egy tálcán nekem az apukám, egy szendvicset, mi teljesen hidegen hagyott.- Taehyung nem csinálhatod ezt örökké! Fogadd el, hogy ez van...- húzta a száját.

- Tudod te mekkora kincs az öcsém?- szólaltam meg a semmiből.

- Tessék?- pupillázott.

- Azt mondtam, hogy egy kincs. A legdrágább kincsem amitől elszakítottak.- feleltem üveges tekintettel.

- Jézusom, fiam! Ezt te sem gondolod komolyan!- horkantott fel, hiszen nem hitte el amit mondok, bár mondjuk ki is hinné el?

- Ő az életem.- ejtettem el egy könnycseppet.

Hiányzott Jungkook ölelése, az illata, a cuki nyuszi mosolya, a csókja, az ajka íze, a hangja... Mindene. Azt akartam, hogy most itt üljön az ölemben és édes kis semmiségeket súgjon a fülembe, majd lágyan megcsókoljon. Miért vett el tőlem mindent az élet? Tán nem voltam elég jó? Nem változtam meg egyáltalán?

- Fiam, ezt te sem gondoltad komolyan!- ráncolta össze a homlokát.

- És, ha de?- néztem végre rá, de arra nem gondoltam, hogy ezt egy hatalmas pofonnal fogja meghálálni.

Mindig is azt hittem, hogy apa az egyetlen aki átérzi amit én is érzek, de hamar kiderült, hogy ugyan olyan senki, mint az anyám. Semmivel sem nevel jobban, mint anya. Egy szinten vannak teljesen, ha valami nem tetszik nekik. Nem tehetek róla, hogyan érzek és, hogy szeretem az öcsémet. Régen a sírba kívántam most pedig... Kín minden perc nélküle. 

- Ezt meg sem hallottam! Mit képzelsz te! A tulajdon testvéredről beszélsz! Megőrültél, Taehyung?!- kiabált.

- Csak annyira amennyire meg lehet őrülni egy emberért.- halkultam el, majd hátat fordítva, feküdtem le az ágyamra, szorosan a takarómba bújva.

El akartam menekülni messzire. Messzebbre, mint amennyire lehet innen. Nem akartam itt lenni és arra gondolni, mennyivel jobb lenne minden, ha Jungkook velem lenne. Elviselhetetlen vol a fájdalom, amit a mellkasomban éreztem, mit hiánya okozott. Hallottam ahogy apukám egyedül hagy engem, a sötét szobámba menekülve, minden elől. 

Nem olyan rég beszélgettem Namjoonnal. Ő volt az egyetlen reményem, hogy megtudjam hogyan van a nyuszim. Hogy boldog-e nélkülem, eszik-e rendesen, minden rendben van-e vele. Persze ezekre kaptam is választ, ami nem nagyon tetszett. Azt mondta, hogy láthatólag fogyott, ahogy hallotta romlottak a jegyei, nagyon nyúzott arca van és még Jimin sem tudja megmosolyogtatni. A szívem összeszorúlt mikor mesélte nekem ezeket. Az érzés, hogy nem tudom boldoggá tenni és nem láthatom többet mosolyogni, gyilkos volt. Kikészített, hogy nem tudok ott lenni vele.

- Apa, el kell mennem anyáékhoz!- nyitottam be hozzá, hirtelen egy szombat délutáni napon.

- Szó. Sem. Lehet. Róla! Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük...- sóhajtott az utolsó mondata után.

- Kérlek...- néztem rá boci szemekkel.

- Taehyung... Nem!- ismételte meg a tiltakozását.

- Apa...- kezdtem volna, bele, de erélyes hangon újból rámszólt.

- ELÉG!- kiabált.- Fogd fel, hogy többet nem láthatod az öcsédet!

- Kérlek...- csuklott el a hangom.

- Fiam...- lépett oda hozzám, majd megölelt, de én azonnal ellöktem.

- Hagyj...- morogtam, idegesen.

Rosszul voltam az érintésétől. Egyedül akartam lenni. Az egyetlen személy akit látni akartam az csak az öcsém volt.

Valahogy.

Valamikor.

Egyszer.

Talán holnap.

Talán hónapok, talán évek múlva.

Még egyszer.

Utoljára láthatom.

Bármit megteszek érte.