"Ha ő nem lenne, a bennem lévő sötétség elpusztítana mindent.„

_____________________________

Elérkezett a tárgyalás napja. Izgultam, hogy mi lesz a sorsom. Nem tudtam, hogy mi fog történni vagy hogy mit kéne mondanom a kérdésekre amiket fel fognak nekem tenni. Szerettem az apámat, de már több, mint egy éve oda se dugta az orrát hozzánk, hogy legalább lássam. Megrémített a tudat, hogy többet nem láthatom a testvéremet. Izgatottan vettem fel a fekete ingemet és a vörös hajamhoz tartozó, piros zakómat. Nem akartam elveszíteni azt amit eddig felépítettem. Túl fontos volt nekem Jungkook és a barátaim... Yoongival az élen. Nélkülük sehol sem lennék már. Idegesen járkáltam fel, s alá a szobámban, a körmömet rágva.

- Hey...- nyitott be az öcsém.

Kétségbeesetten néztem rá, amíg ő láthatóan 6x végigvezette rajtam a szemét, majd elmosolyodott. Közelebb jött hozzám, s tarkómra vezette puha, sejmes kezeit.

- Nem lesz semmi baj.- közölte bíztatóan, lágy hangon.

- Félek, hogy de.- fújtam ki egy jó nagy adag levegőt.

- Nem lesz. Ott leszek veled, fogom majd a kezed, s nem engedlek el sosem.- suttogta ajkaimra e szavakat.

- Szeretlek, Nyuszi!

- Én is téged!

Lent már anyáék vártak minket, minek nagyon nem örültem. Persze ők is kinyalták magukat, mintha valamit ünnepelniük kéne. Jungkook mellettem lépdelt le a lépcsőn, míg én egyre nehezebben vettem a levegőt. Igazából amennyire szerettem volna ezt a napot régebben, most szinte oly' annyira nem akarom.

- Csipkedjétek magatokat! Nem érünk rá!- szólt ránk a nevelő apám.

- Nem téged passzol le az anyád!- feleseltem vissza.

- És milyen jól teszi!- döfte belém a tőrt.

Jungkook csak csendben tűrte ahogy kimentünk a hűvös szélre. Még a nap is eltűnt, így elég gyászos volt az egész hangulat. Tüdőmben egyre jobban rekedt be a levegő. Nem tudtam, hogy mit kéne majd mondanom a bíró előtt.

Az út csendben és irritálóan lassan telt, feszült hangulatban. Ijesztő volt a helyzet. Be vallom, hogy én, Kim Taehyung a mai nap során annyiszor volt bennem az ijedtsét, mint soha máskor. El akartam futni Jungkookkal jó messzire, hogy senki se találjon meg minket és ketten, együtt új életet kezdhessünk.

- Nem lesz semmi baj...- suttogta a fülembe a lehető leghalkabban a szerelmem.

- Félek...- remegett meg a hangom.

Szinte észrevétlenül megfogta a kezemet, majd rá szorított. Tudta ő is, hogy mennyi minden a tét ezen a napon. Szemeimet becsuktam, légzésemet próbáltam rendezni. A gondolatomban ezerszer végigvittem a történéseket. Hirtelen leállt a motor, s szinte azonnal kipattantak a szemeim. Megláttam az épületet, aminek bejáratánál egy tisztán látható

"BÍRÓSÁG"

Felirat volt. Anyukámék kipattantak a kocsiból, így elengedve a testvérem kezét, én is követtem a többiek példáját. Lassú léptekkel indultam befele a hatalmas épületbe. Izzadt a tenyerem az izgalomtól. Azt hittem, hogy a mai nap számomra boldogabb lesz. De nem lett és nem is lesz boldogabb, csak abban az esetben, ha velük maradhatok. Vagyis nem velük, hanem a szerelmemmel. Anyánk bent a recepcióshoz ment, ki meg mutatta neki, hogy melyik teremben lesz a tárgyalás. Megmutatta a várót, ahol egy ismerős arc nézett vissza rám. Az apukám. Rég nem láttam már és ő sem engem. Felállt, majd kezet fogott anyámmal és a nevelő apámmal. Jungkooknak csak biccentett, majd mikor hozzám ért, nem nyújtotta ki a szemét, nem biccentett, semmi köszönés jelleget nem mutatott, helyette szorosan megölelt, mit viszonoztam. Jó érzés volt annyi év után újra a karjaiban érezni magamat.

- Hiányoztál.- suttogta, reszketeg hangján.

- Te is nekem.- feleltem tiszta szívemből.

- Beszélgetünk egy kicsit?- távolodott el tőlem egy kicsit.

- Beszéljünk.- indultam meg vele ki a váróból.

Mikor ki értünk, komoly lett az arcunk. Tudtam, hogy most mi fog következni.

- Maradni akarsz anyádnál?

- Igen.- bólintottam.

- És miért? Nem lenne jobb új életet kezdeni velem?- fonta keresztbe a karjait.

- De apa...- néztem rá csillogó szemekkel.

- Te szerelmes vagy?- tágult ki a szeme.

- Igen...- húztam el a számat.

- Kibe?- kérdezte nyersen, mi kicsit fájt nekem.

- Ezt nem mondhatom el...- haraptam be a szám szélét.- Kérlek csak most az egyszer hallgass rám... Nem akarok innen elmenni! Már csak fél év és itt van a szülinapom! Utána elköltözök tőlük!

- Jeong Guk az?- szűkítette össze a szemeit.

Az ereimben megfagyott a vér. Sosem szerettem hazudni senkinek sem, főleg nem az apámnak. De most valamiért úgy éreztem, hogy muszáj hazudnom.

- Nem. Jennie a neve. Egyáltalán, hogy hiheted azt, hogy a mostoha testvérembe szerettem bele?? Nem vagyok homokos, apa!!!- kaptam fel a vizet.

Ilyen jó színészi alakítást sem csináltam még soha az életemben. Nem baj, hogy Jennie-vel már napok óta nem beszélgettem, nem jutott eszembe más női név az övén kívül jelen helyzetben.

- Ne egyél meg! Még meglátom a tárgyaláson, hogy mennyire szeretném én is ezt, hogy ott maradj.- mondta, majd visszament a váróba.

Nem volt mit tenni, követtem. De amint beértem utána, már hívtak is be minket. Jungkookra néztem aki csak egy szomorú arccal díjazott. Tudtam, hogy valamiért érezte, ez nem fog jól elsűlni. Mindenki libasorban lépett be a tárgyalóba, az újonnan érkezett ügyvédekkel a sarunkban. Mikor megláttam a bírót, egyszerűen elöntött a keserűség. A terem jobb felében mi, a balban pedig apukám foglalt helyet.

- Nos... Akkor kezdjük.- nézett ránk a bíró.

Több órás vita után felkért az ötvenes éveiben járó, őszülő pasas, hogy álljak fel, mit készségesen teljesítettem számára. Tudtam, hogy most jön el a pillanat mikor megkérdezi, kivel szeretnék élni

- Nos Taehyung... Elhangzottak itt nyomós indokok ami miatt át kéne raknunk apukádhoz, ugyanakkor olyan dolgok is amik maradásra bíztatnának. Arra lennék már csak kíváncsi, hogy te mit szeretnél.- dőlt előrébb a barna, bőr székében, min megreccsent az anyag, ahányszor megmozdult.

Mindent hallottam ebben a pár órában amit még sosem. Utáltam az anyámat, viszont Jungkook még mindig hozzá kötött. Nem tudtam és nem is akartam elhagyni őket, mégha anyámnak ez is a célja.

- Szeretnék a jelenlegi családommal maradni.- feleltem egy hatalmas gombóccal a torkomban.

- Rendben. Köszönöm! Kérem mindannyian fáradjanak ki a teremből, amíg meghozom a döntést!

Egy emberként álltak fel körülöttem az emberek, de én csak a Nyuszimra tudtam koncentrálni. Megijesztett a semleges arca. Úgy sétált ki, hogy még rám se nézett. De mikor kiértem hozzájuk, szugerálni kezdett. Anya és apa, meg az a fasz nevelő apám elkezdtek beszélgetni az ügyvédekkel, míg mi csak bámultunk egymás szemeibe. Oda akartam menni, de nem engedett a lábam. Meg akartam ölelni, megcsókolni, éreztetni vele, hogy ott vagyok neki, de nem tettem. Magam sem tudom, hogy mi nem engedett azt tenni amit szerettem volna. Lehet, hogy ezek az utolsó perceink én pedig ezt elbaszom. Egy nagy sóhajjal inkább leültem a hozzám legközelebb eső székre. Próbáltam pozitív lenni. Arcomat a tenyerembe temettem, miközben a térdeimre könyököltem.

- Kérem jöjjenek be!- hívtak minket be újra.

A szívem a torkomban dobogott, a levegőt nehezen vettem. Meg akartam fogni Jungkook kezét, de nem tehettem, így visszaültem az eredeti helyemre, anyám és az ügyvéd közé. Kezeimet tördelve szugeráltam a bírót, ki azonnal belekezdett.

- Nos, mivel Taehyung tizenhét éves, van választási joga, mit figyelembe is vettünk a döntés hozatalnál. Nem húzom az időt, a döntés az lett, hogy Taehyung...-hagyott egy hatás szünetet, hogy fokozza az izgalmakat.- A Kim családhoz fog átkerülni.

Szemeimbe könnyek gyűltek, légzésem alább maradott, végtagjaim pedig szinkronban kezdtek el remegni. Nem hallottam, nem láttam, csak azt tudtam, hogy többet nem látom azt a személyt aki miatt képes voltam megváltozni. Forgott velem a világ, nem éreztem jól magamat. Összetörtem. Teljesen. Kimondhatatlanul utáltam azt az embert aki vagyok és akik körül vesznek. Jungkook volt a mentő övem, nélküle nem érek semmit. Lassan ránéztem testvéremre, kinek a szeméből potyogtak a könnyek, míg anya próbálta megnyugtatni. Ideges voltam. Forrtam a dühtől.

- Taehyung...- fogta meg a vállamat az apám.

Vérben izzó szemekkel néztem rá, majd felálltam. Ijedt volt a tekintete és jól is tette, hogy fél tőlem. Képes letten volna jelen helyzetben bármire csakhogy a szerelmemmel maradjak. Visszafordultam a mostmár volt családomhoz, de ők rám sem néztek. Lassan indultak ki a teremből, a szinte már fulladozó Jungkookkal, oly' annyira sírt.

- Gyere...- szólt hozzám lágyan.

Kook után akartam futni, megölelni, elmondani neki, hogy bármi lesz, bárhol is legyek én vele vagyok. Sosem fogom elhagyni. Viszont ez nem volt szabad. Az állt az alkuban, hogy többet nem keresem fel őket és sosem megyek vissza, ha apámhoz kerülök. Könnyeim seperc alatt utat engedtek maguknak, s forró nyomot hagyva csúsztak le puha bőrömön. Megfordultam, s apámmal magam mellett végleg elhagytam ezt a helyet.

Fél nap alatt vesztettem el az eddig felépített dolgaimat, a családomat, a barátaimat, a szerelmemet, az életemet...