4. FEJEZET

LANDO

Az esetek nagy részében kurva szarul aludtam. Vagy el sem nyomott az álom, vagy pár óra alvást követően kipattantak a szemeim és az agyamat rágó milliónyi gondolat, kétség és aggály nem hagyott visszaaludni, és vagy ébren forgolódtam vagy idejekorán kezdtem a napot – futással vagy korán kezdett játék-maratonnal. Hogy ettől a szenvedéstől megkíméljem magamat, általában az volt a bevett – Ferrari szinten szar – stratégiám, hogy egészen addig ébren maradtam, míg a szemem le nem ragadt a fáradtságtól, míg az agyam gyakorlatilag megszűnt funkcionálni, és míg a testem olyannyira elfáradt, hogy az ágyig elvánszorogni is kihívást jelentett. Ennek megvalósítására pedig a legjobb megoldás a Nexus és a Tarkov volt.

Ez az éjszaka, a rózsaszín hajú lány mellett volt az első hosszú ideje, amit végigaludtam.

Nyilván, mikor hazaértünk ki kellett őt hámoznom a lehányt ruhájából, annál kevés undorítóbb és faroklohasztóbb gondolatot tudok elképzelni, de mégis, fogalmam sincs, milyen indíttatásból, miután nagy nehezen felszenvedtem rá egy pólómat, nem a kanapéra fektettem le a lányt, hanem magam mellé.

És másnap felébredve, bár éreztem az előző este számolatlanul elfogyasztott gin tonic-ot és tequilát, kipihentnek éreztem magamat, és erre napját nem tudom, mikor volt utoljára példa. Ráfoghattam volna arra, hogy a részegség nyomott mély álomba, de tudtam jól, hogy nem ez a helyzet, vagy legalábbis nem csak ez. Amikor ugyanis elkezdtem tapasztalni a nehezen alvást, ez volt az első elterelés, amihez nyúlni próbáltam, de önmagában sosem segített, így viszonylag hamar felhagytam vele, és inkább a fizikai és mentális fáradtság irányába kerestem a nyugodt alvást.

Aztán az egész kipihentség, meg jó ébredés a ködbe veszett, amikor a lány elém tolta a telefonját, és olvasni kezdtem azt a kurva újságcikket. Alapvetően engem a legkevésbé sem érdekelt volna, de mégis éreztem, ahogy a szorongás fokozatosan bénítja meg a testemet, és fojtogató kezekként kulcsolódik a torkomra, mert pontosan tudtam, hogy mi következik ezután. Kioktató fejmosás a csapattól, valami kegyes megoldás részükről, nekem meg megint marad a neveletlen kölyökkutya szerepkör, hogy a fülemet-farkam behúzva kussoljak. Nem történhet semmi rossz a Nexusban? Hát, kurvára sikerült rám cáfolni.

– Mondtuk, kértük szépen, hogy ne menj sehova, ne legyen balhé. Huszonnégy óra se telik el, és veled van tele a sajtó. – Zac szavai ingerültek voltak és lekezelőek, és éppen ezért a nyelvem hegyén volt, hogy én meg szépen mondtam, hogy szar az autó, mégsem történik semmi változás, de volt annyi eszem, hogy ezt ne mondjam ki. Valószínűleg baszottul jól esett volna, de elhúztam volna ezt a telefonhívást, és én jelenleg a túlélésre játszottam – minél hamarabb túl akartam esni ezen az egészen.

Tudtam, hogy az MTC legnagyobb tárgyalójában állították fel a válságstábot, abban, ahol az a kurvanagy üvegasztal van középen, amin soha nincs egyetlen ujjlenyomat sem, annak ellenére, hogy minden adandó alkalommal összefogdosom az üveglapot alulról is felülről is, legközelebbre nyoma sincsen. Tudtam azt is, hogy legalább hatan ülnek az asztal körül, de ha behívták a teljes PR-csapatot, akkor a létszám legalább tizenötre rúg. Tudtam, hogy bár Zac a fő szószóló, Andrea ott ül mellette lelkesen helyeselve, mint egy bólogatós kutya, és hogy igazából minden, amit kommunikál, az a PR igazgató, Alice fejéből pattant ki. Alice óriási koponya volt, és brilliáns ötletei voltak sajtó vészhelyzetek elhárítására, Oscar érkezését mégsem tudták értelmesen lekommunikálni.

Amikor meghallottam a kamu-randizós ötletüket alig akartam hinni a fülemnek, leginkább mert nettó faszságnak tartottam az egészet. Olyasminek ami gagyi, Zs-kategóriás amerikai filmekben történik, de nem egy kurva F1-es – elvileg – topcsapatnál. Aztán számomra is meglepő módon kezdtem benne értelmet látni.

– Ez jó sajtó neked – győzködött Alice, magához ragadva a szót Zactől. – Lesz egy barátnőd, akivel cikkezhetnek a cuki közös képeitekről, az édes, tengerparti, monacói randikról, plusz ez bármikor egy jó ütőkártya lesz, ha nem akarsz a valódi problémákról beszélni. Nincs mögötte valódi érzelem, nem sérülhet senki, és nem kell kimondanod olyanokat, amiket te sem szívesen teszel, és a csapat sem szívesen hall. – Innen nézve, már nem is tűnt akkora hülyeségnek. Bármilyen out of jail kártyát szívesen vettem, amivel kiléphettem nekem kellemetlen interjú-szitukból. – És úgy alakítjátok az egészet, ahogy akarjátok, rátok lesz bízva, hogy mikor és hol jelentek meg együtt, mit posztoltok...

Alice egyszerűen csodálatos volt abban, hogy a saját szájíze, vagyis, a csapat szájíze szerint csavarja az igazságot, és ez egy ponton tényleg lenyűgöző volt, közben meg kibaszott ijesztő is. Mert tényleg elhittem, hogy ez egy jó megoldás és hát szemmel láthatóan úgysem nagyon volt más megoldásom.

– Legyen, készítsétek elő hozzá a dolgokat. Kösz, Alice – zártam végül rövidre a beszélgetést velük, majd megpróbáltam vázolni Willának, hogy mégis mi a helyzet.

Ez a lány annyira egyszerűen volt gyönyörű. Még fáradtan, valószínűleg másnaposan, kétezeres évek emo-trendjeit idéző, elfolyt, fekete sminkben is szép volt. Megértően fogadta a csapat javaslatát, és harciasan érvelt amellett, hogy a barátnője beavatása nélkül nem ír alá semmit. Ami a szívén, a száján volt, és ez akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.

Míg ő a barátnőjét hívta, én átballagtam a konyhába, és felhívtam Maxot, akitől legalább fél tucat üzenetem jött tegnap este óta.

– Haver, egyer mész el nélkülem a Nexusba és ez a vége? – Ez volt az első kérdése, ahogy felvette a telefont, én pedig gondoltam megpróbálom beejteni őt a csőbe, miközben engedtem magamnak egy pohár vizet.

– Mire gondolsz? Én csak buliztam egyet a barátnőmmel – kínosan erőlködtem, hogy a hangom annyira természetesen csengejn, amennyire csak lehet.

– Várj... Mi? – Nem sokszor hallottam Max Fewtrellt szó nélkül maradni, valamiről állandóan yappelt, de most szinte hallottam, ahogy levegő után kapkod.

– Nem tudtad? Willával hónapok óta együtt vagyunk – bólogatva győzködtem, miközben kortyoltam egyet a poharamból, és a konyhapultnak dőltem.

– Nem, haver, nem vagytok – válaszolt kapásból, és bár határozottnak akart hangazni, a hangjában kérkedés és kérdés bujkált. Nagyjából eddig bírtam és kitört belőlem a kontrollálatlan röhögés. Hogy a stressz megnyilvánulása volt-e vagy csak tényleg annyira baszottul abszurd volt a helyzet, hogy nem lehetett rá máshogy reagálni, azt valószínűleg sosem fogom megtudni.

– Nem, valóban nem – feleltem aztán, mikor már csillapodott a röhögésem, és röviden vázoltam neki a helyzetet: – De az elkövetkezendő fél évben az lesz, és ha bárki kérdezi, hónapok óta másról se beszélek neked, csak róla. Tudod, a téli szünetben ismerkedtünk meg a Nexusban. Vagy legalábbis valami nagyon hasonló a háttérsztorink – magyaráztam.

– És ez mégis honnan jött? – sóhajtott Max a telefonba.

– Szerinted? Nyilván a csapat reakciója a "sajtóbotrányra".

– Nem tudom haver, ez kibaszott furának hangzik – hümmögte Max a telefonba, én meg csak megvontam a vállamat.

– Meglátjuk. Még akár valami jó is kisülhet belőle, és... – egy pillanatra megálltam, mert nem tudtam, hogy ezt akarom-e az orrára kötni, de végtére is ki mással tudnék ezekről beszélni, ha nem vele. – És amúgy is, mostanában kurva sokszor érzem magamat magányosnak. Majd elválik.

Max csak hümmögött néhányat válaszul, úgyhogy inkább eltereltem a témát: – Átugrasz később? Akkor akár meg is ismerheted Willát.

Lebeszéltük a részleteket, aztán letettem a telefont, és egy nagyjából tisztának tűnő pólómat felkaptam a kanapéról és magamra cincáltam, mielőtt visszasétáltam volna a hálószobámba. Willa is nagyjából akkor tehette le a telefont, amikor beértem, mert egyelőre törökülésben ült az ágyon, és pislogás nélkül bámulta a kijelzőt.

Annyira furcsa volt, hogy huszonnégy órával ezelőtt még csak nem is hallottam róla, és ő sem rólam, most pedig itt ült a hálószobámban, egy Quadrantos pólómban és teljes átéléssel mesélt a legjobb barátnőjéről.

– Legyen, benne vagyok a kamu kapcsolatba, de van még egy feltételem – mondta aztán beleegyezőleg.

– Na és mi lenne az? – kérdeztem tőle kíváncsian. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, amit ehhez hozzá tudna még tenni.

– Csak akkor fog tudni működni, ha egymással őszinték vagyunk. Hazudhatunk a külvilágnak, de az csak akkor lesz hihető, ha teljes egyetértésben csináljuk. Ha bármelyikünk megismer valaki mást, szól róla, és amíg le nem telik a szerződés, diszkréten kezelni. Nincsenek hazugságok, nincsenek fél igazságok. – Ami azt illeti, ez teljesen elfogadhatónak hangzott, sőt, jelen körülmények között abszolút egyetértettem vele. Egy valódi kapcsolatban is elvárnám ugyanezeket, szóval ez nyilván tök alap volt a kamu-kapcsolatunkra vonatkozóan is.

– Rendben – bólintottam, miközben éreztem, hogy a szám óvatos mosolyba húzódik. – Ígérem, hogy veled teljes egyetértésben, őszintén fogok a külvilágnak hazudni. – Megérte a szolid poén, Willa ugyanis annyira aranyosan nevetett fel, ahogy még nem láttam lányt nevetni. Őszinte volt, szívből jövő és közben sugározta magából a kedvességet.

– És ha már formalitásoknál tartunk, tegnap elmaradt a bemutatkozás – tette hozzá, csak úgy mellékesen, pimasz mosolyt varázsolva az arcára, ahogy csillapodott a nevetése.

– Ó, amennyire én emlékszem, tegnap este nem nagyon érdekelt a beszélgetés – töprengtem el. – Ha jól rémlik, valami olyasmit mondtál, hogy a beszédnél sokkal hasznosabb dolgokra is tudnám használni a számat – mondtam egyre szélesedő vigyorral. Szavaimat hallva Willa gyakorlatilag teljesen megsemmisülve, egy fájdalmas nyögés kíséretében temette elvörösödött arcát a tenyerébe. Módfelett szórakoztatott a zavara, és teljesen más benyomást keltett most, mint előző este tucatnyi tequila hatása alatt, de tagadhatatlanul piszkálta a kíváncsiságom, hogy jobban megismerjem. – De ha ragaszkodsz hozzá, Lando vagyok. Lando Norris – szóltam aztán megkönyörülve rajta, és közelebb léptem, hogy kézfogásra nyújtsam a karom.

– Willa. Willa Moreno – csúsztatta a tenyerem a felé nyújtott jobbomba. Volt valami az érintésben, valami végtelen gyengédség, amit nagyon régen, de az is lehet hogy soha nem tapasztaltam. Ahogy az ujjai végisimítottak a tenyeremen, az felidézte a tegnap este a hajamat szántó ujjait, és valami olyat kezdett el ébresztgetni bennem, amiről tudtam, hogy kurvagyorsan beszélnem kell Max-szal.

****

sziasztok! szóval az van, hogy én ezt a részt december 28-ra ígértem. én egészen ma délelőtt tizenegy körülig abban a hitben voltam, hogy ma van 28. A hosszú szabadsgá átka, hogy fogalmam sincs hanyadika és/vagy milyen nap van, és tegnap úgy örültem a fejemnek, hogy kész lett az azon az úton új fejezete, hogy törke meg is feledkeztem arról, hogy ezt kitegyem. de! most itt is van, remélem, tetszett nektek. 

viszont sajnos rossz hírrel kell szolgáljak, a következő rész még nagyjából megvan, így azt valamikor az új év elején tervezem majd kitenni, az azt követőek viszont csak nagyon nagyvonalakban, szóval valószínűleg egy kicsit ritkulni fognak majd a részek, de instagramon igyekszem majd gyakran hírt adni magamról, és a fejezetek aktuális alakulásáról. 

szóval ezúttal szeretnék sikerekben gazdag boldog új évet kívánni Nektek, és bízok benne, hogy számomra is sikeres lesz a év, és jól fogunk tudni haladni mind Lando és Willa, mind pedig Reni és Nico történetével, és esetleg még a 2025-ös évben bele tudunk nézni esetleg a következő párosunk történetében - őket fedje egyelőre homány, de a lighthouse során lesz rájuk jópár masszív utalás.

addig is legyetek jók.

xx,

Dorka