3. FEJEZET

WILLA

Iszonyatos, hasogató fejfájásra ébredtem. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy minden látható jel szerint nem otthon, tekintettel, hogy a meglepően világos hálószoba, amiben a fehér és szürke színek domináltak nagyjából önmagában volt akkora, mint a bérelt, másfél szobás lakásom.

Megpróbáltam óvatosan felülni, az egyébként meglehetősen kényelmes ágyban, azonban a fejfájásom nem hogy enyhült volna, csak erősödött, mintha egy játékmamokból álló katonazenekar adott volna borzalmas koncertet a fejemben. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy körbe tudjak nézni és felmérjem a környezetem, és meg is pillantottam magam mellett fekve egy göndörkés üstököt a sötétszürke párnahuzaton. Ha másra nem is, erre, a puhaságára, és a hozzá tartozó szépszemű srácra egészen biztosan emlékeztem előző estéről, és ez akarva-akaratlanul is mosolyt varázsolt az arcomra. Sajnáltam, hogy abszolút nem emlékeztem az közös éjszakánk nagy részére, de bármi történt is, egyáltalán nem bántam, mert ez a srác valami elképesztően vonzó volt. Ráadásul a takaró alól kilógó izmos váll is arról adott tanúbizonyságot, hogy nem tettem rossz lóra.

Hamar feltűnt az is, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényen ott pihen a telefonom, így rögtön magamhoz is vettem, hogy megnézzem az időt, azonban a szemem szinte kiütötték a telefonon felvillanó értesítések. Tizenöt nem fogadott hívás Liától, tengernyi üzenet szintén tőle, meg valami ismeretlen számról is és értesítések tucatjai. Ez önmagában akkor is fejfájásra okot adó dolog lett volna, ha amúgy nem akart volna milliónyi darabra szakadni a fejem.

Elsőnek az ismeretlen számról érkező üzenetet nyitottam meg, ami bárminemű aláírás nélkül írta a következőt:

Szép munka, feladat elfogadva, jár érte a pont. 😉

Egy pillanatra fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán miről van szó, aztán szépen bevillant a tegnap estéről a Felelsz vagy mersz?-ezés a klónok háborújával, meg a szőke bandavezérükkel. Mi is volt a neve? – erőltettem a memóriám. – Talán Carla? Nem sokra jutottam vele, úgyhogy inkább Lia üzeneteire vándoroltam.

hívj fel, Willa!

ne csinálj semmi faszságot, kérlek.

legalább annyit írj, hogy még élsz

MI A SZAR, Willa?! eszednél vagy? hívj fel, ha ezt megkaptad

Az utolsó üzenethez társult egy link is, ami az egyik brit bulvár-hírportál egy cikkére mutatott.

BOTRÁNY LONDONBAN - a bedrogozott feltörekvő divattervező a McLaren ifjú titánja hátán akar nevet szerezni magának?

– MI a fasz – szaladt ki a számon halkan, ahogy elolvastam a szalagcímet. Nem értettem semmit, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Lia azért küldte el a cikket, mert rólam volt benne szó. De hát az lehetetlen – tagadtam magamban egyből. Mielőtt fölösleges találgatásokba bocsátkozhattam volna, inkább tovább olvastam a cikket.

Az éjszaka London belvárosában kapták többen is lencsevégre Lando Norrist, a McLaren Formula 1-es csapatának 23 éves brit versenyzőjét, ahogy jókedélyűen túlságosan közel kerül egy ismeretlen lányhoz, aki határozottan nem a pilóta barátnője, a 21 éves modell, Claire O'Connor. A titokzatos csábító kilétére hamar fényt derített az internet szorgalmas népe, nem más, mint Willa Moreno, aki a divatszakmában próbál magának egyre nagyobb nevet szerezni. Az éjszaka során később készült fényképek tanúsága alapján a hölgy valamiféle tudatmódosító szer hatása alatt távozott a pilótával, feltehetően Norris londoni lakásába.

A cikk természetesen nem szűkölködött fotókban. Volt néhány kompromittáló kép, amin zavarbaejtő közelségben, összesimulva táncoltunk. Készült olyan, amin mindketten hátravetett fejjel nevettünk, a közös tequilázásunk is lencsevégre került, akárcsak az egyik a tánctéren megejtett csókunk is. Persze került a cikkbe fotóillusztráció Claire-ről, aki – ha a szöveg alapján nem is lett volna egyértelmű – az előző esti felelsz vagy mersz felbujtója volt, és ha nem lüktetett volna még mindig a fejem, talán össze is tudtam volna kötni a miérteket. De egyelőre csak annyi kapacitásom volt, hogy tovább lapozzak a galériában az állítólagos bedrogozott fotókhoz. Való igaz, hogy nem festettek túl derűsen – gyakorlatilag öntudatlanul lógtam a srác – Lando – nyakában a szórakozóhely előtt, aki hasonló állapotban tett be egy taxiba, amibe a következő fotón ő maga is beszállt.

– Mi a faszom történik – suttogtam magam elé, de nem elég halkan, mert a kócos, göndör hajú srác mocorogni kezdett mellettem.

– Ne aggódj, semmi olyan nem történt – motyogta a srác álmos hangon, félig még csukott szemmel, és valószínűleg más körülmények között a világ legaranyosabb és legkedvesebb dolgának találtam volna őt is meg a mondanivalóját is. Közben Lando megdörgölte a szemét és nyújtózott egyet, hogy aztán folytassa a magyarázást: – Csak hát egy kicsit berosszultál a taxiban, én meg nem tudtalak hova vinni, csak ide. Hozzám.

Ezt egyrészről végtelenül kedves és gondoskodó dolognak tartottam, másrészről legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amiért itt volt ez a srác, aki még hasogató fejjel, másnaposan is igencsak kedvemre való volt, erre kiderül, hogy előző éjszaka minden jel szerint a szeme láttára hánytam össze saját magamat. Gratulálok, Willa.

– Ez... Rém kellemetlen, sajnálom – magyarázkodtam a fejemet vakarva, összeszűkített szemmel, és közben azon tűnődtem, hogy hogyan kellene ezt a kerekedő sajtóbortányt beadagolnom a fiúnak. A legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy kellemes, szórakozással teli estéből ez kerekedhet. – De azt hiszem jelen pillanatban az összehányt felsőm a legkisebb problémánk. – A srác felé nyújtottam a telefonom, aki értetlenül ugyan kicsit, de olvasni kezdett.

– Mentségemre szóljon, nekem fogalmam sem volt, hogy ki vagy. Ami azt illeti még csak nem is magamtól mentem oda.

– Ezt meg hogy érted? – kapta fel a srác a fejét. Még mindig képtelen voltam magamban Landóként hivatkozni rá, és nem "A srác"-ként, végtére is még mindig nem mutatkoztunk be hivatalosan egymásnak.

–Nem követem a Forma 1-et, szóval fogalmam sincs kik versenyeznek... – kezdtem magyarázkodni, de a srác heves fejrázás közepette leintett.

– Nem ezt, a másikat, arról hogy nem magadtól jöttél oda. – A tekintete hirtelen annyira éber lett, mint egy támadásra kész vadászkutyának.

– Hát pár random lány Felelsz vagy mersz?-ezni hívott. Te voltál a merésem – vontam meg a vállam. – De esküszöm nem tudtam, hogy gyakorlatilag annyian követik az életed, mint az angol királyi családét.

– Basszameg! – sziszegte, ahogy tovább olvasta a cikket – Ezért meg fognak ölni a csapatnál. Ki a faszom játszik még felelsz vagy merszet 2023-ban? – emelte meg a hangját, de egyből védekező üzemmódba kapcsoltam.

– Hé, haver, ne velem veszekedj. Egyrészt szétesik a fejem, másrészt amúgy te sem annyira igyekeztél szólni, hogy barátnőd van.

– Nincs barátnőm – morrant fel Lando félbeszakítva a mondandóm, még mielőtt tovább beszélhettem volna, miközben fel alá járkált a hálószobában.

– Az újságcikkek nem így tudják – sandítottam rá.

– A sajtó hülyeséget ír, mint mindig – kapta fel megint a vizet, egy pillanatra sem állva meg egy helyben. – Bocs, nem ellened szól, csak ez most a lehető leszarabbkor jött – halkult el és végre lerogyott mellém az ágyra.

– Mi legyen most? – kérdeztem halkan a takarót gyűrögetve, de a srác csak megrázta a lehajtott fejét, és a hajába futtatva az ujjait nyögött egy halkat.

– Beszélnem kéne a csapattal, hogy mi legyen a hivatalos kommunikációnk. Ami azt illeti, valószínűleg rövidesen ígyis-úgyis hívni fognak.

Nagyjából ahogy ezt végig mondta meg is csörrent a telefonja, pedig épp most akartam rászánni magamat, hogy kérjen tőle egy aszpirint.

Hosszasan beszélt telefonon. Tényleg nagyon hosszan, bele is fáradtam abba, hogy odafigyeljek rá, csak figyeltem az idő közben újra felpattanó srácot, ahogy félmeztelenül, egy szürke pamut melegítőnadrágban sétál fel és alá a szobában. Noha szinte egyáltalán nem ismertem, de láttam rajta, hogy ő sem élete legfényesebb napját élte. Pontosan tudtam, hogy mit tud tenni a sajtó az emberrel, mert ebben nőttem fel, és egy kicsit ennek is köszönhettem, hogy úgy tettem mindezt ahogy. Mocskos és aljas dolgokat tudott elérni a bulvár, és néha elgondolkoztam azon, hogy vajon nem tudják, vagy nem érdekli őket mekkora hatalom van a kezükben. Képesek voltak senkiket felemelni és karriereket tönkretenni, elnyomókat éltetni és gyengéket elnyomni... Ki nem állhattam ezt.

Lando hevesen gesztikulált telefonálás közben, fel-alá járkált, olykor újra lerogyott az ágyra, máskor tiltakozva pattant fel onnan. Aztán egyszer hosszan hallgatott, ami után megfáradtan rogyott le az ágyra, és beleegyezően bólintott.

– Legyen, készítsétek elő hozzá a dolgokat. Kösz, Alice. – Ahogy a fiú kinyomta a telefont, arcát a tenyerébe temetve kezdte az orrnyergét masszírozni. – Azt se tudom, hol fogjak bele – súgta maga elé. Sokáig a padlót fixírozta még, mire végre rám emelte a pillantását. – Azt akarják, hogy játsszuk el, hogy együtt vagyunk.

– Hogy... mi? – kérdeztem, és mintha a fogaskerekek megszűntek volna forogni az agyamban. Tudtam magamról, hogy nem vagyok egy logikai agytröszt, ez Addy szerepköre volt, de most még a szokottnál is értetlenebbül álltam a helyzet előtt. – Hogy érted, hogy eljátszani? – Abszolút nem értettem, mi történik, a fejem még mindig hasogatott, és a fájdalom közepette kérdések és buta gondolatok kergették egymást az agyamban.

– Szerződéssel rögzíteni, fix időtartamra, a csapattal fél évben maradtunk, de aszerint, ami neked kényelmesebb, módosíthatunk rajta. – A srácról sütött, hogy rém kellemetlennek találja az egész szituációt, ahogyan a kezét tördelve jártatta a tekintetét a szobában, igyekezve mindenre nézni engem kivételével.

– Várj! – emeltem fel a kezemet, miközben sűrű pislogásokkal próbáltam emészgetni a hallottakat. – Mégis hogyan képzelitek ezt? Benyögjük, hogy "Ja bocsi, egyébként tegnap éjszaka két tequlia shot között halálos szerelemre lobbantunk egymás iránt"? – Nem értettem semmit, így hát a kérdéseket gondolkodás és gát nélkül hagytam kiömleni a számon.

– Természetesen nem. Alice azt mondta, hogy kreálhatunk magunknak történelmet néhány hónapra visszamenőleg. És nem is szükséges most rögtön valami hivatalos bejelentést tennünk. Egyáltalán nem is kell bejelentést tennünk. Csak néha megjelenünk itt-ott együtt, fogjuk egymás kezét, ilyesmik, nem tudom. – Szemmel láthatóan a fiú is tanácstalannak tűnt – ujjai többször egymás után keresztül szántották a göndör tincseket, mintha onnan várnak tanácsokat.

– Azt nagyjából értem, hogy ez nekem miért jó, fogjuk rá. Nem leszek csapodár, kábszis picsának kikiáltva, és még egészen kiegyensúlyozottnak is tűnhetek kifelé. De neked miért jó? – Minden erőmmel igyekeztem kizárni a lüktető fejemet, mert tudtam, hogy ez nem egy olyan helyzet, amikor úgy megszenvedhetem a másnaposságomat, ahogy egyébként szoktam – párnák közt nyöszörögve, és fogadkozva, hogy soha többet nem lesz ilyen.

– Mennyire vagy otthon az F1 világában? – kérdezte a fiú, érdeklődve mérve végig engem..

– Szerinted, ha rólad azt sem tudtam ki vagy?

– Oké, aláírom hülye kérdés volt – bólintott a fiú. – A lényeg az, hogy az idei autó szar, ami önmagában nem lenne baj, de Oscar, a csapattársam, érkezésének a körülményei miatt a média így is ízekre szedi a csapatot, és nem fér bele semmilyen rossz sajtó. Ha valójában "együtt vagyunk" – rajzolt macskakörmöt a levegőbe –, akkor az előző este semmi egyéb, mint ahogy a barátnőmmel kieresztem kicsit a gőzt. Ami nagyjából belefér az emberek értékrendjébe, még a taxis fotókkal együtt is. Enélkül, viszont nagyon rosszul fest.

– Oké, tegyük fel, hogy értem – bólintottam nagyon óvatosan. – Mi van a szőkével?

– Milyen szőkével?

– Carlával.

– Claire-re gondolsz? – vonta össze a szemöldökét Lando, én pedig csak megrántottam a vállat. Nekem oly mindegy volt, hogy Carla, Claire, Carolin vagy Clara. – Mi lenne?

– Az a bizonyos média nagyon meg van győződve arról, hogy ő a nőd. Ha valami nem hiányzik, akkor az az, hogy én legyek a "csúnya, gonosz csábító" – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe –, aki szétzúzza a fiatal álompár habkönnyű románcát.

– Soha nem volt köztem és Claire között semmi. Még közeli ismerősnek sem mondanám, csak néhány futamon kinn volt és készült rólunk pár fotó udvarias beszélgetés közben.

– Szóval nem a nőd? – sandítottam a fiúra.

– Dehogy. Nem mondom, hogy ő nem akarta volna, de nem igazán az esetem.

– Nos, azt nagyjából levágtam, hogy ő beléd van esve, mint vak ló a gödörbe – hümmögöttem magam elé.

– Mármint...? – ezúttal Landón volt a sor, hogy értetlenül pislogjon rám.

– Amit mondtam a tegnapi random csajokról... Na, Carla – egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán korrigáltam magam: – mármint Claire volt az egyik. A fő felbujtó.

A fejemben ezen a ponton kezdett nagyjából összeállni a kép arról, hogy Claire valójában egy bosszúszomjas, elkényeztetett, nárcisztikus, önző kis picsa volt, aki eltökélte, hogy ha az övé nem lehet Lando, akkor nagyjából tönkreteszi az életét.

– Komolyan nincs köztünk semmi – mentegetőzött a srác, miközben finnyásan elhúzta a száját.

– Ami azt illeti, ezt meg tudom érteni. Sok értelmes személyiségjegye nincs... – Nagyon hosszan, olyan doktori disszertáció terjedelemben bele tudtam volna menni abba, hogy pontosan mennyi és milyen problémáim vannak a Claire-típusú lányokkal, ami azt illeti, a tegnap este fényében nagyon szívesen meg is tettem volna, de valahol éreztem, hogy erre sem a hely, sem az idő nem a legmegfelelőbb. – És hogy fog pontosan kinézni ez a szerződésesdi?

– Lesz egy titoktartási része, hogy nem beszélhetsz róla senkinek... – kezdte a fiú, de már ezen a ponton hevesen tiltakozva szakítottam félbe.

– Nem. Ha a legjobb barátnőm nem tudhat róla, akkor nincs szerződés. Apropó, fel is kéne hívjam, a lelkemre kötötte, hogy ha elolvastam a cikket, hívjam őt.

A fiú oldalasan pillantott fel rá, ahogy hirtelen felálltam az ágyról – a fejem meg is szédült egy pillanatra. Lando lehunyta a szemét egy pillanatra, és végül bólintott.

– Legyen. Igazából a többi részét úgy alakítjuk, ahogy akarjuk. Fél évet beszéltünk meg, aztán bejelentjük, hogy mégsem működött és barátokként válunk el, vagy valami ilyesmi. Nem várom el, hogy minden futamra velem gyere, nyilván, de néhányon jó lenne ha megjelennél velem. Közösségi média posztok, nyilvános randik néha. Mint egy normális kapcsolat – vázolta fel a fiú, és ez volt az a pont, ahol egy nagyjából London Eye méretű gombóc költözött a torkomba.

– Felhívhatom Liát? – kérdeztem halkan, a srác pedig óvatos félmosollyal bólintott. Az arcán megjelenő gödröcskék tökéletességbe egy pillanatra bele akartam halni, aztán a fiú kisétált az ajtón, behúzva azt maga után, így magamra hagyva a szobában.

– Willa, végre. Azt hittem valami történt. Mármint a nyilvánvalón kívül – kezdett bele Lia abban a pillanatban, hogy felvette a telefont. A kicsengések számából ítélve le mertem volna fogadni, hogy barátnőm a telefonját szuggerálva ücsörgött az ágyán. – Mi a szarba keverted magad már megint? – kérdezte Lia sóhajtva egyet, én pedig mesélni kezdtem. Elmondtam a Felelsz vagy mersz?-et a papírmasé lányokkal, Landót, hogy mennyire tetszett, de magamtól sose mertem volna odamenni hozzá, mert véleményem szerint teljesen külön ligában játszunk.

– Ne becsüld le magad, Willa. Jól mutattok együtt. – Szinte biztosra vettem, hogy a lány a telefon túlvégén szélesen vigyorgott. Inkább nem is foglalkoztam vele, és meséltem tovább a történetünket. A képszakadással, a reggeli üzenetekkel, a cikkekkel és szépen lassan el is jutottam a McLaren kamu-kapcsolatos ötletéhez.

– De Lia, én azt se tudom, hogy működik egy normális kapcsolat – sóhajtottam fel és őszintén egy kicsit tartottam ettől az egésztől. Összességében nem volt sok kapcsolatom eddigi életem során, és abból a kevésből is zavarbaejtően kis mennyiség volt normálisnak, és főképp egészségesnek mondható.

– Hát, egy kamu kapcsolat úgy gondolom, pont jó hely megtanulni ezt. Nézd Willa, ha nem akarod, hogy a sajtó meg az emberek utálata betemessen, akkor nincs más lehetőséged, szerintem is ez a jó döntés. Aztán ki tudja, idővel lehet valami jó is kisül belőle. Annyiból biztos jót tesz majd, hogy kimozdulsz a csigaházadból. Értem, hogy baromi kényelmes, de nem élheted az életed nappal a vázlataid között, éjszaka meg vagy bulikban vagy a géped előtt. Több szempontból sem egészséges ez.

– Te most kinek a pártján állsz? – háborodtam fel, mire a telefon túlvégén Liából akkora sóhaj szakadt ki, amit talán még telefonkapcsolat nélkül is hallani lehetett volna.

– A tiéden, tudod jól. De egyrészt fizikailag megvisel a nagyjából sosem alvás. Másrészt mentálisan az, hogy nem hagyod magad érezni. Harmadrészt, bármennyire is szarul esik tudomásul venni, a divattervezés nem csak abból áll, hogy tervezgetsz meg varrogatsz. Ha még mindig azok az álmaid, mint eddig, akkor ahhoz sajnos kell egy személy is a ruhák mögött.

Ezen a ponton nagyjából szó nélkül maradtam, olyannyira, hogy még a lüktető fejemről is megfeledkeztem egy pillanatra. Tudtam, hogy Liának – szokás szerint – igaza volt, de ezt kimondva hallani, szíven ütött egy kicsit. Lia is észlelte a szótalnságom, ezért röviden még hozzátette: – Nem kell mondanod semmit, csak gondolkozz ezen, és mondj igent a McLarennek. Meg igyál sok vizet, hidd el segíteni fog. – Le mertem volna fogadni, hogy a másik arcán széles, pimasz vigyor ült, mikor végül bontotta a vonalat.

– Ki lettem osztva – motyogtam a telefonomat bámulva, mikor Lando visszatért a szobába, immáron egy pólót magára húzva.

– Kivel beszéltél?

– Csak Liával... – Furcsa volt ezt kimondani, mégis annyira természetes. Lia jelentette a mindent az életemben; a biztonságot, a legjobb barátot, a szövetségest, akire mindig számíthattam, a testvért, aki sosem adatott meg, támaszt, mosolyt, tanácsot, jókedvet. Mégsem tudtam volna egy szóval, de még csak egy mondattal sem körülírni őt. Lia csak Lia volt, és számomra a neve tökéletesen magában foglalt mindent, amit a barátságunk valaha megélt és jelentett. – Lia nélkül valószínűleg szó szerint sehol sem lennék. A legjobb barátnőm, a marketing és social media menedzserem, a fotósom, alkalmanként modellem is, a legfőbb tanácsadóm, és nélküle már valószínűleg belefulladtam volna az életembe.

– Jó dolog, az ha az embernek vannak olyan barátai, akikre számíthat – mosolygott a fiú, én pedig heves bólogatással fejeztem ki az egyetértésemet.

– Legyen, benne vagyok a kamu kapcsolatba, de van még egy feltételem – pillantottam fel az ágy mellett álló srácra, egy egészen óvatos félmosollyal az arcomon.

*****

sziasztok!

boldog elő-karácsonyt minden kedves olvasómnak 😊remélem várjátok már a karácsonyt - nekem ez a kedvenc időszakom az évben, szóval én abszolút élvezem a kidíszített, fahéjas-alma illatú lakásban való ténykedést. 

nade visszatérve Landoékra, remélem tetszett a fejezet. mit gondoltok Liáról? szerintetek jó tanácsokkal látta el Willát? szerintetek Claire valóban szándékosan rendezte így a dolgokat, vagy csak szerencsétlen véletlen mindaz, ami történt? jogosnak találjátok a McLaren megoldását a probléma elhárítására. szerintetek Willa hozzájut majd a megérdemelet fájdalomcsillapítójához, vagy kénytelen lesz anélkül túlélni a másnapot? 🤭

még egyszer boldog karit, és öt nap múlva találkozunk újra.

következő fejezet: 2024.12.28. 18:00