Kopogtatás szakított ki a gondolataimból.

- Gyere be - mondtam alig suttogva. Az emlékek egy teherautóhoz hasonlóan temettek maguk alá.

- Hé, Neeks. Hogy vagy? - kérdezte Jason gyengéden, majd az ajtót becsukta maga mögött és lassan sétált be a szobába.

- Megvagyok - dőltem vissza az ágyamba. Szememmel követtem Jupiter fiát, ahogy átvágott a helyiségen és végül leült mellém.

- Miért hazudsz nekem Neeks? Tudom, hogy semmi sincs rendben. Te sem vagy jól.

Elfordítottam a fejem, mindenáron próbáltam elkerülni Jason tekintetét.

- Tudom, hogy nem vagy, Nico. Szeretted őt. Tudom, hogy szeretted - mielőtt feldolgozhattam volna, hogy mi is történik, Jason átkarolt és közel húzott magához.

- Nem baj, ha néha sírsz, Neeks - ekkor fogtam fel, hogy könnyek hullanak a szememből. Azonban, most nem küzdöttem ellenük, csak hagytam, hogy végigfolyjanak az arcomon és lassan bőgni kezdtem

Egy idő után abbahagytam a zokogást. Nem azért, mert szégyelltem volna Jason előtt sírni, vagy mert erősnek akartam volna mutatni magam, hanem mert gyenge voltam. Gyenge. Nem maradt semmi erőm sírni. A szemeim kiszáradtak, nem tudtam tovább sírni, de a fájdalmam megmaradt, úgy égetve engem, mint Trartarosz. Teljesen elzsibbadtam.

- Mit fogunk csinálni? - törte meg a csendet Jason, de még mindig nem engedett el.

- Mire gondolsz? - kérdeztem zavartan és felnéztem a könnyáztatta felsőjéből.

- Hogy megtaláljuk Willt - mondja, mintha semmiség lenne. Pedig ha tudná...

- Wi- Will elhagyott. Nincs mit tenni. Saját akaratából hagyott el. Nem bírta tovább elviselni. Nem bírt engem elviselni. Ezért hagyott itt minket, engem. 

Elhagyott.

Elment.

Ő, akiben megbíztam. Elhagyott.