Y/N-chi,

nincs túl sok emlékem a gyerekkoromból, de te mindig visszahozol párat, és kellemetlen ezekre visszagondolni. Sajnálom, mindent. Sajnálom, hogy te is így nőttél fel. Azt hiszem, az anyukám és a te anyukád miatt vagyok képtelen nők elleni erőszakra, és védenélek meg akármikor, ha még szükséged van rá...

Neked és nekem másképp vesztette jelentőségét a jövő. További tíz év életben maradásra vagyok ítélve, és ezalatt semmit sem tudok tenni, amivel kisebbíthetném az eddigi bűneimet – már csak tetézni tudnám, bármennyire akarom jóvá tenni.

Talán elkezdhetem veled?

Talán eltűrnéd, hogy megpróbáljak általad megjavulni? De mindez csak a beteg agyam szüleménye, ahogy, mondom, téged is olykor annak gondollak, hiszen túlságosan hasonló vagy hozzám. Mégis, úgy tudlak szeretni, ahogy magamat soha, és félek, hogy egyszer gyűlölni fogsz engem, vagy még rosszabb, én gyűlöllek majd. Pedig annyira igyekszem téged szeretni.

Nem tudok bánni az emberekkel. Múlt héten találkoztam Chifuyuval, talán másodszor. Nagyon sokáig csak hallgattunk együtt, és igazán nyomasztó volt ez a csend. Nem tudom pontosan elmondani, milyen érzés volt, de sokkal több minden volt benne, mintha kiabált volna.

Egyszer mondtad, hogy nem tudod kezelni az érzéseket. Én ugyanígy nem tudom kezelni a megbocsátást és azt, hogy állítják, nem gyűlölnek többé. Mondd, Y/N, hogy lehet egy magamfajtát nem gyűlölni?

De veled kapcsolatban ezt könnyen megmagyaráznám. Te szerethető vagy. Magamat szeretni viszont képtelen vagyok.

Nem tudom, lesz-e bárki, akihez visszatérhetek később. Semmiben nem reménykedem. A másik levelem csak egy értelmetlen feltételezés volt, túlságosan kellemes lenne elhinni, hogy akkor is mellettem lennél még.

Kazutora

08. 16.

U. i.: A terapeutám azt mondta, hogy beszélgessek többet veletek, szóval a következő leveledre igyekszem hamarabb válaszolni.