Már régen írtam. Mondanám, hogy elfelejtettem, vagy, hogy már nem szeretlek, esetleg, hogy tovább léptem, de semmi igazság nem lenne benne. Egyszerűen csak nem akartam. Nem akartam elő hozni az emlékeket, melyek ugyan jók voltak, még is egy hatalams lyukat égettek a szívembe és a lelkembe. Nem tudtalak elfelejteni, szimplán mindenhol ott voltál te és a bandád. Lehetetlen volt az, hogy kiverjelek a gondolataimból, ahol minden egyes nap ott voltál. Nem hittem el, hogy hogy lehetek képes annyi éven át még minidig őrülten szerelmes lenni beléd.

Megváltoztál. Sokkal férfiasabb, és sokkal vonzóbb lettél. Ugyanakkor memgaradt a gyerekes és kisifús éned, akit én láttam évekkel ezelőtt az iskola folyosóin. Rengeteget fejlődtél, és sokat tanultál. Büszke voltam rád, és arra, amit eddig elértetek. Megvettem eddigi összes kiadott albumotokat, letöltöttem az összes számotokat, és még képek is borították a falamat. Olyan vagyok, mint egy őrült fan. A te fanod. A kezdetek óta csodáltalak, és tiszteltelek, most azonban van is rá okom. Nem telik el úgy nap, hogy ne csekkolnám le a médiát és ne követném a rólatok szóló híreket. Valóban egy ARMY lettem. Egy büszke ARMY, akit különleges és nem mindennapi érzelmek fűztek a bandához, jobban mondva egy bizonyos taghoz; hozzád. Nem hiszem, hogy bármikor is el tudlak majd felejteni, még ha az érzéseim esetleg csillapodnak is. Örökre a szívembe, a lelkembe és az elmémbe égtél, és ez így van rendjén.