Kedves Ben!

Már két hete, hogy megnyílt a kiállításod. Persze egy nap után be is kellett zárnunk – hiába akartuk, hogy örökre nyitva legyen – pénzhiány miatt. És hiába tettünk meg érted mindent, amiről úgy gondoltuk, hogy megérdemelnéd, egy valamit nem tehettünk meg: Hogy elbúcsúzzunk. És azt, hogy egy számomra nagyon fontos valaki mindenféle elköszönés nélkül kisétáljon az életemből nem akarom – és a többiek sem – hagyni. Amanda ötlete volt, hogy írjunk neked egy-egy levelet, majd rejtsük el valahova a sírodnál. Talán így eljuttathatjuk hozzád a gondolatainkat és az utolsó szavainkat. És talán – bár ez egy elég erős talán – így el tudunk majd engedni.

Fogalmam sincs, hogyan kezdjem. Most így, kétpercnyi írás után még nem tudom eléggé összeszedni a gondolataimat ahhoz, hogy valami értelmeset kinyögjek, vagy kifirkantsak. Mindegy. Lehet, jobb lenne velünk kezdeni és a jelennel, utána pedig majd valahogy kipréselem magamból a mondandómat. Csak úgy utálom, hogy annyi mindent mondanék még neked, hogy nincsen annyi papír a világon.

Tehát, kezdjük, mondjuk MB-vel. A temetésed – jézusom, de szörnye ezt így leírni – után pár napig próbálta összeszedni és felkészíteni magát egy még nagyobb harca. Mert ha téged még sikerült is, a testvéreit nem akarta elveszíteni. Ő legalábbis ezt mondta. Szóval megpróbálta – az én asszisztenskedésemmel – visszaszerezni a fiúkat. Volt itt minden, bíróság, lakásellenőrzés – gyorsan beköltöztünk egy ideiglenesen megfelelő, jólszituált albérletbe – MB apja és rengeteg sírás. Mondanom sem kell, elbuktunk. MB ezt nem akarta elfogadni. Teljesen maga alatt van még most is, és éppen arra készül, hogy kiköltözzön Márkhoz, szerezzen egy nagyon jól fizető állást – külföldön elvileg könnyebben keres az ember – és visszajöjjön később, esetleg Márk társaságában egy második felvonásra.

Amanda megnémult. Emlékszem volt egy idő, amikor feltűnően csendes volt, most már nem is beszél. Egyedül a levélírós ötletét volt hajlandó elmondani és azt is csakis nekem. Én próbálok vele kommunikálni, minden délelőtt elmegyek hozzájuk – nem akartunk sokáig az apukájánál tartózkodni, meg ugye még a gyerek-ügy miatt szereznünk is kellett egy saját lakást – és beszélek hozzá. Mindenféle butaságról, régi emlékekről, vagy éppen rólad. Olyankor mindig picit boldogabb lesz, néha el is mosolyodik, vagy belenyög egy-két szócskát. Nem tudom, mit kezdjek vele. Te biztosan tudnád, de sajnos már nem vagy elérhető, hogy segíts.

Áronról csak MB-től tudok dolgokat, mert a kiállítás után pár nappal felkeresett és közölte, hogy egy ideig nem szeretne látni. Csak engem, a többieket szívesen. Azt mondta, ha ott vagyok vele, akkor úgy érzi miatta haltál meg. Hogy nem volt elég jó barát és csak saját magára tudott gondolni. Próbáltam győzködni, hogy ez nem így van, de úgy tűnik, hogy vagy soha többet, vagy csak évek múlva lehetünk újra barátok. De MB-től hallottam, hogy meg fogja próbálni a színészkedést. Természetesen érted, de legalább végre azt fogja csinálni, ami boldoggá teszi őt. Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek ennek a részese.

És velem mi van? Ha itt lennél, már biztosan MB-nél közbevágtál volna, arra hivatkozva, hogy én érdekellek nem a többiek. Mert tudnád, hogy azért beszélek csak róluk, mert valamiért magamról nem akarok. Csak már nem lehetsz itt, hogy ezt tedd. És mi a baj? Az, hogy szörnyen egyedül maradtam. MB kiköltözik külföldre – még csak meg sem kérdezte, hogy szeretnék-e vele menni, ami azért eléggé fáj – Amandának magával kell megküzdenie, Áron meg látni sem akar. Laknom sincs hol, mivel az MB-vel közösen bérelt lakás nekem egyedül túl drága lenne, meg amúgy sincs közel semmihez. Gondoltam Danira a társulatból, mert vele egészen addig nagyon jóba voltam, amíg a dolgok el nem kezdtek rosszabbra fordulni. Nála talán meghúzhatnám magam pár napig. De utána ötletem sincs, hogy mit tegyek. Annyira jó lenne, ha itt lennél és megmondanád, hogyan oldhatnám ezt meg.

Az igazság az, hogy szörnyen hiányzol. Nincs olyan nap, sőt olyan perc sem, amikor ne gondolnék arra, hogy rossz választ adtam neked. Ha magabiztosabb lettem volna, akkor most nem szenvedne senki. Gyűlölöm magam érte. És gyűlölöm Lillát is, amiért ennyire gerinctelen és undorító volt. És tudod mi történt vele? A bíróságon – mivel anyukád nem akarta annyiban hagyni a dolgot – viszonylag könnyen kibeszélte magát és most jelenleg szabadlábon járkál. Pedig egy gyilkos, mégsem érdekel ez senkit.

Még egy valamit szerettem volna mondani.

Ez idegesít, és ez fáj talán a legjobban. Amióta elmondta MB, hogy hogy érzel irántam nagyon sokat gondolkodtam rajtad. És be kell vallanom, hogy sokat változott a véleményem. Eddig nem vettem észre – vagy nem akartam észrevenni – azokat az apró dolgokat, amiket éppen csak értem tettél. Újra gondoltam mindent. Hogy milyen jól éreztem magam veled, hogy mennyire megértettük egymást, hogy te mennyire megértettél mindenkit. Olyan fiú vagy/voltál, akiről a legtöbb lány csak álmodni mer. Köztük én is. És a legelkeserítőbb az egészben, hogy már csak tényleg álmodni tudok rólad.

Minden szeretetemmel:
Dana

~~~~

Sosem voltam jó az ilyenekben...
Nézd, Ben

Nem tudom, hol kezdjem. Amanda ötlete volt a levél. Rögtön közöltem vele, hogy nem fogom megírni. Aztán most, hogy egy hónapja történt meg minden, mégis leültem, hogy írjak neked. Nem tudom, hogy fogom ezt eljuttatni hozzád, mert már nem Budapesten, és nem is Magyarországon élek, de ígérem, nemsokára „elolvashatod" ezt.

Egyébként igen, elköltöztem. Tudom, hogy szemétség volt Dét otthagyni, de ha elhívom, úgyis jött volna velem, itt meg nem lenne boldog. Nem mintha én az lennék most, de te megtanítottál arra, hogy a számunkra legfontosabb emberek elsőbbségei, a mieink is, és csak utána következnek a sajátjaink. Ez az elmélet tart életben. Van, hogy napi 18 órát dolgozom, Márkkal is állandóan veszekszünk és még csak a többiekkel sem beszélek. Nem keresnek, és én sem kerestem őket. Furcsa, azt hittem örök barátság lesz a mienk.

A barátságról és a családról beszélve, igazából azért nem írtam neked, mert szörnyen mérges voltam rád. Vagy inkább nem is mérges, hanem irigy. Te képes voltál kezelni Áront, az életedet és még Lillát is több mint egy éven keresztül, én meg még a saját családomat sem volt képes összetartani, nem beszélve a többi dologról. Az öcséim még mindig a mocsok apámnál vannak, és nem tudok ellene mit tenni. Megöl ez a tehetetlenség.

Néha, amikor éjszaka hazafele jövök a melóból, csak úgy elkezdem verni a falat az épület mögött. Olyankor, amikor eszembe jut a családom, te, Áron, Amanda, vagy legfőképpen Dé. Tegnap különösen elkapott valami. Ma reggel, amikor elsétáltam mellette, vettem észre, hogy már csupa vér az egész fal. Mintha egy hentes mészárolt volna le egy disznót. Vagy inkább húszat. Ezért is akartam írni neked. Kell valaki, akihez beszélhetek, mielőtt még teljesen elveszteném a fejem.

De van valami. Valami, ami még annyira sem hagy nyugodni, mint a többi. Emlékszel, hogy amikor először találkoztunk mennyire bunkó voltam veled? Nos, azt mondják, hogy a családomban mindenkinek jó megérzései vannak. Néha nekem is akad egy-kettő, de mindig csak utólag értem meg őket. Így volt ez most is. Bármilyen kifogást is mondtam, azért voltam olyan veled, mert amint megláttalak elkapott valami furcsa, nem is tudom milyen, talán olyan rezignált érzés. Nem tudtam hova rakni, és ez nagyon idegesített. Aztán, amikor a rendőrök megjelentek a házatokban, újra elkapott ugyanaz az érzés. És megértettem.

Talán, ha hamarabb rájövök, megállíthattalak volna. Sajnálom.

Ígérem, hamarosan megkapod a levelet,

Ádám.

~~~~

Szia Ben!

Tudom, hogy az én ötletem volt a levélírás, de eddig nem mertem tollat venni a kezembe és leírni egy papírra mindazt, amit el akartam volna még mondani neked.

Ma pontosan egy éve haltál meg. Különleges dátum, éppen ezért is írok ma neked.

Nem tudom a többiek egyáltalán készítettek-e neked levelet, nagyon rég beszéltem velük. Igazából nagyon régen beszéltem úgy általánosságban. MB elköltözött, Áron egyszer-kétszer próbálkozott velem, de feladta, Dana viszont nem. Sokáig minden nap meglátogatott és mesélt nekem. Hálás voltam, amiért nem várta el, hogy én is válaszoljak neki. Nagyon sokat beszélt rólad, észrevette, hogy ilyenkor én is megszólalok néha. Aztán nem bírtam tovább, és megkértem, hogy ne jöjjön többet. Egy ideig még jó volt, de már nem bírok rólad beszélni. Rád gondolni is alig tudok. Pedig még is azt teszem, folyamatosan.

Te is tudod, miért. A többieknek még mindig nem mertem elmondani.

Akkor is én kértelek meg rá, hogy ne mondd el másnak, és nem is tetted. Ez azután volt, miután Ella és Áron lefeküdtek egymással. Akkor még nem tudtam, hogy szereted őt, csak utána mondta el Ádám. Azt hittem, hogy csak kettőjük barátságát félted. Aztán meg én, valamilyen hülye okból, talán a rengeteg törődés és odafigyelés után azt hittem, hogy esetleg vonzódsz hozzám. Mert a fenébe is, olyan félreértelmezhető jeleket küldtél! Mármint egy magamfajta határozatlan embernek azok már félreértelmezhetőnek számítottak. Úgyhogy megkértem, hogy csókolj meg. Nem tudom, hogyan gyűjtöttem rá bátorságot, soha többet nem tennék ilyet, de akkor, valami buta indokot mondva megkértelek. Te ezt az indokot vagy elhitted, vagy – ami sokkal valószínűbb – megszántál. És, igen, megcsókoltál. Te, most már tudom, hogy hetero srác, engem, a meleg kisfiút. Nem tartott sokáig, csak pár másodpercig, de mégis ez volt életem legjobb csókja. Utána természetesen megbántad. Kiakadtál, elnézést kértél és mondtad, hogy felejtsük el az egészet. Most már tudom, hogy csak Ella miatt tetted, szomorú voltál miatta, mert szeretted őt. A csókunk után viszont még jobban összezavartál. Mindig azon kaptam magam, hogy rád gondolok, vagy éppen téged nézlek. De hát olyan csodálatos ember voltál! Egy földi isten a halandók között. Nem tudtalak nem téged nézni és nem csodálni az aranyos loknikban álló hajad, a férfiasan bozontos szemöldököd, a tökéletes aranybarna bőröd, és a gyönyörű zöld szemeidet. Minden pillanatban azt akartam, hogy újra megcsókolj azzal a tudattal, hogy a tiéd vagyok.

De már tudom, hogy sosem lehetek és sosem lehettem volna a tiéd. Mégis, hiába nem vagy már köztünk te vagy az egyetlen, akire gondolni tudok. Te vagy az egyetlen, akihez beszélni akarok.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy szeretlek,

Amanda

~~~~

Drága Ben!

Először is, rohadj meg úgy, ahogy vagy, amiért itt hagytál. Másodszor pedig gyere vissza, mert kikúrtul hiányzol, és nem tudok nélküled élni. Még mindig nem.

Volt egy ilyen ötlet, hogy írjunk neked. Megpróbáltam. Esküszöm. Ezerszer nekikezdtem, de mindig azzal végződött a dolog, hogy széttéptem a levelemet és elkezdtem bőgni. Tudom, hogy ez nem éppen férfias, de bazdmeg te voltál a fél életem! Úgyhogy aztán feladtam. Hagytam ezt az írós dolgot a picsába és jelentkeztem a színművészetire. Nem volt könnyű, de azt hiszem megérte.

Most, hogy már három éve szenvedek nélküled a nagyvilágban meg kell mondjam, hogy szörnyű ember és barát voltam. Sajnálom, hogy nem vettem hamarabb észre. De most már nem vagyok olyan. Tudom, hogy az én őrültségem is üldözött a halálba, amit nem csodálok, mert hihetetlen nagy faszkalap voltam. Még mindig az vagyok, csak már nem mutatom ki. Színész vagyok, szóval már nem is okoz gondot, hogy más emberként viselkedjek nap-mint nap. Egyedül engem pusztít ez el belülről, de azok után, amiket tettem veled, teljesen megérdemlem ezt. Vezekelnem kell, ahogy a pedofil keresztény papok mondanák.

Egy nap, amikor a NeDo-ból jöttem ki, láttam egy párt. Nem is biztos, hogy pár voltak, de nagyon jól nevetgéltek együtt. Az egyikük, a lány már az első pillanattól kezdve valahogy különlegesnek tűnt. Öt perc bámulás után jöttem rá, hogy Danka az. A mi, hőn szeretett Danánk. Nem mentem oda hozzá, nem akartam megzavarni a randiját, vagy akármijét, egyszerűen csak elindultam az ellenkező irányba. Már nincs közöm hozzá. Ez is az én hibám. Ezért is írok neked. Nem lehet véletlen, hogy láttam őt, pont most. Biztos jelent ez valamit, és ha itt lennél meg is mondanád, hogy mit, de nem vagy itt. Hogy rohadna ki a jó büdös élet, hogy nem vagy itt.

Miután itt hagytál egy ideig nagyon dühös voltam mindenre és mindenkire. Legfőképpen magamra. Aztán jegeltem a dolgot, hogy a jövőmre koncentrálhassak. De nem tudok. Egy éve alig alszok, nem tudok enni és még csak barátaim sincsenek. Van az a mondás, hogy meghal bennünk egy darabka. Amikor te elmentél, nekem az egész lényem meghalt, csak a testem még nem jött rá erre. Most, hogy telik az idő, elkezdtem lassan pusztulni, és ha ez így megy tovább, akkor nemsokára találkozunk, Benfiú.

A mihamarabbi találkáig puszil,

Áron.

Most, hogy az epilógus is megjelent, véglegesen vége a történetnek. Én imádtam írni és nagyon örültem a kommenteknek, szavazatoknak, úgy egyáltalán az olvasóközönségnek. Hogy megháláljam mindezt, még megírok három kiegészítőrészt (nem ebbe a könyvbe, hanem az Ecce Homo című könyvembe, akit érdekelnek ezek a bónuszrészek, azok rakják be a könyvtárukba:))

Szóval, akik kíváncsiak lennének még valamire, válasszanak ki hármat ezek közül és a három legsnépszerűbbet megírom:

- 10 tény Danáról
- 10 tény Áronról

- 10 tény MB-ről

- 10 tény Amandáról

- 10 tény Benről

- Dana kedvenc gyerekkori története

- Áron kedvenc gyerekkori története

- MB kedvenc gyerekkori története

- Amanda kedvenc gyerekkori története
- Ben kedvenc gyerekkori története

- Dana szüleiről

Ezenkívül természetesen kérdezhettek tőlem akármit, ami nem volt tiszta és nekem is lenne még két kérdésem hozzátok:
- Ki volt a kedvenc szereplőtök és miért?

- Melyik volt a kedvenc részetek/jelenetek?

Köszönöm szépen!