Még ki se nyitottam a szemem, az orromat már meg is csapta a jód és az egyéb fertőtlenítőszerek szaga. Korház? Természetesen.
Nem szeretek korházban felkelni, mert az azt jelenti, hogy elájultam, ami az én csodás esetemben halálos is lehet, de erről nem szeretek beszélni. Szóval kénytelen voltam felülni és körbenézni – fekve sok mindent nem lehet azért látni – ettől pedig készségesen be is szédültem, halálra rémítve a szobában ülő MB-t.

- Jézusom Dé, jól vagy? – rohant rögtön oda hozzám, én pedig őt látva halványan elmosolyodtam. Kis aggódó.

- Persze, csak beszédültem, mert hirtelen ültem fel – dörzsöltem a halántékom, majd hirtelen elkapott a hányinger. – Öhm, izé, tudnál hozni egy lavórt?

Többet nem is kellett mondanom, az ágyúból kilőtt legjobb barátom pár percen belül vissza is ért a kék műanyagsággal, én pedig mohón kikapva a kezéből bele is öntöttem a gyomrom tartalmát. Legalább hamar kijött. A testemben szétáramló fájdalom már elmúlt, gondolom kaphattam megint, valami jó kis gyógyszerdózist.

- Egyébként, mi történt pontosan? – kérdeztem MB-től, miután megittam a pohár vizet és haraptam párat a pirítósból, amiket folyamatosan a kezembe nyomott. Oké, inkább nagy aggódó.

- Hát, elájultál. Rögtön behoztak ide és meg is vizsgáltak. Csak enyhe vesei vérzésed volt, minden más érintetlen maradt, szóval szerencsések voltunk. Viszont Áronéknak szóltam, hogy korházban vagy és lenne egy kisebb vallomásod nekik – látva az ijedt arckifejezésemet, picit mérgesen hozzátette – ugye nem gondoltad, hogy végig eltitkolhatod előlük?

- Tudod, hogy utálok róla beszélni.

- Tudom. De ettől függetlenül nem viselkedhetsz úgy, mintha minden rendben lenne. Erre nagyon is figyelni kell.

- Jó – húztam el a szám, akár egy épp leszidott kisgyerek. – És Amanda hol van?

- Miután felhívtam, hogy behoztak, jelentkezett egy verspályázatra, mert tudja, hogy mindig mondogatod neki, hogy menjen, és megijedt, hogy esetleg lemaradnál róla. Szóval végre beküldte egy versét – vidult fel az arca, nekem szintén. Betegség ide-oda, nincs is jobb annál, hogyha egy nagyon jó barátod végre kihasználja az élet adta lehetőségeit.

- És Márk?

- Reptéren. Végülis megkapta a lehetőséget, csak már nem tudott elköszönni tőled. De azt mondta feltétlen hívd fel.

- Várjunk, mennyi időre voltam kiütve?

- 8 óra. A műtét után kaptál még gyógyszereket és úgy tűnik, beváltak – mosolyodott el.

8 óra nem is olyan sok. Legalábbis nem annyira sok, mint amennyi akkor volt.
MB elkísért a mosdóba – általában az ilyen műtétek után, az egyik gyógyszer miatt teljesen legyengülök - és mire visszaértünk már benn is ült a vallatótársaság.

- Magyarázatot követelünk! – Áron és Ben összefont karral és felvont szemöldökkel néztek rám, a kettőjük hasonló nonverbális kommunikációja normális esetben megnevettetett volna, de most csak fáradtan felsóhajtottam. Segítségkérően MB-re néztem, aki viszont nem kívánkozott engem támogatni, leült a másik két jómadár mellé, hátradőlt, majd kíváncsian várta, mivel és hogyan rukkolok elő.

Nem túl lelkesen leültem az ágyamra, majd miután többször is – nevetségesen bénán – megpróbáltam belekezdeni – egyébként nem vagyok egy lámpalázas típus, de ahogy Áronék méregettek, meg ugye a téma sem volt a kedvencem, na, szóval nem igazán voltak jó körülményeim – úgyhogy fogtam magam, felvettem egy semleges hangnemet, majd átváltottam wikipédia-üzenmódba.

- Az NSPM, hosszabban Nervous System's Permanent Mutation (idegrendszer végleges elváltozása) a világ egyik legkevésbé ismert betegsége. Ez tulajdonképpen azért van, mert nagyon ritka a Földön kábé 200-300 beteg van és ebből, egészen pontosan csak 19 ember élelhagyatottabb területeken – például a távol-keleti országok – kívül. Lényegében ez a betegség a szervezeten belül történő orvosilag megmagyarázhatatlan folyamatokat/elváltozásokat foglalja magába, amiket különböző tünetek kísérnek. Ilyen például az erős hányinger és hányás, végtagok lüktetése, különböző görcsök majd a legvégén az egész testet átölelő, elviselhetetlen fájdalom. Na, szóval ilyenem van nekem is. – Ben ennél a résznél nagyot nyelt, nekem pedig kezdett az a bizonyos gombóc torkomban növekedni – Több változata is van ennek a betegségnek. Mindegyikben különböző rohamok fordulnak elő, ezek nem mindegyik esetben halálosak, vannak kevésbé veszélyesek is. Hát – nevettem fel keserűen – nekem nincs ekkora szerencsém. Az én esetemben ezeket a rohamokat egy ájulás indítja be, utána pedig be is indul a buli. Ha mázlim van, csak a belső szerveimet körbevevő hajszálerek szakadnak el, vagy repednek meg. Ha pechem van, akkor a belső szerveim falai vékonyodnak el, akár lyukak is képződhetnek. Tehát a belső vérzés lassan az én legjobb barátom. Hogy ez mitől történik így, azt senki sem tudja. Most nem kapott el annyira, de volt egyszer egy eset, amikor... - nem bírtam folytatni, a könnyek iszonyatos tempóban folytak le az arcomon.

- És van erre gyógyszer? Gyógyítható? – kérdezte Ben halkan. Áron kifejezetten dühösnek tűnt mellette.

- Nincs rá ellenszer. Sőt az orvosi világban úgy tartják, hogy az egyik legnehezebben kezelhető betegség. Sose tudják mi fog sérülni, és hogy miért is történik mindez. Feltaláltak valami általános gyógyszert, ami tompítja a hétköznapi tüneteket, de ha érzem, hogy rosszabbodik a helyzet, nem szedhetem be, mert az elvileg veszélyes lenne.

- A legrosszabb az egészben, hogy sose tudjuk mi fog történni. Mindig sietni kell a korházba, mert már legelőször is megmondták az orvosok, hogy nem lehet tudni, hogy az ájulás után fel fog-e ébredni, vagy nem – magyarázta MB remegő hangon.

- És a szüleid miért nincsenek itt? – mutatott Ben körbe, jelezve, hogy rajtuk kívül senki sincsen jelen. Lesütöttem a szemem, hálát adhatok az égnek, amiért MB válaszolt helyettem, én már nem nagyon voltam mesélgetős állapotban.

- Dé 16 volt, amikor kiderült, hogy beteg. Az apja eleinte csak morgott, nem volt hajlandó fizetni semmit és folyamatosan szidta. Olyanokat mondogatott, hogy már igazán meghalhatna, elege van a bajaiból, eleve el kellett volna vetetni, csak szennyezi az emberiséget satöbbi. – Áron dühösen felhorkant, Ben pedig rosszallóan csóválta a fejét – Aztán az eddigi legdurvább eset után, összepakolták a cuccait, majd ledobták elé a korházban és az apja közölte vele, hogy haza ne merjen menni. Ez volt tizenegyedikben, és azóta lakik nálunk.

- Ekkora parasztot! – mordult fel Ben, majd a könnyes valómra nézett, odajött hozzám és finoman megölelt. Valamit még súgott is, de nem emlékszem, mi volt az. De megnyugtatott, azt tudom.

Zavartan Áronra néztem, aki még mindig nem szólt egy szót sem – pedig amúgy beszédes egyén – de ő nem úgy tűnt, hogy szemkontaktust akarna létesíteni velem. A falakat pásztázta és eléggé idegesnek tűnt. Legalábbis ha valaki dobol a lábával, és húzogatja a száját, én azt már egy ideges embernek szoktam nevezni.

- Mérges vagy? – nem kellett megneveznem, mindenki tudta, hogy kihez beszélek.

- Igen – nézett végre a szememben, aminek utólag nem nagyon örültem. Van ez az öl a tekintetével szófordulat. Aki ezt használja, valószínűleg nem ismerte Áront, mert az ő szemei úgy méregettek, hogy attól még a leghatározottabb ember is elkezdene feszengeni. Akit ölnek szemmel az szerencsés, engem kínoztak. – Miért nem mondtad ezt el eddig?

- Ja, legközelebb már eleve úgy fogok köszönni, hogy heló Daniella vagyok, halálos beteg. Biztos örülni fognak neki – vágtam rá sértődötten. MB és Ben úgy ítélték, meg hogy itt az ideje, hogy ők távozzanak és egyedül hagytak Áronnal.

- Nem kell ezzel kezdeni. De mi lett volna ha előttem ájultál volna el? Bárki elájulhat, nem sejtettem volna semmit. És akkor ott szépen meghaltál volna előttem, engem meg mardoshatott volna a bűntudat, hogy miattam haltál volna meg. Komolyan ezt akartad volna? – emelte fel a hangját. – Attól még, hogy itt te vagy a beteg ember, nem csak a te felelősséged az egész.

- És mégis mikor kellett volna elmondanom? – emeltem égnek a szemem.

- Bármikor. Egyszerűen bármikor – tárta szét a karját.

- Persze, mindenki jobban cselekedne a másik helyében – morogtam. Könnyeim már rég letöröltem, a mérgességgel el is tűnt a sírhatnékom.

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Ő idegesen járkált, én pedig nyugtalanul ücsörögtem. Megértettem, hogy mérges, de azért annyira nem kellett volna kiakadni. Elvégre is, az én dolgom, hogy mikor mondjam el. Csak hát, ha az ember nem egészséges, a környezete nagyon szívesen hoz helyette döntéseket.

- És mennyi esély van arra, hogy meghalj? – kérdezte halkan pár perc hallgatás után. A kérdése eléggé megdöbbentett. Soha senki nem kérdezett rá még erre ilyen célzatosan. Persze, Áronról beszélünk, nála nem nagyon akadnak tabu kérdések.

- Nem tudom. Minden ájulás ugyanúgy kezdődik, utána meg már nem rajtam múlik.

- De te nem halhatsz meg – motyogta alig hallhatóan, majd lehuppant mellém. Szembefordultam vele, hogy láthassam.

- Mi?

- Nem gondolod, hogy hagylak téged és az apámat is meghalni? Ő már, ő már nagyon szenved, de én azért reménykedem. De te nem hagyhatsz itt. Inkább lépj le és szarj le a faszba. De nem, én ezt így nem engedem – rázta a fejét szomorúan, én pedig keserűen elmosolyodtam. Olyan volt akár egy kisfiú, aki nem ismeri a halál fogalmát és megígéri, hogy ő majd megvéd. Persze, mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen, de Áronnak ezen gyereki – vagy inkább gyengéd – oldala teljesen megnyugtatott és elűzte a szomorú gondolataimat. Mert ha egy olyan buja ember, mint Áron, képes így viselkedni, akkor talán velem se lesz semmi baj. Hisz a lehetetlenségek megtörténhetnek.

Óvatosan hozzámbújt, majd a vállamra hajtotta a fejét, én pedig átöleltem. Tetszett, ahogy így ültünk. Amolyan mérföldkő volt ez a barátságunknak. Megígérhettünk volna egymásnak bármit, mondhattunk volna bármit, de egyik sem jelentett volna annyit, mint ahogy ott ültünk. Bizalom. Ez jött létre kettőnk között és a gesztusaink meghittsége bőven elég volt nekem arra, hogy újra elkezdjek pityeregni. Áron szorosabban magához húzott, majd nem sokkal később megéreztem valami nedvességet a kórházi ruhámon. Ő is sírt.

Nem hiszem, hogy miattam. Valószínű a benne felgyülemlett stressz, vagy ilyesmi. Igazából nem tudom, miket beszélek, nem vagyok pszichológus.

- Hé, skacok, remélem nem ölitek annyira egymást mert....óó – mögöttünk érkezett meg Amanda, aki még úgy informálódhatott, hogy veszekszünk. Aztán persze meglátott minket és egy pillanatra el is hallgatott. Gyorsan megfordultunk – talán nem kellett volna – és Amanda, ahogy meglátta üveges tekintetünket, már neki is elkezdtek gyűlni a könnyek a szemébe – Ne sírjatok, mert én is sírok!

Kicsit felnevettünk, majd Áronnak eszébe jutott, hogy ő komoly és erős férfi ember, ezért gyorsan felpattant, majd letörölte a könnyeit.

- Na, langyikám mi újság? – vigyorodott el Áron, mire Amanda fülig vörösödött.

- Ne hívj többet így! Egyébként, van egy jó kis tervünk. Az utóbbi időben mindenféle gagyiság történt, szóval itt az ideje egy kis boldogságnak!

- Öhm, Amanda. Nem hiszem, hogy én most elmehetek. Alig tudok járni – sütöttem le a szemem.

- Ne aggódj, már elkértünk – legyintett, mire én gyanúsan méregettem. Mindketten tudtuk, hogy nem engednének most el, és a kis huncut kacsintása ezt alá is írta. De hát, kalandra mindenkinek szüksége van. – És amúgy is olyan programunk lesz, amihez neked mozognod sem kell, szóval olyan, mintha itt ülnél, csak még jól is érzed magad.

- Mit is csinálunk? – ráncolta Áron a homlokát.

- Bringóhintó! – kiáltotta el magát Amanda, miközben bevágta magát Superman-pózba. Muszáj volt felröhögnünk, mert a kis, vékonyka, világosbarna srácról, nem igazán egy kigyúrt szuperhősre asszociálunk.

Pár másodperccel később MB, Bennel az oldalán berobbant az ajtón, az egyik kezében egy kerekesszék, a másiknál pedig civil ruha volt. Utóbbit nekem dobták, én pedig gyorsan magamra húztam a farmert és belebújtam a pulcsiba, majd cipő híján az kórházi papucsban belehuppantam a kis járművembe. MB még rádobott valami üzenetet az ágyamra – azt hiszem MB telefonszáma volt rajta, meg megígérte, hogy minden rendben lesz velem, vagy valami ilyesmi – majd rohantunk – legalábbis ők, én csak ültem – a kijárat felé.

A recepción Áron bevetette a bájait és elterelte az ott ülő nő figyelmét – akkor eszembe is jutott, hogy akár milyen undorító ember is tud lenni – addig engem pedig sunnyogva kitoltak az ajtón. Pár sarokkal arrébb mentünk. Majd ott, mind a négyen valamiféle örömtáncba kezdtünk. Bár, mondjuk kívülről, amolyan örömrángásnak nézhetett ki. A később beérkező Áron csak röhögött rajtunk, majd pár perc erejéig becsatlakozott, aztán már indultunk is.

A drágalátos, cukika, pesti emberek, már az összes létező helyre elküldtek a villamoson, amiért elfoglaltam egy „luxemburgi hadseregnyi" helyet, úgyhogy eléggé örültem, amikor a Margitsziget, Margit híd állomásnál le is szállhattunk.

Gondolom mindenki, aki ült már kerekesszékben tudja milyen érzés, amikor a barátai úgy gondolják, hogy vicces lesz, ha legurítják egy lejtőn. Én valahogy nem élveztem, sőt szétordibáltam a fejem. Szerencsémre a szökőkútnál buborékokat fújogató srác felrohant és megállított, még épp időben, mert már készültem volna kiugrani.

A másik négy jómadár vihogva kocogott utánam – ha jól láttam Amanda még meg is botlott Ben lábában – nos, legalább ők boldogabbak lettek. Én csak egy kisebb szívrohammal lettem gazdagabb. Köszi skacok.

Ezután már végre elindulhattunk a végcélunk felé, tehát a bringóhintóhoz. Nos, ez elég mókás volt, mert Áron végig szenvedett, hogy milyen hideg van – októberben télikabátban, sapkában és sálban – míg Ben meg volt győződve arról, hogy dögmeleg van – egy ideig pulcsiban volt, de aztán azt is levette – míg mi, MB-vel azon szórakoztunk, hogy ő Amanda fejére morzsolta a faleveleket. Lehet tippelni ki nem élvezte ezt és sétált durcásan egy kisebb őszi koszorúval a fején.

Mielőtt végre beszálhattunk volna a bringóhintóba, még le kellett nyomnunk egy kisebb vitát a bérlővel, mert meg volt győződve róla, hogy én nem férek be hátulra a két tekerő fél közé. Nem volt mást tenni, be kellett vetnem a női adu ászomat és megvádoltam azzal, hogy ledagadtazott. Mondanom sem kell, utána nyugodtan felülhettem.
Ja, aztán Áron és MB összekaptak azon, hogy ki irányítson. Férfi dominancia. Mi más? Végül MB úgy döntött, hogy beül hátra mellém. Ennek én azért örültem. Az aztán már egyértelmű volt, hogy Amanda előre ül, mert hátul nem látott volna a többi magas sráctól. Haha, kis alacsony. Nem mintha én magas lennék...

A kezdeti nehézségek ellenére nagyon jól élveztük magunkat. Srácok – leszámítva ugye Amandát – örömére valami őszi fitness nap volt, így jó páran jóga, aerobic és hasonló órát rendeztek a Margitszigeten. Épp egy nyújtó csapat mentünk el, ami Áronnak igen elterelhette a figyelmét, mert a két elölülőt rendesen arcon csapta egy még pár levelet őrző faág. Amanda erre persze elkezdett szitkozódni, hogy minek vezet, ha nem figyeli az utat, mire Áron hirtelen felindulásból elkezdte énekelni a Tarzanból – ami később kiderült a kedvenc meséje – a Strangers Like Me-t. Persze nekünk se kellett több, nevetve énekeltünk vele tovább.
Oké, először kissé szürreálisnak tűnhet, hogy mind az öten tudtuk a dal szövegét, de meg tudom magyarázni. MB-nek, Amandának és nekem szükségünk volt valami stresszcsökkentésre érettségi előtt. Aztán már nem is emlékszem melyikünk, felvetette, hogy tartsunk egy Disney-karaoke estet. Ami úgy egész jól sikerült. Ben meg Áron legjobb barátja, gondolom végighallgathatta ezt a számot már párezerszer.

Szóval ha bárki hallotta a többnyire hamis – mivel csak Áron és egy picit MB tudnak énekelni – produkciónkat, attól most elnézést kérek, de szükségünk volt rá.

Azt már nem részletezném, hogy milyen szinten szedte le a fejem az orvosom később a korházban. De végül persze megenyhült, mert azért jó fej és közölte, hogy van egy jó híre.
Valamerre, ahol sok nagyokos lakik kifejleztettek egy gyógyszert, ami csökkenti a roham előtti és utáni fájdalmakat. Azt kell tudni róla, hogy nagyon szép a színe – ilyen lilás egyébként, elég menő – és csak nagyon a végszükség esetén vehetem be, mert elvileg irtó erős. Na, majd kíváncsi leszek.

Halihó!:))
Van egy nagy hírem, megérkezett az első blogkritika, olvassátok el, ha szeretnétek, én nagyon örültem neki: https://robinhoodfanfiction.wordpress.com/2016/07/10/lelki-nyomorultak-blog-kritika/

Nagyon szeretném megköszönni ChristineDavenport4-nek (nem tudok taggelni, de nyugodtan kukkantsatok be hozzá) :)

A másik dolog, amit mondani szeretnék, az most egy kicsit kivételes. Ugye az egyértelmű, hogy Dana betegsége kitalált – nem azért mert hű de egyedi szeretnék lenni, mindjárt elmondom – és közölni szeretném veletek az okát. Mert úgy érzem, hogy ezt most kell.

Nem vagyok orvos és a biológiai tudásaim sem túl magasak – eltekintve, hogy még csak középsulis vagyok – és át sem éltem még, hogy milyen például rákosnak lenni. Így nem tudnám leírni pontosan, hogy milyen érzés átélni, hogy néznek ki a kezelések, milyen gyógyszert kell szedni, satöbbi. A neten rákeresni meg egyértelműen nem elég.
Így hát gondoltam megkíméllek benneteket a bénaságomtól és előállok valamivel, amit akár – igyekszem – életszerűen is be tudok mutatni.
Nos ennyit akartam mondani, ezek után többet nem fogok magyarázkodni – ha a művész kiad valamit a kezéből ugye már nem magyarázkodhat, mert mindenkinek úgy kell értelmeznie ahogy akarja- csak ennyi lett volna.- Bananascent <3 :)