Már megint arra keltem, hogy MB és Márk – a fiatalabbik báty – veszekednek. Az utóbbi időben egyáltalán nem képesek egymást elviselni. Oké, hogy mióta az eszüket tudják egy szobában élnek – aminek egy ideje én is tagja vagyok – de az már egyértelműen látszik, hogy két, szinte felnőtt férfi nem képes megmaradni egymás mellett.

Külsőleg és belsőleg is különböznek rendesen. MB tiszta apja – már amennyire emlékszenek rá – erős testalkat, mogyoróbarna haj, humános, könnyen ideges lesz és szereti a rendet. Márk pedig az anyjára hasonlít, vékony, fekete haj, reálos, a legutolsó pillanatig is képes megőrizni nyugalmát – kivéve mostanában MB-vel szemben, néha neki is elpattan a húr – és teljesen szétszórt. Egyedül a borostyán szemek, a makacsság és a sportosság ad valamennyi jelet arra, hogy ők amúgy testvérek.

Bármin összevesznek. Ma reggel pölö az volt a vita tárgya, hogy melyikük menjen Beb – a legkisebb fiútestvér – elé, mert ugye az osztályával moziba mennek. Nevetséges, mert a kisfiú már korábban a lelkükre kötötte, hogy valakik hazadobják. Persze erre senki sem figyelt, mert akkor épp valami más piti dolgon kaptak össze.

Ha már felébresztettek, gondoltam csinálok magamnak kávét, nem sokkal később egy tajtékzó MB követett, aki kis híján feltépte a hűtő ajtaját, amikor joghurtot keresett. Nem volt merszem megmondani, hogy én ettem meg – még a végén megdobott volna azzal a penészes sajttal, amit csak kísérlet gyanánt hagytunk a hűtőben – úgyhogy inkább elkezdtem érdeklődni azután az este iránt, amikor Áronnal meg Bennel maradt, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett akkor.
Mintha a kérdés hallatára megnyugodott volna és egy sejtelmes mosollyal ennyit mondott:

- Legyen annyi elég, hogy tévedtem Bennel kapcsolatban. Már nem is értem, miért tűnt olyan ellenszenvesnek.

- Talán azért, mert tök menő haja van és irigy voltál – kacsintottam rá huncutul, majd kivettem az almát a kezéből, hogy beleharapjak. Édes. Kell nekem is.

- Ezt vegyem célzásnak? – vonta fel MB vigyorogva a szemöldökét, miközben átdobott nekem egy almát. Figyelmes srác.

- Hát, a rövidebb haj jobban állt. Igazán elmehetnél már fodrászhoz. – Kicsit még beledörzsöltem az almámat a pólómba. Szeretem, ha fényes, nem tudom miért. Olyankor mindig édesebbnek tűnik.

- A kilencedikes félkopira gondolsz? – vonogatta a szemöldökét, mire felnevettem. Tudniillik, MB tipikusan az a srác volt, aki gimnázium előtt vágatta, vagy inkább nyíratta le a haját, így az első fél évben kemény fél centis hajjal nyomult a suliban. Talán ezért lettünk jóban. Olyankor egy lánynak sem kellett, mert „de gáz már a haja", csak miután visszanőtt rendesen, akkor vették észre, hogy amúgy az a srác helyes is. Csillagos ötös Danának, szánalmas vállveregetés a női nemnek.

- Inkább valami tizenkettedikes mindenkinekénkellek-re. Az nagyon jól állt. – Ja, és MB tipikusan az a srác is, akinek négy évre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mi áll neki jól. Aztán meg persze ostromolták rendesen, de ez a szent csak évszámokat tanult.

Megígértettem MB-vel, hogy elmegy fodrászhoz és már kábé az almám felénél jártam, amikor láttam, hogy Amanda hív. Szüksége volt egy új jegyzetfüzetre a verseihez és mivel nálunk már hagyománnyá vált, hogy együtt választjuk ki az új darabot, megbeszéltük, hogy egy kávé – hupsz az már a második lesz – kíséretével veszünk egyet valahol az Árkádban. Valami új üzlet nyílt ki, azt hiszem Tiger, és elvileg olcsó és jó is. Nyerő kombináció, ha vásárlásról van szó.
Gyorsan összepakoltam a cuccaim, majd köszöntem is el MB-től.

- És hova is mész? – kérdezte a röhögését visszafojtva. Ja, egyébként nagyon élvezte a szalagos-felragasztós sztorimat. Gondolom emiatt szórakozhatott ilyen jól. Idióta.

- Csak Amandával elmegyünk neki jegyzetfüzetet választani. Tudod hagyomány – vontam meg a vállam, miután egy puszit nyomtam az arcára.

- Hé, – kapta el a karom, az arca teljesen elkomorodott – a gyógyszereket már bevetted?

- Nem. – Tudtam, hogy egy vita van készülőben, ezért szinte futva elindultam az ajtó irányába.

- Daniella! Ne szórakozz ezzel! – Nem akartam meghallgatni, nem akartam beszélni róla. Szinte már futottam egészen a metróig, nehogy utánam jöjjön. Csak jól akartam érezni magam Amandával.

Nagyon örültem neki, hogy kettesben találkozhatok vele. Egy ideje már igen furcsán viselkedett – ez az Áronos-Benes találkozás talán kizökkentette, de engem nem tud átverni. Sejtettem, mi történik vele, de ezt olyan dolognak gondoltam, amiről neki kéne elkezdeni beszélni. Addig is, maradok megfigyelő üzemmódban, és talán egy-két keresztkérdést felteszek. De még nem tudom, ez olyan szituációfüggő.

A jegyzetfüzetet amúgy hamar megvettük. Általában egyezik az ízlésünk az ilyesmi dolgokban, a legtöbbször a baj csak az szokott lenni, hogy nem tudunk dönteni a milliónyi lehetőség közül. Most szerelem volt első látásra. Kíváncsi vagyok, milyen költemények fognak beleíródni.

Aztán fel-alásétáltunk, hogy találjunk egy kávézót, ami olcsóbb, mint a Starbucks. Találtunk is, a nevére viszont már nem emlékszem. A kávé hiába laktató valamilyen szinten, rájöttünk, hogy iszonyatosan megkívántuk a sültkrumplit. Úgyhogy pár száz forinttal a zsebünkben, el is indultunk a kajáldák felé. És közben észrevettem valamit, amit nem hagyhattam megjegyzés nélkül.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy milyen szinten megbámultad azt a srácot? – Amanda a meglepődöttségtől félrenyelte a kávéját, ezzel csodálatos köhögőrohamot szabadítva magára. Hupsz, bocsánat.

- Mi? – kérdezte rákvörös fejjel, pár kínkeserves másodperccel később.

- Csak azt akartam mondani, hogy bármit, bármikor elmondhatsz nekem – simítottam meg a vállát, miközben próbáltam bíztatóan mosolyogni – Elmegyek, veszek krumplit, addig foglalj helyet.

Egy XXL-es adag – köszönjük Burger King, hogy vásárolható nálatok ilyen – csodával indultam el megkeresni a barátomat. Csak reménykedni tudtam, hogy talált asztalt.
Pár perc múlva ki is szúrtam épp az asztalra támaszkodott, és... rázkódott a válla? Jézusom, mit csináltam? Szlalomozva a morgó emberek között villámtempóba eljutottam hozzá, óvatosan leraktam a krumplit majd leültem mellé és magam felé fordítottam:

- Jézusom, te sírsz? Mi a baj? – öleltem szorosan magamhoz.

- Én, én csak annyira utálom magamat – szipogta könnyeit törölgetve.

- Ne utáld, magad. Csodálatos ember vagy oké? – Furcsa, de sosem láttam még Amandát rendesen sírni, néha szipogott egy-két filmen, vagy megható pillanaton, de most ott volt velem szemben, keservesen zokogva, nekem meg majd' megszakadt a szívem, mert nem tudtam hogyan segítsek.

- Nem. Undorító vagyok. Társadalmilag elítélt, és azt sem tudom, mi történik velem. – Lassan már olyan szinten zokogott, hogy alig tudtam kivenni, mit mond.

- Hé, megoldjuk együtt. Csak mondd el, hogy történt.

- Rá se akarok gondolni. Nekem, nekem nem kéne így gondolkodnom. Anyám ki fog nyírni.

- Nem kell neki semmit elmondani neki, amit nem akarsz. Egyébként is, anyukád egy pszichopata, azért is kinyírna, ha nem összeillő zoknit vennél fel. – Kicsit elmosolyodott és bólintott, köztudott volt, hogy Amanda anyja nem a finomkodások embere. Hogy milyen hisztiket és dührohamokat néztek végig a szülőiken mások ősei, arról ne is beszéljünk. – Na, de mesélj.

- Ő, szóval mennyire emlékszel a bankettre? – Már annyira nem sírt, csak még picit hüppögve beszélt. De igyekeztem nagyon figyelmesnek lenni. Örültem, hogy megtisztel azzal, hogy mesél nekem.

- Mindenki seggrészeg volt, te meg valamiért nagyon elsiettél a közepén. Azt hittem anyud csinált valamit.

- Nem. Csak éppen beszélgettem Tomikával – ő volt az osztályunk meleg sráca, persze ennek ellenére legtöbben imádtuk, a becenevet pedig egyébként a portársnőtől kapta, mert 4 év alatt teljesen elmélyült a kapcsolatuk, mivel Tomika már nyitás előtt mindig ott volt a sulinál és hát az unalmas hajnali percekben elkezdett beszélgetni a portársnővel – ő pedig részeg volt, vagy nem is tudom. Valami olyasmit mondott, hogy különleges vagyok, nem is emlékszem. Aztán meg. Aztán meg, én tényleg nem tudom miért, nem akartam és nem is adtam neki semmi jelet, de ő egyszerűen, ő egyszerűen minden jel nélkül, csak úgy, csak úgy megcsókolt. – Zavartan lesütötte a szemét, miközben remegő kezeivel igazgatta a pólóját. – Annyira nagy szégyen. Muszáj voltam elrohanni. Egész este csak sétáltam a városban, de kénytelen voltam felejteni. Egész végig a csók járt a fejemben, hogy mi lenne, ha megérintene, vagy... Olyan undorító vagyok. De, azóta már nem tudok mit tenni ellene. Egyszerűen nem érdekelnek a lányok. Pedig próbálkoztam. Egész nyáron. De basszus, még az ágyban sem. Semmi nem működött. Annyira, de annyira gyűlölöm magam, hogy azt el sem tudod képzelni. Én, én nem akarok... olyan lenni.

- Ezzel nincs semmi baj, Amanda. Minden ember máshogy van kódolva. Nem irányíthatod, hogy kit szeretsz és kit nem. Legyen szó akár fiúról, akár lányról.

- De nem érted Ella, ez egy betegség! Nem lehetek én ilyen. Nekem muszáj visszaváltoznom. Ez így borzasztó. Undorodom magamtól, amivé váltam. – Újra kitört belőle a zokogás. De olyan hevesen, hogyha nem öleltem volna át, én is elbőgtem volna magam.

Nem is tudom, mennyi időn keresztül ültünk ott ölelkezve. A krumpli kihűlt, Amandában pedig összetört valami. Annyira sajnáltam, hogy nem tudja magát elfogadni. Pedig, igazán nem nagy probléma, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Főleg manapság, amikor már majdnem minden elfogadott, még ha nem is hivatalosan.
Nem kellett többet egyikünknek sem beszélnie. Én hagytam, hadd zokogjon. Ki kellett sírnia mindazt, ami felgyülemlett benne bankett óta. Csak remélni tudtam, hogy feldolgozza. Hogy megtanulja elfogadni magát. Hogy becsüli magát annyira, hogy ne csináljon butaságot. Csak az kéne még, hogy bántsa magát emiatt. Ilyet nem lehet. Nem engedhetem.
Rengeteg idő múlva suttogva megkért arra, hogy hívjam össze Áront, Bent és MB-t a kocsmába estére. Nem akart ezzel foglalkozni. Megértettem, nekem is volt valamim, amivel nem akartam foglalkozni.

A találka szerencsére összejött, ilyen idegesen még sosem dolgoztam végig egy edzést. Persze mindenki kérdezgette, hogy mi a baj, én meg hazudtam valamit. Már nem is emlékszem, mi volt az. Pedig jobban odafigyelhetnék, ha kitalálok valamit. Különben később még rajtakapnak.

MB-vel megint Király utcánál találkoztam. Neki meg azt hazudtam, hogy összevesztem valakivel a társulatból. Ezt a hazugságomat már megjegyeztem.

Amikor megérkeztünk még csak Ben és Amanda voltak ott. Amanda egyébként elég jól rejtegette, hogy történt vele bármi is, bár már október van és bankett óta magában tartotta ezt az egészet, szóval nem is csoda hogy ment neki.
Rákérdeztem, hogy van Áronnal, de Ben sem tudta. Azt mondta, amióta megbeszéltük, hogy találkozunk, nem tudja elérni. Szerinte Áron Pesten lehet, és hamarosan megérkezik, mert elvileg sosem csinál olyat, hogy nem jön el, ha megígérte.
Addig semleges témákról beszéltünk, meg nevettünk azon, hogy megint alig vannak a kocsmában. Amanda mondta is, hogy ezért szereti ezt a helyet, mert olyan kiszámíthatatlan. És az meg menő dolog ugye.

Teljesen belefeledkeztünk a társalgásba, így észre sem vettük, hogy Áron már ott áll az asztalunknál. Valaki el is ejtett egy megjegyzést, hogy biztos ideteleportált, de a felénél abbahagyta, mert meglátta, milyen állapotban van a srác.
Szemei kivörösödtek, az amúgy tökéletesen beállított haja, szerencsétlenül tapadt a fejére. Bánatos tekintettel Benre nézett, majd rekedtes, elhaló hangon megszólalt.

- Apám rákos.

Sziasztok!:)
Igazából mostantól lesz értelme a történet címének – esetleg már ettől a résztől, de következőtől már biztosan – és a cselekmény is mostantól fog úgy igazán beindulni.
Köszönöm a kommenteket/voteokat!

:/Gw{