Káosz. A görögök szerint abból lett a világ, szerintem meg így is fog összeomlani. Legalábbis az én világom így pusztult el.

Miután MB otthagyott és - ki tudja pontosan hová - elment, bementem Amanda édesapja lakásába. Útközben eszembe jutott, hogy szegény Amanda megint lemaradt - valahogy mindig kimarad a dolgok feléből - másfelől az is, hogy szokatlanul csöndes volt. Mármint az átlag csöndesnél csöndesebb, de ezt már mondtam, úgyhogy nem kívánkozom részletezni.

Amanda otthon is volt. Azaz relatíve otthon, mert mégsem az igazi otthonában tartózkodott. Bár hármunk közül ő volt a legotthonabb otthon, mert mi MB-vel még csak nem is voltunk a család tagja. Lényegtelen. A nappaliban ült, a kis noteszével - amit még együtt vettünk valamikor - a kezében és nagyban írogatott. Tudtam, hogy ilyenkor, versírás közben teljesen önkívületi állapotba kerül - MB szerint lemegy alfába, én ezzel nem értek egyet - és hogy nem kéne zavarni, mert ha egyszer valaki kizökkenti, akkor elveszti a fonalat. És hiába akartam beszélni vele, azért tisztelem a művészetét, szóval gyártottam magamnak egy túlélésre épp hogy alkalmas - értsd: csak paprikás - szendvicset, majd leültem a vele szemben lévő karosszékbe.

Ő írt. Én hintáztam és csodáltam. Hiába különböző művészeti ágak, ugyanolyan élmény Áront verset mondani és Amandát verset írni látni. Bent is láttam már fotózni, de azt sokszor hangoztatták, hogy a festeni sokkal jobban szeret. Én nem tudom, milyen engem táncolni látni, de remélem, hogy hasonlítok rájuk. Még csak egy picikét is. Mert az azt jelenti, hogy megtaláltam azt, amit hozzám rendeltek. Valakik ott fenn, legyen az isten, vagy egy Sims játékos.

Láttam, hogy Amanda érzékelte a jelenlétemet, de nem szánt rám túl sok figyelmet, egészen addig, amíg az utolsó sort le nem firkantotta. Utána rám emelte fakó tekintetét és kíváncsian várt arra, hogy megszólaljak. Halványan elmosolyodtam aranyos reakcióján, majd fáradtan megszólaltam.

- Beszélgetünk?

- Miről? - Kicsit összezavarodott. Általában nem én szoktam lenni a határozatlan kettőnk közül. Dehát szokott fordulni az a bizonyos kocka.

- Bármiről. Például arról, hogy mi van veled.

- Mi lenne velem? Semmi nincs velem - vágta rá Amanda ijedten. Persze mindketten tudtuk, hogy hazudik. - Mellesleg veled is van valami.

- Igen, de nem mindig velem kellene...

- Figyelj Dana. A te problémád jelenleg több emberre is vonatkozik. Az enyém pedig csak rám és még valakire. Először oldjuk meg a tiedet, utána meg foglalkozunk velem is.

- Na, jól van, te mártír - forgattam a szemem egy mosollyal az arcomon. - Mit akarsz tudni?

- Mindent.

- Telhetetlen - borzoltam össze a haját, mire durcásan kinyújtotta rám a nyelvét.

Szóval gyors elmagyaráztam Amandának a helyzetet, hogy mi történt Áronnal, hogy megtudtam a Benes dolgot, MB pedig mérges lett rám és továbbra is ragaszkodik a teóriájához. És én ugye nem értettem vele egyet, hanem Áront támogattam. A röpke mesedélután után Amanda elcsöndesedett. Mielőtt nagyobb beszédet tartana, mindig szeretett elgondolkodni és összeszedni a gondolatait, mert írásban hiába, szóban sosem volt a szavak embere. Ha összeszedetlenül beszélt és valami komolyabbat szeretett volna közölni, akkor mindig elkanyarodott a témától, vagy félreérthetően mondta azt, amit szeretett volna. Éppen ezért, sok emberrel ellentétben gondolkodott, mielőtt beszélt volna.

Öt perc hallgatás után Amanda összecsapta a tenyerét, majd mélyen a szemembe nézett.

- Attól tartok egyikkőtöknek sincs igaza. Se Ádámnak, se neked.

- Ezt hogy érted?

- Ezt nem egészen tudom, hogy fogalmazzam meg - vakargatta a tarkóját tehetetlenül.

- Csak mondd, úgyis megértem - mosolyodtam el.

- Áron nem használt ki, vagyis ő hiszi azt, hogy nem tette. De valójában, akár az ő tudta nélkül is kihasznált. Legalábbis szerintem.

- Ezt fejtsd ki, ez érdekel - csúsztam közelebb hozzá, hogy még nagyobb figyelmet szenteljek neki.

- Mindig akkor voltál vele kettesben, vagy akkor keresett meg, amikor valami trauma történt vele. Mindig, amikor szüksége volt valakire. De csak úgy, önszántából sosem jött el hozzád és sosem hívott el valahova. Csak és kizárólag akkor, hogyha valami probléma bukkant fel.

- Szóval én amolyan lelki szemetesláda vagyok? - horkantam fel.

- Szerelmes-szemetes, hisz majdnem ugyanaz - legyintett Amanda. Oké, ez jó vicc volt. - De ha ez így van, akkor nem szabad Áront hibáztatni, mert nem veszi észre, hogy ezt csinálja. Teljesen természetes neki. Ádámmal pedig pontosan ezt kéne megértetni.

- Még Bennel is kellene beszélnem - temettem a tenyerembe az arcom.

- Mit akarsz neki mondani?

- Nem tudom. Mit kéne?

- Attól függ. Van mit mondanod neki? - Erre nem tudtam mit mondani. Mármint, fogalmam sem volt arról, hogyan álljak Benhez. De hamar túl akartam jutni a beszélgetésünkön, szóval, vagy mondandóval, vagy anélkül, találkozni akartam vele.

- Majd improvizálok - rántottam meg a vállam. Amanda elképedve nézett rám, nála az improvizálás egyenlő volt a halállal, nálam pedig a kapcsolatok halálával. Még gimiben nem egy barátságnak vetettem véget így, de természetesen most már érett felnőtt nővé válva, kisujjból kirázom, ha kell. És sajnos akkor is, ha nem kell.

Persze Amanda nem engedte, hogy rögtön, majd később, hogy egyedül menjek. Először leültetett és valami gagyi szappanoperát nézetett velem, amit inkább lenémítottunk és mi szinkronizáltuk. Szóval Francesca és Alejandro egész végig arról vitatkoztak, hogy a székrekedés, vagy a hasmenés a rosszabb. Én, mint Alejandro az előbbi, míg Amanda, mint Francesca a hasmenés ellen volt. Ilyen érdekfeszítő részt sem produkált még a spanyol filmipar. Ötleteket, jó pénzért hajlandóak vagyunk eladni.

Aztán már két rész után eléggé mehetnékem volt, barátomnak kevésbé, azaz inkább az ellen volt, hogy egyedül menjek. Mert hülye és meggondolatlan vagyok, de azért szeret. Idézem az ismeretlen költő szavait.

Úgyhogy aznap már harmadszorra - de végre társasággal - indultam neki a rövidke utazásnak Szentendréig. Esküszöm, egyszerűbb lenne odaköltözni, csak akkor dolgozni nem tudnék. Na, mindegy, még dolgozom a terven.

Közben megpróbáltam MB-t felhívni, hogy szóljak neki, nem leszünk otthon, de miután ötször is kicsöngött, feladtam. Azért mégsem vagyok egy kétségbeesett anyuka, aki huszonkilenc nem fogadott hívást adjon. Bár adjatok még kettő stresszhelyzetet is simán átavanzsálódok azzá.

Utazás alatt mindenféle semmiségről cseverésztünk Amandával, ami kicsit felidézte bennem a régi szép időket. Amikor még a legnagyobb problémánk egy matek kettes volt, vagy éppen az, hogy ellógtunk egy rajzot. Aztán leérettségizel és bumm. Rossz jegy helyett nem várt gyerek és igazolatlan óra helyett munkanélküliség. Szép is az élet.

A meglepetéseknek sosincs vége, ezt már valamennyire megtanultam, mégis olyan szituációkba tudok becsöppenni, amikre még álmomban sem számítanék. Most is ez volt. Egy nyugis, csendes beszélgetésre számítottam Bennel, icipicit kínos hangulattal, de még határozottan kezelhetően.

Aztán meg meglepetés és MB. Mérges MB-vel, ideges Áronnal és magát nyugtatni próbáló Bennel találtuk szembe magunkat. Amandával zavarodottan egymásra néztünk, majd szinte egyszerre - nem törődve a szinte vágható és kenhető feszültséggel - kezdtük el kérdezgeti MB-t, hogy mégis mit keres ott, Szentendrén, Ben lakásában.

Ő pedig gyorsan, kimért hangon elmagyarázta - végig nyugtalanul Áron szemébe nézve, aki csak flegmán, a falnak dőlve bámult rá vissza - hogy miután elindult otthonról, hogy az apjához menjen, meggondolta magát - arra hivatkozva, hogy oda nyugodt lelki állapotban kell mennie, hogy legalább valamennyi esélye legyen győzni - és elindult erre, hogy jól kérdőre vonja és leszidja Áront. Szegény Bennek meg már elege van az életből.

- És ti miért vagytok itt? - kérdezte tőlünk MB picit megenyhült hanggal. Ő is fáradtnak tűnt, csakúgy, mint mindenki más a szobában.

- Na vajon? - húzódott végig egy elégedett vigyor Áron arcán.

- Igazából Bennel akartam beszélni. - Az említett felkapta a fejét, Áronnak pedig lefagyott a vigyor az arcáról és a szituációt nem értve kapdosta a fejét kettőnk között. - Amanda pedig csak unatkozott.

- Hát, akkor beszéljünk - nyújtózott meg Ben, ahogy felkelt a kanapéról, még egy ásítást is elejtett, amit elég erőteljesen MB-nek és Áronnak célzott.

- Itt? - tágultak ki a szemeim ijedten.

- Dehogyis, fenn - biccentett egy fáradt mosollyal az emelet felé. - Sok sikert! - kacsintott Amandára, majd elindult, én pedig követtem. Szegény Amanda.

El nem tudtam képzelni, hogy mi fog addig lenn történni, amíg mi fenn leszünk. Érződik a pokol-földi élet szimbólum remélem. Kicsit feszült hangulatban sétáltunk fel a lépcsőn, de valamennyire megnyugtatott, hogy hallottam, ahogy Amanda lenn a körmét rágja. Tudom eléggé bunkó dolog, hogy abban lelek békét, hogy más jobban szenved, de ilyenkor minden nyugalmat magunkba kell tuszkolni. Legyen az jó, vagy rossz eredetű. Ámen.

Csöndben besétáltunk Ben szobájába, ő kényelmesen végigterült az ágyán, én pedig feszülten, egyenes háttal ültem le egy székre. Szembefordultam a sráccal, majd csöndben bámultam a falat. Nem vagyok olyan jó az ilyen jellegű beszélgetések elindításában. Ben pedig nem igyekezett oldani a hangulatot, ő kényelmesen feküdt az ágyán, és gondolom kiélvezte a végre valahára elérkezett csendet. Tehát üldögéltünk így vagy 10 percet, mikor ő megszólalt.

- Miért van olyan hangulatod, mintha szakítani akarnál velem? - átfordult az oldalára, hogy a szemembe nézhessen.

- Nem is vagyunk együtt - ráncoltam a homlokom.

- Erről beszélek - mosolyodott el. - Akármit is akarsz mondani, nem fogok hisztizni és tátott szájjal bőgni a folyosón szaladgálva. Ígérem.

- Ezzel tisztában vagyok, csak azzal nem, hogy mit akarok mondani.

- Feltételezem azt - pattant fel és sétált oda mellém, az íróasztalhoz. Félig hátat fordítva nekem kihúzta az első fiókját, aminek tartalmát én az ő takarása miatt nem láthattam és elkezdte tanulmányozni azt, ami benne van -, hogy Áronnal szeretnél együtt lenni.

- Ez nem így van.

- Nem? - Egy pillanatra hátra fordult hozzám, kezében éppen egy fehér lap volt. Meglepődöttnek tűnt.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem hiszem, hogy szimbiózisban tudnánk együtt élni.

- Úgy érzed, hogy Áron parazita, vagy egy szaprofita?

- Parazita. Legalábbis a jelenlegi élethelyzetemben. Mondjuk ez csúnya szó rá, de most, hogy így minden összejött, nem lennék képes vele lenni. Maximum teljes nyugalomban.

- És ha Áron élősködő, akkor én mi vagyok? - végigsimította karját a papíron, majd nehezen lélegezve visszarakta a fiókba és becsukta azt.

- Pont az a baj, hogy nem tudom.

- És ha azt mondom, most van szükségem a válaszodra?

- Miért lenne ilyen sürgős? - mosolyodtam el zavartan.

- Csak tudnom kéne még ma. Hogy van-e értelme.

- Ma azt mondanám, hogy nincs. De ha adnál időt, hogy gondolkodjak...

- Felesleges, már döntöttél. És én is döntöttem. - Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elindult az ajtó felé. Gyorsan a karja után kaptam, hogy magammal szembefordítsam. Mélyen a szemembe nézett, nekem pedig a döbbenettől elengedett a szorításom és ki tudott szökni. Hogy mitől döbbentem meg? Olyan sok érzelem rejtőzött Ben tekintetében, hogy abból egyet kihalászni is lehetetlen lett volna. Azt észrevettem, hogy egyre feldúltabb lett a beszélgetés alatt is, de tudtam, hogy itt nem csak rólam volt szó. Csak fogalmam sem volt a másik problémáról. Talán Áron. Talán nem.

Abban biztos voltam, hogy Benben most olyasvalami szabadult fel, amit eddig nem láthattunk, és bár a srác továbbra is kontrolállta a viselkedését, nem volt száz százalékosan ura a helyzetnek.

Gyorsan utána siettem, és ahogyan sejtettem, lenn állt a bál. Csak éppen nem úgy, ahogyan én arra számítottam. A fene tudja miért, de MB és Áron összefogtak és mindketten Amandával veszekedtek, aki felháborodottan, a kezével hadonászva vágott vissza nekik. Oké, valakiben jó sok feszültség lapult.

- Itt meg mi a fene történt? - kérdeztem meg hangosan, hogy mindenki rám figyeljen.

- Ezek itt ketten elkezdtek téged hibáztatni mindenért, és azt mégsem akartam hagyni - mondta Amanda bosszúsan Bennek.

- Nincs szükségem a védelmedre - nézett a fiúra Ben hidegen, mire Amanda elsápadt. Igen, ilyesfajta viselkedést vártam tőle. Ben, Amandát figyelmen kívül hagyva a másik kettő felé fordult és hasonló tónusban megkérdezte tőlük: - Szóval, mit is csináltam?

- Hát épp ez az, hogy semmit! - hördült fel Áron.

- Szerinted én semmit nem csináltam? - Ben meglepettnek, bár leginkább sértettnek tűnt.

- Igaza van Áronnak. Legtöbbször csak azt nézted, ahogy mindenki más veszekszik és szenved körülötted, maximum Dé után sóvárogtál - kontrázott rá MB. Ezek úgy beszélnek, mint akik megőrültek. Ami egyébként elég valószínű és nem meglepő a helyzetünkben.

- Zárójelesen közölném, hogy ez az én házam, az én kötéseim vannak Áron kezén és én voltam az, aki mind Danával, mind Amandával beszélt és foglalkozott, amíg ti azzal voltatok elfoglalva, hogy melykőtök a nagyobb hím.

- Ott a pont - bólogattam, mire Áron és MB gyorsan megfojtottak a pillantásukkal.

- Aha, szóval már Bent véded. Ez igen gyors váltás volt. Gratulálok! - tapsolt MB kettőt gúnyosan.

- Te most ez így, mi van? - kaptam a fejemhez hitetlenül. - Vegyétek már észre magatok az isten szerelmére, nem vagytok magatoknál! Mind fáradtak vagyunk, elegünk van mindenből, nem most kéne rátenni még egy lapáttal.

- Nem tudom ki volt az ötünk közül, aki a csapat felével kavart - rántott Áron vállat, elég erősen rám célozva.

- Ezt most te sem gondoltad komolyan - nézett Ben a legjobb barátjára. Keze már ökölbe szorítva.

- Miért, nem ez az igazság? - tárta szét Áron a karját. Sötét szemeiben megbántottság és düh csillogott. - Ne próbáljátok nekem bemagyarázni azt, hogy több mint fél órán keresztül csak beszélgettetek fenn.

- Higgy, amit akarsz bazdmeg, nekem ebből már elegem van - viharzott ki Ben mérgesen az ajtón, erősen figyelve arra, hogy útközben viszonylag nagy lendülettel nekimenjen Áron vállának. Amanda gyorsan utánaszaladt.

- Gratulálok. Sikerült kihoznod a sodrából a világ legnyugodtabb emberét - csattantam fel mérgesen.

- Ha nem vagy elégedett a végeredménnyel, el is mehetsz - felelte Áron már szinte irritálóan nyugodtan.

Csalódottan végignéztem rajtuk - MB lesütötte a szemét - majd még mindig a fejemet rázva a hitetlenségtől, kisétáltam az ajtón. A kapunál Amanda állt, görnyedt, amolyan szomorú testtartással. Közelebb érve hozzá láttam, hogy szemeiben könnyek csillognak.

- Ne törődj velük - biccentettem a ház felé. - Alszanak rá egyet és már térdre borulva fognak a bocsánatunkért esedezni. Csak fáradtak.

- Nem az - rázta meg a fejét. A szája remegett, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Hanem?

- Ben utál - borult a nyakamba.

- Ugyan már, csak provokáltuk, meg azért ő sem tudja örökké tartani magát - simogattam a hátát. - Biztos, hogy nem utál.

- Jó, de nem is szeret.

Fúha, ez a rész nem volt egy könnyű menet. Megírtam, elment a Wifi a házban. Úgyhogy elég lassan, mobilnetről - ami már elfogyott - rakom ezt ki, mert semmiképpen sem akartam, hogy elmaradjon.

Ez a hetem eléggé sűrű lesz, szóval lehet megint csak hétvégén fog érkezni rész, az utolsó. :(( Ez nagyon szomorú. DE lesz még epilógus is szóval hurrá!Amúgy láttam, hogy a többség Bennek szurkol és happy end-et szeretne. Nos, ebből eddig még mindkettő lehet szóval szurkoljatok;))