- Dana, most azonnal ide kell jönnöd! Baj van!

- Baj van? Már megint? – sóhajtottam fáradtan.

- Nem – Ben hangja remegett, ami elég rendesen megfélemlített és felébresztett az önsajnálatból – ez most rosszabb. Komolyan gyere ide, nem tudom, mit csináljak!

Ben nem tudja, hogy mit tegyen? És halálosan kétségbe van esve? Egy pillanatra azt hittem, hogy egy párhuzamos univerzumba csöppentem bele. De amikor rájöttem, hogy rohadtul nem, pöppet bepánikoltam, és egy bepánikolt emberhez képest igen halkan és feltűnésmentesen kiosontam Amanda apukájának a lakásából. Miután megígértem, hogy odamegyek, Ben le is tette a telefont, információk nélkül hagyva engem. Mondjuk tőle ez már szinte várható volt, de engem még mindig fel tudott ezzel idegesíteni.

Aztán persze útközben eszembe jutott, hogy többet tudok, mint amennyit Ben és Áron tudnak, hogy tudok. Ami nem túl jó, mert ha alapból is – legalábbis saját bevallásom szerint – jól tudok titkolózni, stresszhelyzetben, főleg a durvábbakban eléggé el tud velem szaladni a ló és mindenféle dolog kicsúszik a számon, aminek nem kéne. Szóval csak remélni tudtam, hogy annyira még sem nagy a baj – haha Dana ezt elhitted – és meg tudom menteni magam egy kellemetlen kitálalástól.

Az út rohadt hosszú volt, és hogy izgultam is, háromszázszor is lassabban telt. Legalább elmondhatom, hogy megvan az első ősz hajszálam. Ne mondja nekem senki, hogy annak minimum huszonöt évvel később kellett volna kinőnie, pont jó az úgy, ahogy van.

Mikor elértem a házhoz, vettem egy mély levegőt, majd benyitottam az ajtón. Kis híján felsikkantottam, mert Ben állt közvetlen előttem és rögtön, amint beléptem megragadott, majd szorosan magához húzott. Kidülledt szemekkel néztem rá, ő pedig ijedten, remegve tartott.

- Ben, mi a baj? Megrémítesz! – toltam el kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Komolyan most kell mindenkinek dilisen viselkednie?

- Csak nem akarom, hogy meghallja, hogy itt vagy. Előtte elmondom, mi történt – a lépcső felé sandított, feltételezem Áronra célozva.

- Mondjad. – Hangom talán túl kedvtelenül is hangzott, mire Ben meglepetten nézett rám. Nyílván nem arra számított, hogy így fogok Áronra reagálni, de nem is tudta, hogy tudom a dolgot. És az a dolog azért nem volt olyan dolog, hogy csak úgy figyelmen kívül lehessen hagyni.

- Nézd, én megértem, hogy mérges vagy rá, de...

- Áron nem egy ötéves kisgyerek, hogy ki kelljen menteni olyan helyzetekből, ahol őrülten viselkedett. Vagy éppen bunkón – vágtam közbe felháborodottan. Mindketten halkan beszéltünk, továbbá is közel állva egymáshoz. A már azelőtt is tapasztalt csillogás Ben szemében, kezdett értelmet nyerni, úgy, hogy már tudtam a dolgot.

- Tudom, és teljes mértékben igazad van, de kérlek csak most az egyszer ne legyél rá dühös!

- Pont most? Halvány gőzöd sincs, hogy hány okom lenne őt belefojtani egy kanál vízbe, sőt, ha jól tudom neked is lenne pár indokod rá!

- Ezt hogy érted? – Bazdmeg. Ennyit arról, hogy nem szólom el magam. De semmi baj, még lehet, hogy ki tudom magyarázni magam.

- Hát, öhm, biztos volt már valami rossz, amit veled csinált – dadogtam szerencsétlenül. Ben szemei egy pillanatra kitágultak, majd tett egy hatalmas lépést hátra. Még egy lépést téve a tenyerébe temette az arcát. Nem hiába okos fiú, egyből levágott mindent, ami nem is ronthatott volna jobban a helyzeten.

- Ádám elmondta? – kerülte a tekintetemet, leginkább a plafont, vagy a konyhabútort vizslatva.

- El – bólintottam kelletlenül.

- Én tényleg el akartam mondani – vakarta a tarkóját zavarában – csak aztán egy idő után feleslegesnek tartottam. Már úgyse számított volna.

- Ha tudtam volna, hogy Áron csak kihasználni akar, hozzá sem szólok. De most már oly mindegy. Elérte a célját, örülhet a fejének, én meg érezhetem hülyén magam. – Ben zavarodottan kapta rám a tekintetét, mint aki nem értené, hogy miről beszélek.

- Miért használt volna ki?

- Hát nem úgy volt, hogy miattad? – Oké, kezdtem kételkedni MB teóriájában.

Választ már nem kaptam, ugyanis hatalmas csörömpölést hallottunk az emeletről. Riadtan összenéztünk, majd szinte egyszerre kezdtünk el rohanni a hang forrása felé. Én kettesével, Ben hármasával szedte a lépcsőfokokat, majd besprinteltünk a vendégszobába, ami jelenleg Áron hálójaként funkcionált.

Belépve szívszaggató látvány fogadott. A bútorok, dísztárgyak szanaszét hevertek, összetörten, vagy felborítva. Pólók, nadrágok eldobálva, még égő gyertyák viasza kifolyva, szilánkdarabok itt-ott felcsillanva tették még borzasztóbbá az összképet. És mindez összevisszaság közepén állt Áron, éppen egy székkel a kezében, egy összetört tükör előtt. Mindkét alkarja be volt kötve, itt-ott véres foltok áztak át rajta. Csak remélni tudtam, hogy nem az, amire gondoltam. Amint észrevett engem, elejtette a széket, majd könnyes szemekkel, remegő ajkakkal – mint akiből épp kitörni készül a zokogás – összerogyott a padlón. Ben azonnal félrelökött és odarohant legjobb barátjához, majd óvatosan rám nézve megkért, hogy menjek ki egy kis időre.

Rájuk csuktam az ajtót, majd elkezdtem járkálni a folyosón. Elvileg segít a gondolkodásban. Nekem pedig minden okosságomra szükségem volt, hogy vaktában összerakjam a dolgot. Nézzük csak a kulcsfontosságú dolgokat, Ben szokatlanul ki van akadva, Áron karján kötés, a szoba romokban, és mindez egy szörnyű balhé után. Jó, bevallom, így utólag elég könnyű összerakni a történetet, de akkor fullosan adrenalinnal felspannolva az egyetlen épeszű dolog ami eszembe jutott, az, az volt, hogy a répának narancssárga színe van. És az a szomorú, hogy ezt nem viccnek szántam.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Ben lépett ki az ajtón. Életemben talán először, elkaptam egy őszinte pillanatot tőle. Rémültnek tűnt és tehetetlennek, végtelenül fáradtnak, meg persze szörnyen bántottnak. Aztán gyorsan összekapta az magát, felrakta az álcáját és felém küldött egy halvány mosolyt. Megpróbáltam viszonozni, de továbbra is teljes sokkban voltam, egyedül a magyarázatra várva.

- Gondolom, már sejted, mi történt. – Egy keserű mosoly pihent az arcán, addig észre se vettem, hogy a keze a kilincsen maradt.

- Azért szeretném hallani. – Mély levegőt vett, aztán belevágott a mesélésbe.

- Miután elmentetek Áron még egy ideig a cucc hatása alatt volt, de a dupla adag miatt nagyon hamar szabadulni akart tőle a szervezete, szóval egy maratoni rókázás után jobban is volt. Mármint fizikailag. Akkor leesett neki, hogy mit tett és bezárkózott a szobájába. Először is, rohadt nehéz nálunk betörni az ajtókat, pedig nagyon próbálkoztam. Főleg miután hallottam, hogy milyen keservesen zokog. Aztán egy fél óra múlva kattant a zár és ott állt előttem – egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát – szóval ott állt előttem véres karokkal, telis-tele vágásokkal. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak ő pedig rám borult és továbbra is zokogva csak azt ismételgette, hogy most biztos gyűlölöd őt, meg hogy milyen undorító ember. Próbáltam valamennyire nyugtatni és mire valamennyire összeszedte magát, el kezdtem keresni valamit, amivel fertőtleníthetjük a vágásokat. És fenébe is, rengeteg van belőlük, és belőlük rengeteg igen mély. Betadine-t nem találtam otthont, viszont azt tudom, hogy pálinkával lehet sebet fertőtleníteni. Az sejtettem, hogy csípni fog, de – egy ártatlan könnycsepp csordult le Ben arcán. Még sosem láttam sírni. Gyorsan magamhoz szorítottam, ő pedig az állát a fejemre támasztva szinte rekedtes hangon folytatta a történetet – de azt, hogy ennyire, arra nem számítottam. Sosem hallottam még embert így üvölteni. Úgyhogy akármit is vétett volna Áron azt már teljes mértékben megbűnhődte. És nem használt ki. Nem tudom Ádám mit mondott neked, de abban biztos vagyok, hogy nagyon szeret téged.

Volt valami elrejtett szomorúság abban, ahogy az utolsó pár szót kimondta. Nem szóltam érte, de mindketten tudtuk, hogy észrevettem. Ben megszakítva a pillanatot, gyengéden betolt az ajtón, majd rám csukta azt.

Áron ott ült törökülésben a szoba közepén, a kötéseit tanulmányozva. Még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy bántotta magát. Elég rendesen mardosott a bűntudat miatta, hisz valamilyen szinten mégis az én hibám volt. Láthatólag érzékelte, hogy bejöttem, mert halkan, alig kivehetően megszólalt:

- Ne haragudj, amiért...

- Nem haragszom – guggoltam le a hozzá. Igaza volt Bennek, Áron szenvedett már eleget, nem volt szüksége arra, hogy valaki még jobban rontson a helyzeten.

- Nem? – könnyektől csillogó, már jól ismert fekete szemekkel találkoztam, melyek kétségbeesetten próbálták leolvasni az érzelmeket az arcomról.

- Nem – nyomtam egy apró puszit a homlokára. Ő halványan elmosolyodott, majd óvatosan, mint aki nem biztos a dolgában nekem dőlt. Közelebb húzódtam hozzá, majd a kezembe vettem az egyik bekötött karját. – Ilyet soha többet ne csinálj! Ígérd meg!

- Megígérem, ha te is, hogy nem fogsz itt hagyni.

- Egyszer azért ki kell mennem ebből a szobából – próbáltam elviccelni a dolgot, hogy javítsam a hangulatot.

- Képletesen értettem.

- Tudom. Csináltál már valaha ilyesmit? – simítottam végig az egyik ujjam a kötésen, mire libabőrös lett a keze.

- Régebben. Ez amolyan örökség. Valakik pénzt örökölnek, én hajlamot az öngyilkosságra. Legalábbis valami utcáról összeszedett iskolapszichológus ezt mondta – rántott vállat egy halvány mosollyal az arcán. Hihetetlen, hogy ennek a srácnak mennyi gondja van az életben.

- Már meg sem lepődöm – feleltem, majd szorosan magamhoz öleltem.

Ezután nem tudtunk sokat beszélgetni, mert MB megérezte a természetfeletti erőivel, hogy Áronnal lehetek, aki éppenséggel a fekete listája élén állt, szóval tajtékozva felhívott, és azonnal hazarendelt, idézem, ha jót akarok magamnak. Úgyhogy otthagytam a már egy fokkal jobban kinéző Áront és Bent, akivel még el kellett volna beszélgetnem, úgy igazából kettőnkről és rohantam vissza Budapestre.

Egy újabb háromszáz órás utazás alatt rádöbbentem, hogy milyen gyorsan meg is bocsájtottam az Áronos történteket. Mondjuk, ha valaki jóba akar lenni a sráccal annak nagyon rugalmasnak és toleránsnak kell lennie, amit ezek szerint nekem sikerült elsajátítanom. És hál' Istennek – bár leginkább Bennek – Áron jobban volt, azonban egy valami továbbra is nagyon aggasztott. A legjobb barátja. Miután elkaptam Ben egyetlen őszinte pillanatát nem bírtam nem arra gondolni, hogy a srác éppen szétesőben van és talán csak a lélek tartja össze. Nem beszél senkinek, nem vigasztalja senki, csak másokkal törődik, és ha ilyen legyengült állapotban van, akkor az újonnan feltűnő Lillának ismét könnyű áldozata lesz. Hisz hiába hihetetlenül erős ember, ha olyan szerencsétlen barátai vannak, mint mi, akkor hamar leszívódik minden energiája.

Azt meg végképp nem tudtam, hogy mit érzek iránta. Sose gondoltam volna, hogy számára esetleg valaha több legyek, mint egy barát, sőt igazából még az Áronos szituációt se szoktam meg. Bár abban pont az volt a jó, hogy kötetlen volt a kapcsolatunk és egyikünk sem akarta tisztázni az érzéseit, ami nekem kedvezett, mert azt sem tudtam mit érzek Áron iránt. Viszont Ben esetében ez egyáltalán nem így volt. Miután az ő érzései publikusak voltak, illett volna nekem is valami álláspontot foglalni, de ismétlem, továbbra is csak a répa színét tudtam a fejemben tartani, ami nem túl jó teljesítmény egy frissen érettségizett hölgyemény számára.

Szóval miután elkönyveltem magamban, hogy mind Áronnal, mint Bennel tisztáznom kéne a dolgokat, meg is érkeztem az ideiglenes otthonomhoz. Nem is kellett sokat sétálnom, MB már a kapu előtt várt, keresztbe font kézzel és eléggé lenéző pillantással. Az nem tűnt túl jó jelnek, hogy kinn várt, mert ez azt jelenti, hogy tárgy-dobálózási mérgességi-stádiumba keveredett, de mivel nem otthon van, nem kívánja kockáztatni a dísztárgyak biztonságát.

Egy béna hellóval köszöntem neki, mire belőle rögtön kitörtek az indulatok:

- Mi az, hogy egyik pillanatban Áron még ősellenség, aztán meg már szaladsz is a karjai közé?

- Nézd, MB. Kiderült, hogy nem volt igazad és Áron tényleg szörnyen rosszul volt.

- Nem érdekel, megérdemli – háborgott mérgesen.

- Nem, nem érdemli meg. Szörnyű dolgok történtek vele mostanság és szörnyű barát vagy, ha ilyenkor nem vagy ott mellette.

- Hogy én vagyok a szörnyű barát? Nem is tudom, ki dugta meg a legjobb barátja kiszemeltjét – lassan egyre hangosabban beszélt, ami eléggé felhívta a járókelők figyelmét a vitánkra.

- Ugyan már, MB! Képzeld már magad a helyébe! Az apukája meghalt, a családja kidobta, leszívták az összes pénzét, ráadásul feltűnt a régi szerelme, akivel végül a legjobb barátja jött össze. Ne játszd a szentet, mert te se viselkednél jobban az ő helyében!

- És azt elfelejtetted, hogy az én családom, a mi családunk is romokban hever? – kérdezte megsemmisülten. – Amióta ezt a gyereket ismered, nem csinálsz mást, csak folyamatosan őt véded, még ha egyértelmű is, hogy hibázott. És ki ellen vagy általában? Még szép, hogy ellenem. Szerinted ez milyen érzés nekem?

- Sajnálom, oké? De egyszerűen te nem vagy képes felfogni, hogy nem mindig Áron a hibás.

- Teljesen kifordított magadból – rázta meg a fejét hitetlenül. – Majd szólj, ha képes vagy a saját fejeddel gondolkodni, addig én megpróbálom összeszedni a családomat. Nyugodtan foglalkozz addig az Áronkáddal, hisz neki biztosan sokkal nagyobb szüksége van rád.

- MB, ne már! – kaptam volna utána, de ő szomorú arccal kikerült, majd elsétált mellettem az utcán.

Sok mindent rontottam már el, de azt hiszem ez überelte mindegyiket. A dolgok kezdenek egyre jobban kicsúszni a kezeim közül. És ez hosszútávon nem tűnik túl jó programnak. 

Ééés most már csak két rész és egy epilógus van hátra, ami már nagyon szomorú és ijesztő is :((

Szerintetek hogyan lesz vége a történetnek? Kinek szurkoltok? Bennek, Áronnak, vagy esetleg senkinek? Írjátok meg, mert nagyon érdekel^^

Ui.: Köszönöm a 3000 megtekintést...ti vagytok a legjobbak semmi kétségem sincs effelől;)<3