Gondolom elég sok embert kelt már fel egy kemény buli után arra, hogy alig emlékszik valamire. Egy-két emlékkép megmarad, de azért jó pár esemény elfelejtődik, ezért rögtön egy fájdalomcsillapító után a barátaidhoz szaladsz, hogy számon kérd őket a történtekről.

Ez az alkohol.

Aztán ott van a lila bogyó.

Nem tudom egészen pontosan mi a neve, de valahogy úgy működik, mint egy élőlény a binomiális nomenklatúrában. Két latin neve van, amit csak az orvosok vagy a furcsán elvont emberek értenek.

De a hatását, azt gyönyörűen le tudnám írni. Azaz nem én, hanem a barátaim, de hogy ez miért is van így az ki is derül mindjárt:

Szóval ott voltam, hogy bevettem a mágikus lila bogyót. A következő pillanatban pedig már az ágyban feküdtem és szemmel láthatóan reggel volt. MB, Ben és egy Ben mellett kínosan feszengő – ez mit jelentsen? – Amanda állt a fekvőhelyem felett, mintha órák óta már engem kibeszélve bámultak volna. Feltételezem ez így is volt. De egyvalaki hiányzott a társaságból.

- Áron hol van? – néztem körbe összezavarodottan.

- Emlékszel bármire is? – guggolt le az én szemmagasságomba Ben. Megpróbáltam felidézni pár emlékképet, de nem rémlett semmi. Minden fekete. Válaszként megráztam a fejem. Az egész csipet-csapat egy emberenként elhúzta a száját, majd végül MB szólalt meg.

- Elmegyünk egy időre, hogy beszélhess vele.

- Akkor nem mesélitek el, hogy mi történt? – kapkodtam a fejemet a srácok között.

- Majd ő elmeséli – paskolta meg MB a térdem, majd mindhárman kicsörtettek az ajtón.

Két dolog jutott az eszembe. Egy, Áron mégis miért különcködik megint? Kettő, Amanda szokatlanul csendes volt. Mármint az átlagoshoz képest is. Na, majd kikérdezem később. Gyorsan összekaptam magam, majd elindultam a fiúk után a földszintre, viszont ott nem volt már senki. Vagyis első látásra. Egy gyanútlan és sikertelen körbenézés után, hallottam valami hangot a konyha felől. Miután besétáltam Áront láttam meg, aki nekem féloldalasan állva a kezében forgatta a lila bogyós dobozomat. Ugyan nem látott, de feltűnt neki, hogy megérkeztem. Rám se nézve nagyot sóhajtott, majd kissé nyersen, gúnyos hangnemben felszólalt.

- Jobban vagy?

- Aha, azt hiszem – feleltem bizonytalanul. Megálltam a pult elején, hogy megtartsam a tisztes távolságot az annak a végénél álló Árontól.

- Hát ez kurva jó, mondhatom – fordult meg lendületesen majd a doboz nagy részét a földre öntötte. Kétségbeesetten néztem, ahogy a lila bogyók pattognak a földön.

- Te megőrültél? Ez a gyógyszerem! A drága gyógyszerem! És mint láthatod, nem haltam meg, szóval még használ is! – akadtam ki teljesen. Mármint komolyan, ki akkora barom, hogy kiöntse a másik méregdrága életmenő gyógyszerét? Ja, igen. Áron.

- Nem haltál meg? – kérdezte elhűlten, majd erélyesebben újra megszólalt. – Nem haltál meg? Van fogalmad neked arról, hogy mi történt az éjszaka folyamán?

- Nincs – sütöttem le a szemem.

- Még szép, hogy nincs – nevetett fel erőltetetten. – Hogy is hihettem volna. Ezek után...

- Mi történt?

- Gyúrj össze egy drogbandát, egy kurvát, egy depresszióst és egy skizofrént egy kicsi testbe és megkapod önmagad.

- Tessék?

- Ennyiből már igazán kivehetnéd, mi történt. Én nem akarok visszaemlékezni rá. – Ezúttal teljesen háttal fordult nekem. Egészen közel odamentem hozzá, majd szembe fordítottam magammal. Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd bizonytalanul megkérdeztem:

- De miért akadtál ki ennyire? A többiek mintha egészen rendben lettek volna az egésszel.

- Persze, mert elküldtem őket. Kellett neked valami, miután kihánytad a lelket is magadból, én pedig veled maradtam. Nem tudom, hogy kellet-e volna. De ha tényleg az a véleményed rólam, amit mondtál, akkor nem is értem miért beszélek még veled.

- Várj, mit mondtam? – ragadtam meg a karját ijedten.

- Ezt neked kellene a legjobban tudnod. – Szemében fájdalom, csalódottság és düh csillogott, amiket olyan szívesen letöröltem volna egy nedves törlőkendővel. De sajnos az érzelmek nem így működnek. Ki akart kerülni és otthagyni, de azt az egyet már nagyon megtanultam, hogy végszükséges helyzetben nem szabad elengedni a sértett felet. Megragadtam a karját, majd mélyen a szemébe néztem.

- Figyelj, akármit is mondtam, vagy tettem, az nem volt szándékos. És egészen biztos vagyok benne, hogy teljesen más a véleményem rólad, mint amit megtudtál tegnap. Mert én úgy érze... - Áron elhallgatatva engem, befogta a számat, majd egy tőle még sosem látott kissé elborult vigyorral előhúzta a másik kezét. Ujjain két lila bogyót csavargatott folyamatosan. Észre se vettem, hogy kivette őket.

- Mit csinálsz? Megrémisztesz – toltam el a kezét a szám elől, de ő még csak rám se hederített. Ugyanazzal az őrült vigyorral az arcán szuggerálta a bogyókat. Nagyon reménykedtem benne, hogy csak színészkedett, mert nagyon ijesztő volt, amit csinált.

- Mit szólnál, - nézett fel a szemembe, íriszeiben valami olyasmi csillogott, amitől kirázott a hideg – ha megmutatnám, hogyan viselkedtél?

- Áron, ne! – kaptam utána. Túl későn. Szájába gurította a dupla adagot – ami tilos – a hihetetlenül erős gyógyszerből, ráadásul víz nélkül – ami szintén tilos -. Látva kétségbeesett arckifejezésem kitört belőle egyfajta hisztérikus nevetés, én pedig automatikusan elkezdtem hátrálni.

A lila bogyók gyorsan hatnak. Főleg, ha kettőt szed be belőlük az ember.

Azt, hogy mi történt Áronnal és velem azon a két és fél óra alatt, amíg a többiek vissza nem értek nem szeretném elmesélni. Úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok rá. Soha életemben nem rettegtem még senkitől és semmitől ennyire. Az biztos, hogy a bogyók hatásosak, de megőrülsz tőlük. Főleg a dupla adagtól és főleg, ha nem is vagy beteg.

Nem is tudom Ben és Amanda mikor találtak rám, egy kis szekrényben összekuporodva, remegve a félelemtől és a sírástól. Először megijedtem tőlük, de amikor megéreztem karomon Ben meleg kezeit, ahogy magukhoz vonnak, megnyugodtam valamennyire. Újra feltört belőlem a zokogás, de már csak a megkönnyebbüléstől. Miközben Ben csitítgatott – Amanda továbbra is szokatlanul szótlan volt – hallottam, ahogy a ház egy másik felében MB ordibált és Áron meg röhög. Kirázott a hideg. A lehető legjobban összehúztam a hang hallatára, mire Ben még jobban nyugtatni kezdett. Sokszor ölelt már meg, de még nem vettem észre, hogy milyen jól érzem magam a karjai között. Szorosan hozzábújtam, ő pedig a karomat simogatta, míg továbbra is suttogott hozzám. Amandára felnézve egy bíztató mosolyt láttam, ami szintén sokat segített.

Óvatosan megkérdezték, hogy mi történt, de én csak a fejemet ráztam. Ezt a két és fél órát a sírba viszem, kizárt, hogy bárkinek valaha el is meséljem.

Újra Áronra gondoltam. De nem erre a begyógyszerezett valakire, hanem a rendesre. Furcsa. Nem voltam mérges, és habár féltem, sőt rettegtem az akkori állapotától, a rendestől nem. Ennek ellenére gyorsan elhessegettem az arcát a lelki szemeim elől, mielőtt még újra sírni kezdtem volna. Szörnyen örültem Bennek, amiért ennyire kedves velem. Az első pillanattól kezdve mindig számíthattam rá, akármilyen szarul is volt ő. Szörnyen örültem volna, ha Áron kicsit hasonlított volna a legjobb barátjára, mert hiába egészítik ki egymást azzal, hogy szöges ellentétei a másiknak, nagyon megnehezítik a körülöttük élő emberek dolgát. Mármint a többség gondolom inkább Bennel barátkozik, mert az tény, hogy sokkal jobb ember, mint Áron, de ő is olyan érdekes személyiség, igaz kicsit – nagyon – őrült, de ha megtanulod kezelni, úgy, mint ahogy Ben kezeli őt, egy varázslatos kapcsolat alakulhat ki kettőtök között.

Én ott rontottam el, hogy nem tanultam ezt meg. Éltem a saját módszereim szerint, nem törődve azzal, hogy megbántom-e őt, vagy sem. Mert az biztos, hogy nagyon érzékeny. A betegségemre legalábbis. Mindig, amikor rosszabbul voltam kiakadt, mérges lett rám, vagy esetleg begyógyszerezte magát. Ha figyeltem volna erre, nem jutottunk volna el idáig. Ha nem rontom el...

MB nem sokára visszajött. Lerítt róla, hogy legszívesebben lemészárolna egy fél várost. Kezeiben ott volt mind Amanda, mind az ő és az én cuccom – erős ember elbír hatszáz mázsát is – aggódóan rám nézett, majd komoran kijelentette.

- Elmegyünk.

Senki sem tiltakozott. Amanda felhívta az apját – akivel kiderült, hogy idő közben beszélt és lakhat nála. Most kap kettő bónusz barátot is – és közölte vele, hogy egy ideig hárman leszünk. Ő továbbra is halál laza volt és megengedte ezt. Lazaságról beszélve, MB ennek pont az ellenkezője volt. Dühösen csörtetett mellettünk a rengeteg pakkal – nem engedte, hogy cipeljem a sajátom – és látszott rajta, hogy mindjárt robban. Mondjuk megértem. Én is tajtékoznék, ha olyan helyzetben lenne, mint amilyenben én voltam. Mivel ő nem tűnt kaphatónak egy jó kis beszélgetésre, Amandát kezdtem el faggatni, hogy miért ilyen hallgatag. MB hajlandó volt megszólalni – viszonylag normális hangnemben – hogy azóta ilyen, amióta otthagyta őt és Bent, amíg bement a boltba még tegnap éjszaka. Megkérdeztem, hogy összevesztek-e. Nem. Akkor mi történt? Semmi. Köszi, Amanda, te aztán igazán jó társaság vagy.

Mivel Amanda édesapja van olyan jófej, hogy Rákosligetben lakjon, ami csak egy fél életnyire van Szentendrétől, volt időnk rendesen arra, hogy Amanda ne beszéljen, MB dühöngjön, én pedig próbáljam feldolgozni az eseményeket. MB-t elnézve, azért sajnáltam Áront. Valószínűleg nem fog rá emlékezni, de biztosan jól lehordta a fejét.

A hatszázhuszonkilenc órás út után megismerkedhettünk Amanda apukájával, aki nagyon, és ez alatt azt értem, hogy kísértetiesen hasonlít a fiára. Lágy arcvonások, világosbarna szanaszét álló haj, fakó szemek, sőt ugyanaz a szerény mosoly. Testalkatilag az édesapa azért kicsit magasabb – talán MB álláig ért – de annyira ő sem volt testes. Az a vékonyka, picit pocakos, rendszeresen borotválkozó apuka. Akit lehet szeretni.

Gyorsan körbevezetett minket, majd sajnálkozott egy sort, amiért csak egy szobát tudott adni hármunknak, majd rohant is dolgozni. Nem volt nagy lakása, de szép volt és kényelmes. Amanda és MB összenéztek, majd egy közös bólintás után, Amanda egyedül hagyott minket a jövendőbeli hálószobánkban.

- Ugye tudod, hogy amíg én élek egész biztosan nem találkozol vele? – hangja mérgesen remegett, készen állva a robbanásra.

- Nem hibáztathatod csak őt, mert én is ugyanannyira hibás voltam!

- Már megint őt véded – mosolyodott el lemondóan. – Dé, abba kell hagynod önmagad hibáztatását és észrevenned, hogy egy őrült emberrel van dolgunk.

- Áron nem őrült. Csak picit máshogy viselkedik az átlagnál, de ezen kívül teljesen normális.

- Az istenért is, nézz már rá! – csattant fel MB. Kezdődik. – Másfél órával ezelőtt még rettegtél tőle. Nem tudom, mit csinált, de nem is az a lényeg. Csak az számít, hogy valami nem tetszik neki és máris bántalmazni kezd. Akár fizikálisan, akár verbálisan. És ez többször is előfordult már.

- Veled is veszekedtem már – vontam vállat.

- Igen, csak én tisztellek annyira, hogy ne hozzalak ilyen helyzetbe.

- Ő se hozott volna. Csak a bogyóktól mindenki megőrül.

- Miért talán kényszerítette valaki, hogy vegye be őket?

- Nem – motyogtam szégyenlősen.

- Önszántából tette?

- Igen. – Kezdem elveszíteni ezt a játszmát.

- És miért? Mert nem foglalkozik veled. Sőt, senkivel nem foglalkozik.

- Ez nem igaz – ráztam hevesen a fejem. Hisz ott van Ben és...

- Valóban? Akkor miért dugta meg azt a lányt, akibe a legjobb barátja bele van zúgva? És mindezt csak azért, hogy megnyugtassa a lelkét, amiért Lilla dobta a barátjáért.

- Mi van? – Mi van? MB arcán pillanatok alatt pillanatok alatt megjelent a megbánás, mintha olyasvalamit mondott volna, amit nem lett volna szabad. – Mi a fasz van? – kérdeztem ingerültebben. – MB szólalj már meg, mert megőrjítesz! Miről beszélsz?

- Áronról, Benről és rólad.

- Ezt nem hiszem el. Én ezt nem hiszem el. – Nyugodj meg Dana, ez csak valami félreértés. Úgy, úgy. Mély levegő be. Aztán ki. És még egyszer.

- Pedig igaz. – Úgy tűnt MB elfogadta, hogy ez kicsúszott a száján és teljesen nyíltan beszélt a dologról.

- Az lehetetlen, hogy én... mármint Bennek? Ugyan - nevettem fel kínosan –, ilyen nem létezik.

- Vagy csak azt hitted.

- Egyáltalán mióta?

- Mióta jössz be neki? – aprót bólintottam, bár még mindig nem hittem el ezt az egészet. – Majdnem, mióta ismerjük.

- Jézusom – suttogtam elhaltan. – És ezt Áron tudta?

- Ugyan már – nevetett fel MB – mind tudtuk. Szerinted miért voltunk olyan idegesek, amikor lefeküdt veled?

- Akkor ezért volt Ben szomorú?

- Ezért is. De ha még igazán tetszettél volna neki, azt mondanám, megértem, bár úgy is parasztság. De így, csak hogy elégtételt nyerjen. Ez hatalmas geciség.

- Elégtételt?

- Lilla dobta Benért. És hogy pátyolgassa a saját lelkét lefeküdt azzal a lánnyal, akibe a legjobb barátja mindennél jobban bele van zúgva. Bájos nem igaz?

MB szarkasztikus hangja csengett a fülemben. Éreztem, ahogy a szívem egyre jobban ver, és egyre idegesebb leszek. Teljesen becsapva éreztem magam. Hogy én mennyire naiv vagyok! Legjobb barátom észrevette szomorúságom, és egy bűnbánó arckifejezéssel szorosan magához ölelt.

- Jézusom, sajnálom Dé! Észre se vettem, hogy ekkora paraszt voltam. Csak annyira dühös vagyok Áronra, hogy elfelejtettem, hogy neked ez mennyire rosszul esik. Ne haragudj! – Úgy szeretem MB-t. De tényleg. Ennek ellenére éreztem, hogy egyre inkább felgyülemlik bennem az utálat. Eltoltam magamtól a srácot, majd remegő hangon megkérdeztem.

- Akkor én csak egy trófea voltam számára, amit megnyerhetett a Ben ellen vívott csatájában?

- Sajnálom Dé.

Sok mindentől undorodunk, sok mindent gyűlölünk, vagy megvetünk. De ha ezt mind és ezer más ehhez hasonló érzelmet érzünk valaki iránt, akkor az, az ember egy szörnyű ember. És én sose gondoltam volna, hogy ezt mondom, de igen, Áron egy szörnyű ember.

Én még őt sajnáltam, szerettem és teljesen hamisan jól éreztem magam vele, míg ő magában vigyorgott azon, hogy most mennyire jól kicseszett Bennel. Ennek egyik része sem helyes, de az még szörnyűbb, hogy az egészből nem vettem semmit észre. Áron nagyon jó színész, ezért könnyedén el tudta játszani a törődő szerepet, de hogy Ben hogyan titkolta el az érzéseit, az elképesztő. Persze utólag visszanézve voltak apróbb jelek, gyengédebb mozdulatok, sejtelmesebb mosolyok, és félreérthetőbb megjegyzések, csak hát Áron átlagviselkedése mellett ez egyáltalán nem feltűnő.

Ezek után nem kívántam mást, csak azt, hogy egy forró fürdőt vegyek, majd aludjak egy nagyot – az utolsó munkamentes napomon – esetleg beszélgessek Amandával, vagy MB-vel, de az élet úgy, ahogy eddig mindig is, nem egészen ezt tervezte számomra.

Délután végéhez és az este elejéhez érve csörgött a telefonom.

Ben.

Ő nem tudja, hogy tudom. Pedig én nagyon is tudom. Idegesen vettem fel a telefont, de egy még idegesebb hang szólt bele.

- Dana, most azonnal ide kell jönnöd! Baj van!

Visszatértem! ÉS te jó ég!!! Alig maradt hátra pár rész a történetből, a varázslatos ötös kalandjai hamarosan véget érnek:( De addig is élvezzük ki amíg van és utáljuk Áront együtt! :D (Mondjuk én még mindig szeretem, de hajlamos vagyok beáldozni a szeretetemet pár jó kis utálkozó kommentért;))