„Itt vagyok Pesten, van kedved talizni?:P"

Áron.

Na, erre mit kéne írni? MB mellett kéne maradnom, amiért maga alatt van – ráadásul egy rendőrségen – de valami megmagyarázhatatlan okból nagyon vágytam Áron társaságára – talán azért, hogy feldobja a kedvem – úgyhogy rábólintottam a meghívására. Még gyorsan beszaladtam a mosdóba, hogy lecsekkoljam az elvarázsolóan segítségért kiáltozó arcomat. Hát, hódítani ilyen fáradt fejjel nem fogok, az egyszer biztos.

Úgy beszéltük meg, hogy az Őrsön találkozunk, ami jó félórányira volt tőlem, tehát volt időm gondolkodni, és bűntudatot kapni bőven. A buszon egész végig azon idegeskedtem, hogy elfelejtettem MB-től elköszönni, sms-t pedig nem akartam írni, mert az nagyon elcsépelt lenne. Így inkább maradtam annál, hogy „eltűntem". Ha nagyon aggódik, maximum felhív.

Áronnal egyébként amúgy is beszélnem kellett volna a vitájáról Bennel, szóval még jól is jött ki, hogy rámírt. Aztán persze eszembe jutott, hogy mi történt a legutóbb, amikor Áronnal kettesben maradtunk. De természetesen ez egy egyszeri alkalom volt, soha többet nem lesz ilyen. Bennek igaza volt. Nem érdemes egy jó barátsággal játszadozni. És én nem is terveztem.

Áron már ott állt egy vastag kabátban, amikor leszálltam a buszról.

- Daniella drága! Mi újság veled? – karolt át egy széles vigyor kíséretében.

- Inkább ne is beszéljünk róla – jutott eszembe MB, Áron arcáról pedig lefagyott a mosoly.

- Mi történt?

- Ez most nem a kedvenc témám.

- Te is tudod jól, hogyha én egyszer kíváncsi leszek, akkor nem állok le – kacsintott. – Szóval, mi olyan szörnyű, hogy nem akarod bemocskolni vele a varázslatos társalgásunkat? – Áron minden bizonnyal őrült. De ebben mondjuk egy percig sem kételkedtem. Röviden elmeséltem neki az MB-s sztorit, majd mielőtt még megvádolhatott volna, hogy szar barát vagyok, amiért elmentem, gyorsan rákérdeztem a Bennel lezajlott vitájára.

- Nem vesztünk össze annyira ezen. Mármint oké, kicsit kiakadt, meg megvádolt egy-két dologgal, de hamar lecsillapodtak a kedélyek. Csak aztán jött valami nagy baj. Sokkal inkább valaki.

- Kiről beszélsz? – ráncoltam a homlokom. Részben az értelmetlenség, részben pedig a fáradtság miatt. Elegem volt már a veszélyforrásokból.

- Ben exe.

- És ez ennyire rossz? Mármint mindenkinek vannak exei, és tudnak nagyon bunkók lenni, de azért nem hiszem, hogy egy olyan srác, mint Ben ne...

- Ez más oké? – fojtotta belém Áron a szót. Idegesen vette a levegőt. Valami nem volt rendben. Sokáig némán gondolkozott, a száját harapdálva, gondolom próbálta eldönteni, hogy elmondja-e vagy sem. Én személy szerint nagyon kíváncsi lettem, mert úgy tűnt, Bennek is akadt valami nehézsége az életében, de ha nagyon személyes a dolog, teljesen el tudtam volna fogadni, ha titokban tartják. De azért nagyon megörültem, amikor Áron végül megszólalt.

- Nem mondhatod el senkinek.

- Nem fogom. Hát nem bízol bennem? – kérdeztem szórakozottan, mire ellágyult egy picit az arca. Megajándékozott egy halvány mosollyal, majd fejest ugrott a mesélések tengerébe.

- Két éve talán, hogy Ben megismerkedett ezzel a lánnyal, Lillával. Rögtön be is mutatta nekünk, ami kicsit fura volt, mert ilyenkor azért szokás várni, de gondoltuk, hogy nagy a szerelem, és már szeretné, ha mi is ismernénk. Elbűvölő volt a lány, komolyan mondom, mosolygós, kedves, aranyos, rögtön a szívembe lopta magát. Aztán, ahogy egyre többet találkoztunk, elkezdtem észrevenni ilyen apró dolgokat. Rengeteget parancsolgatott Bennek, de ilyen mézes-mázas hangnemben, így először nem is tűnt olyan feltűnőnek, de miután kiszúrtam ezt, nagyon zavaró volt. Ben pedig úgy ugrált, ahogy ő fütyült. És ezt kurva nagy szintre emelte. Hónapok után ott tartottak, hogy a csaj megkérte arra, hogy szakítsa meg a kapcsolatot mindenkivel és a gyerek egyszerűen lelépett vele otthonról. 16 évesen. Hagyott is egy levelet, amiben leírta, hogy mi mekkora szar emberek vagyunk, és ha Lilla nem lenne, sosem jött volna rá, hogy mi csak kihasználjuk.

- Ez annyira nem Ben – hitetlenkedtem.

- Pontosan! – csapta össze Áron a tenyerét. – Gyűlölöm ezt a csajt úgy, ahogy van, de manipulálni, azt kurva jól tud. Azért már valami kitüntetést kellene kapnia, hogy egy ilyen kedves emberből, mint Ben egy bunkó parasztot csinált. Mert miután eltűnt hívogattuk, meg ilyenek, a szülei már könyörögtek neki, hogy legalább azt mondja meg, hogy hol van. De ő nem. Kishercegnek érezte magát a méhkirálynő mellett és nem volt hajlandó elhagyni a kaptárt. Megrögzötten szerelmes volt, míg a csaj egy hangyafingnyit se érzett iránta. Szeretett játszani vele, szerette, hogy négy-öt évvel fiatalabb nála, szerette, hogy jól mutat mellette. De nem szerette szerelemmel. Egy bábu volt számára a sok közül. És a sok alatt rengeteget értek. Utólag Bentől megtudtuk, hogy ahol laktak, ott megismerkedhetett több vele hasonló sráccal, de Lilla csak azzal győzködte őt, hogy a többiekkel csak játszadozik, néha mókából ágyba bújik velük, de Bent szereti igazán. És Ben efelett szemet hunyt. Össze-vissza csalták a szeme láttára és teljesen rendben volt vele. Mennyire kell megszállottnak lennie ehhez?

- Hát, kurvára – motyogtam elhaltan. Hihetetlen.

- Pontosan, kurvára. Bennek az volt az egyetlen szerencséje, hogy elkapták, amikor épp lopott volna valami drága szart Lillának. A rendőrségre először természetesen a családját hívták be, és a szülei annak ellenére, hogy elváltak és nem bírnak megmaradni egymás mellett, baszott jól tudtak összedolgozni. Egy félórás beszélgetés alatt olyan szinten helyrerázták a fiukat, hogy azt tanítani kéne. Nem volt a régi, de rádöbbent arra, hogy mennyire átverték. Beszélt Lillával, hogy soha többet ne keresse fel és hagyja békén örökre.

- De nem így történt, igaz?

- Nem – rázta meg Áron csalódottan a fejét. – A csaj nem volt képes elviselni, hogy elvették tőle az egyik játékát. És ha valami nem lehet az övé, akkor másé sem. Folyamatosan zaklatta Bent, mindenhol ahol tudta, hogy ölje meg magát, ugorjon le innen, igyon öblítőt satöbbi. És Ben hiába „szakított" vele, még mindig rohadtul szerette és még mindig valamennyire a hatása alatt állt. Az egy kurva nehéz időszak volt. Mindenki számára. Mindig kellett, hogy valaki legyen mellette, mert ha nem, képes lett volna bántani magát. De ahogy telt az idő, Ben egyre erősebb lett és az üzenetek is egyre fogyatkoztak. Végül már egyáltalán nem kapott, viszont teljesen megváltozott. Sokkal zárkózottabb lett és nagyon nehezen bízik meg az emberekben. És ezt a srácot ismertétek meg ti is.

- De akkor mi van most Lillával? Visszajött?

- Virtuálisan, igen. Újra elkezdett írogatni Bennek, de most megint a mézes-mázas hangnemben. Hogy sajnálja, amit tett és vissza akarja szerezni. Én megfenyegettem a srácot, hogy ne merjen találkozni Lillával, mert akkor tuti újra hatáskörébe kerül és talán már vissza se tudjuk szerezni. Erre meg bebunkózott. – Akkor már értem, miért rázott le telefonon keresztül. Éppen Lillával volt elfoglalva. – De szerintem inkább csak azért, mert azt hiszi, nem bízok benne. Ő már elég erősnek érzi magát, holott mindketten tudjuk, hogy még mindig szerelmes belé, hiába jön be neki valaki más. Azt mondja, csak rendesen le akarja zárni, de félek, hogy ez nem a vége, hanem a kezdete lesz egy komoly problémának.

Nagyon sajnáltam Áront. Hihetetlenül szar érzés, amikor a legjobb barátodnak valami komoly múltbéli problémája tér vissza a jelenbe és emészti fel őt. Ilyenkor megpróbálhatsz bármit tenni, de az ilyet csak egyedül tudja megoldani, egyedül kell megküzdenie ezzel. Pontosan tudtam, milyen rossz ez, mert én is ugyanezen mentem éppen keresztül.

- Hát, úgy néz ki a legjobb barátaink elég nagy szarban vannak – jegyeztem meg félig poénosan, félig szomorúan.

- Igazad van. Erre inni kell! – Áron a karomnál fogva kezdett el rángatni a metróig. Hangosan felnevettem a hirtelen hangulatváltozásán. Nem sokkal később Áron is becsatlakozott, és egyszerűen csak nevetünk. A semmin. Úgy tartják, hogyha az embernek sok problémája van, akkor a legkisebb dolgokon is képes nevetni. Biztosíthatok mindenkit, hogy ez így igaz.

Az ok nélküli jókedvünk miatt elég sokan megbámultak a metrón, de voltak, akik csak mosolyogtak rajtunk. Egymásba karolva szakadtunk a nevetéstől, miközben az elmúlt egy hónap nehézségeit soroltuk fel. Nevettünk Áron apja halálán, azon, hogy korházba kerültem, hogy Amanda meleg, hogy Amandát megverték, amiért meleg, hogy MB veszekedett a bátyjával, hogy Árontól elvették az egyetemre tartogatott pénzét, hogy Amandát leminősítették, mint költő, hogy senki nem jött el a nagyon fontos előadásomra, hogy MB-től és tőlem elveszik a gyerekeket, hogy Bennek visszajött Lilla, egyszóval mindenen. Tragikusabbnál tragikusabb dolgokat soroltunk fel, de ahogy halmozódtak, úgy tűnt egyre nevetségesebbé a helyzet.

Észre se vettük, de máris a déli pályaudvarnál kötöttünk ki. Ideje volt picit elkomolyodni, és találni egy helyet, ahova beülhetünk. Ennél könnyebb feladatom még nem igazán volt életemben. Elindultunk egy szimpatikusnak tűnő utcán, és pár perc múlva máris egy sörözővel futottunk össze. Mondjuk ez Magyarország, az alkoholisták és a szép nők otthona. Mondjuk, ha ennyi a pia, nem csoda, hogy a nők szépnek tűnnek. Máris értelmet nyernek a népdalok. Ejnye-bejnye alkohol.

Eleinte nem akartunk sokat inni – mert ugyebár mi prudens és szofisztikált jómódú emberek vagyunk – úgyhogy mindketten valami light-ossal indítottunk. Áron sörrel – a férfi, az férfi, idézem őt – én pedig valami áfonyás-buborékos alacsony alkoholtartalmú löttyel. Egyébként ahhoz képest, hogy egy hétköznapi sörözőben jártunk este tíz fele, viszonylag sokan voltak, sőt akadtak táncoló egyének is. Józanon még nem igazán terveztünk mozogni – főleg én nem, ki kellett élveznem, hogy szabadnapos vagyok – úgyhogy leültünk egy padba és felszabadultan beszélgettünk mindenféléről. Szóba került Áron színészi pályafutása, és meg is ígértettem vele, hogy amint lecsillapodnak a kedélyek, elmegy pár meghallgatásra, meg aztán jelentkezni fog a színművészetire. Hisz veszíteni nem veszíthet vele. Az a gyerek színpadra született és kész. Ezután Áron mindenféle szakmát ajánlgatott számomra – a tánccal hosszútávon nem mindig lehet jól keresni, így kellett valami B terv – személyes kedvencem a targoncavezető volt. Szerinte ez a munka kiegészíti a személyiségemet. Szerintem pedig nincs rá jó hatással az alkohol.

Mondanom sem kell, nem álltunk meg az első kör után. Még mindig maradtunk a pár százalékosoknál, de azért természetesen kicsit jobban feldobódott a hangulat. Mindenféle baromságon veszekedtünk, például azon, hogy mennyi Magyarország területe. Ehhez inkább nem fűznék semmit. Viszont ezt olyannyira nem tudtuk eldönteni, hogy kihívtuk egymást egy párbajra. Rendeltünk fejenként már nem is tudom hány felest, és egyértelműen a győztes az volt, aki hamarabb megissza őket. Nem igazán fogadtunk semmiben, egyedül hazánk területe lebegett előttünk. És mindketten nagyon meg voltunk győződve arról, hogy igazunk van, ezért nagyon gyorsan is ittunk.

Azt hiszem én nyertem, de ez nem is számított igazán, mert a rengeteg töménytől mindketten hirtelen melankolikus hangulatba kerültünk. Szidtuk az életet, amiért szar, szidtuk a szüleinket, az oktatást, az ország területét, amiért ilyen nehezen megjegyezhető, egyszóval mindent. Egyedül magunkat dicsértek, és sajnáltuk, amiért ilyen kegyetlenül bánt velünk a sors. Elkezdtünk azon filozofálgatni, hogy milyen érdekes, hogy öt ilyen szerencsétlen ember, mint mi, összefutottunk és ilyen jó barátok lettünk.

- Van egy elméletem – mondta Áron, miközben a kenyerét majszolta. Ja, igen, kértünk valami ételt, hogy kicsit felszívjuk vele az alkoholt, de a csapos csak száraz kenyeret tudott adni. Miután Áron leénekelte e Börtön ablakában-t, beszélgethettünk is tovább.

- Na, mondjad – biccentettem, miközben próbáltam a héjat lefejteni a kenyérről. Abba ugyanis a fogaim épségben tartása miatt nem voltam hajlandó beleharapni. Még véletlenül sem.

- Olyanok vagyunk, mint Victor Hugo nyomorultjai, csak éppen mi kurva jól nézünk ki. Lehetnénk lelki nyomorultak vagy valami hasonló.

- Akkora fasz vagy Áron.

- Köszi, szeretem ezt lányok szájából hallani. Mondjuk jobban örülök, hogy a fasz szócskához hozzátoldanak egy birtokos személyjelet. Az akkora faszod van Áron, valahogy olyan szívmelengetőbb megjegyzés. – És ott is volt a megszokott perverz vigyor Áron arcán. Úgy éreztem ezzel lezárult a szomorú fázisunk, és nagyon féltem attól, hogy mi lesz a következő.

- Őrült – nevettem fel leginkább kedves barátom, az alkohol hatására.

- Ugyan már – legyintett fennhéjazva – szeretnél egy ilyen őrültet az ágyadban látni.

- Más tetszik oké? – És elővettem az ősrégi női lekoptatós taktikát. Egy kis alkohol és elvész a kreativitásom. Kár érte.

- Na, és ki az? – Áron vigyorán látszódott, hogy tudja, hogy hazudok, de azért belement a játékba.

- Pisti – vágtam rá az első nevet, ami eszembe jutott. Legalább létező személy.

- Pisti? – döbbentnek tűnt, nyílván valami viccre számított. – Milyen Pisti?

- Egy oviba jártunk és azóta még tartjuk a kapcsolatot – bólogattam nagyban, és azért annyira nem is hazudtam. Mármint néha tényleg össze szoktunk futni a Spar-ban, meg ilyen helyeken. Én rendszerint WC papírt, vagy hasonló háztartási dolgokat, ő pedig piát vesz. Látszik, milyen jó ember lett belőlünk. Áron eszelősen bólintott a megjegyzésemre, majd hirtelen elkiáltotta magát.

- Hé, Pisti? – gyorsan lepisszegtem, de ő csak legyintve ignorálta a próbálkozásaimat. Egy a pultnál ülő nagyobb fickó felénk fordult.

- Igen? – Hát, ez nem az én Pistim, az biztos.

- Kell neked Danka?

- He?

- Csak mondd, hogy nem! – Áron vigyora letörölhetetlen volt. Imádja, ha győz valamiben.

- Ja, akkor nem – bólintott a pasi, majd visszafordult a söréhez.

- Látod, most már csak az enyém lehetsz – hajolt át Áron az asztalon, hogy halkabban beszélhessen. – Sajnálom, drágám, de ez van.

- És mi van, ha te nem kellesz nekem? – hajoltam én is közelebb, a karommal az asztalon támaszkodva.

- Olyan verzió nincs – felelte mélyen a szemembe nézve, majd kicsit közelebb hajolva, gyengéden megcsókolt. Nem várta meg, hogy reagáljak rá, ellökte magát az asztaltól, majd egy kacsintás kíséretében elindult a kijárat felé.

- Te meg hová mész? – szaladtam utána. Egyáltalán mi a fenét művel ez velem?

- Uncsi ez a hely, valami pörgősebbre vágyom – felelte félvállról, majd ugrándozva elindult az utcán. Mint egy ötéves kislány. Annyi különbséggel, hogy egy majdnem felnőtt srácról van szó. De természetesen az alkoholra bármit rá lehet fogni. Így ezt is betudtam annak.

Ő nagyon felpörgött, én viszont fáztam így durciból leültem a padkára. Áron először ezt nem is vette észre, már percek óta eltűnt az egyik sarkon, amikor csattogó talpak hangja csapta meg a fülemet. Természetesen Áron szaladt, kétségbeesett fejjel, de aztán, amikor meglátta, hogy csak ülök megkönnyebbült.

- Fú, már azt hittem, hogy elájultál, vagy ilyesmi.

Megpróbált felállítani, de én éreztem, hogy a hideg kő – ú ez nem fog tetszeni a szervezetemnek – és én eggyé váltunk. Én lettem a padka és a padka lett Dana. Mégis ki szakítana meg egy ilyen csodálatos dolgot? Még szép, hogy Áron. Folyamatosan győzködött, hogy álljak már fel – még mindig nem épült ki a rendes vázizomzata, így ha teljesen elengedem magam, nem tud mit kezdeni velem – én pedig folyamatosan azt kiabáltam, hogy csak el akar szakítani a másik felemtől. Erre poénosan, vagy talán komolyan – pontosan nem rémlik – rávágta, hogy ő a másik felem. Ez az egyébként aranyos megjegyzés jó nagy pofonként ért, és hirtelen rá is jöttem, hogy mennyire hideg a kő és fel is pattantam. Ezután már én szaladtam olyan gyorsan, hogy Áron alig bírt utolérni.

Szaladgálás, nevetések, és indokolatlan flörtölések sorozata után találtunk egy szórakozóhelyet, ahova nagykorúságunk mivoltából be is engedtek minket. Mivel kifejezetten részegek még nem voltunk, nagyon jó ötletnek tűnt inni valamilyen a neve alapján beazonosíthatatlan koktélt. Én Margót ittam, Áron pedig Vécécsészét. Eléggé kreatív nevek, mit ne mondjak. Miután letoltam a Margómat ellenállhatatlan vágyat éreztem a táncolás iránt. Rögtön bevágódtam a terem közepébe és a vergődő emberek között kezdtem el különböző inkább törzsi, mint nőies mozdulatokat végezni. Szembetűnő koreográfiámnak köszönhetően, hamar sok párzani vágyó hímet sikerült magam köré csalogatnom és hiába próbáltam őket győzködni, hogy ez nem a tiszavirág táncom, csak nem akartak magamra hagyni. Mondogattak dolgokat – biztos baromságokat, mert nem emlékszem – én pedig egyre csak Áron nevét kántáltam. Elveszett bárányom hamarosan megmentésemre is sietett és kimenekített a farkas falkából.

A következő emlékképem az, az, hogy a falnál smárolunk. Szerintem ez még egy Margó után történt, mert egy Margó miatt biztos nem vetem rá magam Áronra. De akkor és ott, ki tudja mekkora véralkohol szinttel, úgy éreztem, hogy Áront akarom. És az eléggé egyértelmű volt, hogy ő is akar engem. Szóval ott tartottam, hogy a falnál faltuk – alliteráció észlelve – egymást, és valószínűleg úgy néztünk ki, mint azok a párok, akik nem képesek elszakadni egymástól a tömött villamoson és éppen akkor akarnak pornófilmet forgatni. Egy pillanatra le is döbbentem, hogy én nyilvánosan így viselkedem, de aztán eszembe jutott, hogy kivel is csinálom és valahogy tetszett a dolog. Azt mondjuk hagyjuk meg, hogy Áron nagyon jól tudta a dolgát, én pedig botrányosan nyitott voltam mindenre.

- Hé, figyelj – húzódott el tőlem egy pillanatra és hirtelen elkomolyodott az arca – én nem akarok holnap úgy felkelni, hogy bármelyikünk is dühös, amiért megbánta a ma estét. Úgyhogy pontosan ezért, én, Ajvári Áron felajánlom magam neked erre az estére, és ha kell, csakis erre az estére. Na, mit szólsz Dankalány?

Kiült valami furcsa vigyor az arcomra, miközben gondolatok ezrei cikáztak a fejemben. Ha én ezt most megteszem, lehet tönkreteszem vele a barátságunkat, de ha nem teszem meg, lehet életem végéig bánni fogom. És basszus, utálok megbánni dolgokat. Végül úgy gondoltam kellőképpen megválaszolom a kérdését, ha egyszerűen megcsókolom. Éreztem, hogy Áron elmosolyodik, rákulcsolta az ujjait az enyéimre és elkezdett kivezetni az izzadtságtól és a hormonoktól felhevült helyiségből.

Az utcára kiérve a nagy hideg ellenére izzott közöttünk a levegő, egy-két csókot váltottunk is a nagy tehetetlenségben, míg Áron el nem vezetett egy panzióig. Furcsálltam, hogy nyitva van még, és azt hiszem Áron magyarázatot is adott erre, de addigra olyannyira a fejembe szállt minden, hogy nem voltam képes egy értelmes gondolatot és végigvinni.

Az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy akarom Áront, és akár hiszem akár nem, most meg is kapom.