Azt mondják nem érdemes elmenekülni a problémáid elől. Általában én is mindig szembeszállok velük és megpróbálom megoldani őket, de van olyan, hogy egyszerűen csak el akarsz felejteni mindent és élvezni egy picit az életedet. De természetesen nem rólam van szó, mert én csupa rózsaszín, mosolygós habcsók között élek. Hisz eddig is mindig boldogság volt nem?

A Laurás incidens után ugye elmentem dolgozni, és úgy voltam vele, hogy Amanda kellőképpen megtette a hatását, már nem érdekel a csaj, de amint hazaértem és rájöttem, hogy – két kiskorú fiút leszámítva – egyedül vagyok. Egyedül lenni meg sose jó. Kivéve, ha vécén vagy, bár a lányok oda is párosával járnak. Még jó, hogy nincsenek lánybarátaim. Úgyhogy elhatároztam, hogy felhívom Bent, mert MB-n kívül ő a másik ember, aki nagyon jó tanácsokat tud adni, meg alapjáraton is jó hallgatóság, az pedig bónusz, hogy ismeri is Laurát. Szóval elregéltem neki az aranyos találkozásomat a lánnyal, utána pedig vártam valami mély gondolatot az egész történetről, de csak annyit mondott, hogy Áron idegesítő. Persze én rögtön kiakadtam, hogy miért nem reagál a mondandómra semmit, mire rávágta, hogy „Miért, nem csak arra volt szükséged, hogy elmond valakinek?". Igaza volt? Igaza volt. Pedig még én se gondoltam volna. Mert igazából tök felesleges lett volna tanácsot adni, mert ezek után, ha látom is Laurát tuti messziről elkerülöm. Azért beszélgettem volna még vele, de nagyon hamar lerázott. Furcsa.

Aztán már bőven délután volt – én éppen az emeleten nyújtottam valami indiai zenére – amikor hallottam, hogy csukódik az ajtó. MB hazajött! Tekintettel arra, hogy mennyire ki lehet szegény, már azelőtt készülődtem, hogy elkezdtem volna az Ázsiaian ezoterikus nyújtásomat.

Először kávét akartam neki főzni, de rájöttem, hogy valami kajának jobban örülne, így előre sütöttem a specialitásomból. Lényegében ez két fajta fűszerkeverékes csirkecomb, de mindenki imádja, akinek egyszer is elkészítettem. MB főleg, mert együtt lakunk, így előre megcsináltam neki párat. Arra számítottam, hogy mire leérek már a konyhában fog dekkolni, de miután elhagytam az utolsó lépcsőfokot is, még mindig az ajtóban állt.

- Hé, minden oké?

- Ja, persze, csak fáradt vagyok – mosolyodott el gyengén, majd elkezdte levenni a cipőjét. Kábé, mintha lassított felvételt néztem volna, olyan tempóban mozgott. Mondjuk, nem csodálom, több mint két napot zsinórban szinte alvás nélkül végigmelózni nem kis teljesítmény.

- Ha engednél, hogy fizessek, nem néznél ki úgy, mint egy élőhalott – jegyeztem meg anyáskodóan. Közben azért rohantam a konyhába a kajáért.

- Ne fáradj, nem vagyok éhes. – MB, ahogy közelebb jött, még rosszabbul nézett ki. Szemei alatt hatalmas sötét foltok tanyáztak, a haja koszos volt és ugyanazt a ruhát viselte, mint amikor elment. Ráadásul nem is fürödhetett, mert nos, éreztem.

- Enned kell, utána fürödnöd és aludnod. És ne is próbálj ellenkezni! – MB halványan elmosolyodott, majd kómásan elvett egy combot a sok közül. Én rögtön szedtem neki hozzá rizst, mielőtt még kitalálta volna, hogy csak húst eszik.

- Legalább sikerült összeszedned a pénzt?

- Még kétszer kell mennem és akkor talán...

- Biztos, hogy nem! – csaptam az asztalra ingerülten, aztán rögtön visszavettem magamból, tekintettel legjobb barátom állapotára. – Figyelj, kipótolom most a számlákat és később visszafizeted. Úgyis januártól már Márk is fog pénzt küldeni és onnantól már minden könnyebb lesz. A sportemberek elvileg jól keresnek.

- Megoldom egyedül is.

- Ne legyél már ennyire Kertész az istenit! Én értem, hogy ti Kertész-fiúk egyedül is képesek vagytok mindent megoldani isteni eredeteknek köszönhetően, de hahó, csapatmunkáról nem hallottál még? Meg elvileg a legjobb barátod vagyok, azért tőlem igazán elfogadhatnád a segítséget.

Nem válaszolt, talán már félig aludt, elmerült az evésben, vagy csak gondolkodott a válaszán. Mindegy. Nagyot sóhajtottam, mert nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy megbeszéljük ezt. Úgyis rá fogom beszélni, meg nem teheti ezt magával. Úgy nézett ki, megjött az étvágya, mert még repetáznia is akart, én onnantól kezdve már nyugodt voltam. Ha egy ember eszik, akkor nagy baj nem lehet. Tudom, hogy vannak ezek a stresszevők, meg ilyesmik, de ha igazán nagy a baj, akkor senki sem képes egy falatot is letolni a torkán.

Valaki kopogott az ajtón. MB-vel összenéztünk, mert ez nem volt valami megszokott. Ugyebár ahhoz, hogy valaki eljusson az ajtóhoz át kell jönnie a kapun, amit a közeli barátokon kívül senki sem tudja, hogyan kell átmászni rajta. A kapu meg mindig zárva van, tehát olyasvalakinek, kell kopognia, akinek kulcsa van. De akinek kulcsa van, miért kopogna? Miért nem jön be? Felálltam, hogy majd én kinyitom, közben azon gondolkodtam, hogy mégis ki lehet az. Márk, vagy MB anyu, esetleg MB legidősebb bátyja?

Hát egyikük sem. Miután kinyitottam az ajtót egy számomra teljesen ismeretlen olyan negyven körüli férfi állt velem szemben. De, várjunk csak. Borostyánbarna szemek, mogyoróbarna haj és erős, edzett testalkat. Ha álmodnék, tuti azt hinném, hogy MB-t látom felnőtt korában.

- Ki maga? – mértem végig a férfit a szemöldökömet ráncolgatva. Ő pedig volt olyan udvarias, hogy válasz nélkül félrelökött és besétált a lakásba. – Mégis mit képzel? Ez birtokháborítás!

- Ez az én házam, aranyom – felelte lenézően, én pedig azt hittem ott halok meg. Ez nem lehet. Biztos, hogy nem ő az.

- Apa? – De, biztos, hogy ő az. MB hangjában több volt a bizonytalanság, mint amennyit valaha hezitált, amióta ismerem.

- Ádám – a férfi biccentett, de nem is nézett a fiára. Inkább csak felmérte a terepet.

- Apa – MB hangja már sokkal magabiztosabban, és még inkább dühösebben hangzott.

- Mi van? – förmedt rá a férfi, miközben épp a tévét vizslatta.

- Mit keresel itt? – legjobb barátom akármennyire is fáradt volt, összeszedte magát és már az apjához közeledett ökölbe szorított kézzel.

- Erősebbnek tűnsz. Sportolsz? – Olyan érzelemmentesen mérte végig a fiát, hogy szinte beleszorult a szívem. Ennek meg mi baja van?

- Kibaszottul tizenkettő voltam, amikor utoljára láttál. És még meglep, hogy erősebbnek tűnök? – Nem tudtam hova rakni MB viselkedését. Általában ilyenkor már kiabálni és dobálózni szokott, de most, meglepő módon higgadtnak tűnt. Vagy ez amolyan vihar előtti csend? Határozottan.

- Hol vannak az öcséid?

- Miért érdekel ez?

- Mostantól nálam laknak.

- Hogy képzeled? Szerinted anya ezt engedni fogja? – Annyi gyűlölet áradt a legjobb barátomból, hogy majdnem rosszul lettem. Mondjuk 8 év az nem kevés. És MB-nek ennyi ideje volt készülni erre a napra.

- Feladta. Lelépett, mert nem bírt elviselnie titeket tovább. Mondjuk nem csodálom, egy ilyen koszfészekben én se bírnék sokáig megmaradni.

- Na, ezt én kérem ki magamnak! – szóltam fel sértődötten – Csak hogy tudja, amíg nem volt itt sem ön sem az anyjuk én voltam az, aki főzött, mosott, takarított rájuk, a fiúk pedig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy fenntartsák ezt a családot. És képzelje, rohadt jól sikerült nekik. Mind jól tanulnak, sportolnak valamit, vagy foglalkoznak valamilyen hobbijukkal a sulin kívül, rengeteg barátjuk van és sose okoztak problémát az iskolában, otthon pedig próbáltak besegíteni. Ezek azok a fiúk, akiket a testvéreik neveltek fel, míg a szüleik alig foglalkoztak velük. Ha jól emlékszem, le is lépett, mielőtt Barnus megszülethetett volna. Szóval ne merészelje azt mondani, hogy ez egy koszfészek, mert ennél szebb, tisztább és családiasabb helyet nem fog találni.

- Te ki is vagy? – Fú, de felpofoztam volna, de helyette inkább próbáltam higgadt maradni, MB-ért és a többi Kertészért. Mellesleg legjobb barátom még mindig sokkban volt, amiért az anyja – is – otthagyta őket, így meg sem tudott szólalni.

- Én vagyok az, aki mindenféle vérkötelék nélkül képes volt a család mellett maradni és segíteni nekik.

- Ugyan, négy év és már sehol sem leszel – legyintett a férfi lemondóan.

- Ne merészelj ilyen stílusban beszélni vele – sziszegte MB mérgesen. Úgy tűnt összeszedte magát.

- Te ne merészelj így beszélni velem. Az apád vagyok, és nem tűröm ezt a viselkedést!

- Te nem vagy már az apám – rázta meg MB a fejét tömény undorral a hangjában.

- Ádám, ki ez a bácsi? – Barnus álldogált a lépcső utolsó fokán, és összezavarodottan kapkodta a fejét MB és az apja között.

- Az apukád vagyok. Legyél jó kisfiú és pakold szépen össze a holmijaidat, és szólj a bátyádnak, hogy ő is ezt tegye. – Úgy utálom a felnőttek megjátszott mézes-mázas hangját.

- De nekem nincs apukám. – Barnus volt az egyetlen, aki még nem is láthatta az apját, így a tudat, hogy nincs jelen az életében egy apa-figura, számára sosem volt nehéz. Most is mosolyogva beszélt.

- Barnabás menj fel a szobádba és maradj ott, amíg nem szólok rendben? – A kisfiú komolyan bólintott a bátyjának, majd felszaladt az emeletre.

Hogy innentől kezdve mi történt, az nem igazán tudom meg mondani. Őrület. Barnus után felszaladtam az emeletre, hogy megnyugtassam őket. Innentől kezdve indult be a buli.

Először csak MB, majd a Kertész-fiúk apja üvöltözését hallottuk. Gondoltam oké, ebben a családban az ilyesmi előfordul. Aztán jött egy-két csattanás, de ezeknek nem olyan hangjuk volt, mint amikor valamit nekidobsz a falnak. Nem, ezek ütések voltak. Ez most komolyan apa-fiaverekedés? Nem a legjobb családi program az egyszer biztos. Gyorsan lerohantam, miután meggyőztem a két kissrácot – bár leginkább Máténak, az idősebbnek beszéltem – arról, hogy ne merjenek lejönni a lépcsőn. De így is későn értem le.

Sosem volt jó a kapcsolatom az apámmal, és akármilyen rohadék is volt, sose bántottam volna, mert azért mégiscsak az apám, hiába a világ egyik legnagyobb férge. Ezért is fagyasztott le egy pillanatra a látvány, hogy a legjobb barátom az ő születésében kulcsfontosságú szerepet játszó férfi teste fölött térddel és ökölbe szorított kézzel mér le ütéseket egymás után a lassan élettelen testre. Sosem volt még részem verekedésben, és ez bár már a vége volt a dolognak, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ijedtemben rákiáltottam legjobb barátomra, akit hangom hallatára, mintha fejbe vágták volna és rájött arra, mit is tett. Rögtön ellökte magát apja testétől és remegő testtel mérte végig a – talán mindkettejük testétől – véres kezeit. Kétségbeesetten felém pillantott, majd győzött rajta a – fizikai és lelki – fáradtság. Összeesett, majd kitört belőle a zokogás.

Nagyon megijedtem. Láttam már MB-t sírni, de ez most más volt. Most a 12 éves kisfiú sírt belőle, aki nem értette, miért ment el az apukája. Akire eddig hősként tekintett rá, és akinek a hazaérkezése besugározta a mindennapjait. Aztán egyszer már nem jött és minden megváltozott. Akkor nem sírhatott, mert erősnek kellett tűnnie, testvéreiért és az anyukájáért, de most már oly mindegy volt. Rögtön odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem, de már alig követtem a történéseket. Tudtam, hogy nem tudom megvigasztalni, ehhez én kevés vagyok. Búgó fülekkel tárcsáztam a mentők számát, és össze-visszabeszéltem, szerencse, hogy a címet le tudtam normálisan diktálni. Utána még adtak utasításokat a telefonba, hogy hogyan kezeljem a Kertész-apát, meg MB-nek is kellett volna jegelnie magát, de ő csak sírt keservesen és hozzá sem lehetett szólni. Én nem hibáztattam érte, csak éppen a szívem szakadt meg. Nincs annál rosszabb, mint amikor nem tudsz azoknak segíteni, akiket a legjobban szeretsz.

Mire a mentősök megérkeztek valamennyire lenyugodott. Aztán elkezdtek neki kérdéseket feltenni, de mintha elvágtak volna benne valamit: meg se mukkant. Ezek után engem kezdtek el kérdezgetni, én viszont még továbbra sem hallottam tisztán. Zavarosan válaszolgattam, de búgás csak nem akart megszűnni és éreztem, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt. Egy mentős csaj próbált lenyugtatni, de ahogy beszélt hozzám, úgy gyorsult a légzésem, erősödött a búgás és egyre homályosabban láttam.

A következő, amire emlékszem, hogy már a mentőben ülünk. MB alszik, az apja tele van borogatásokkal, és a mentős csaj aggódó szemekkel vizslat.

- Na, végre, hogy visszatértél – mosolyodott el. – Minden oké?

- Mi történt?

- Pánikrohamod volt. De ne izgulj, ilyen körülmények között ez teljesen normális.

Utána még említette, hogy MB ne érezze rosszul magát – ő aludt, így nekem magyarázott – mert az alapján, amiket elmondtam a helyzetről – jézusom, arra sem emlékszem, miket mondtam – teljesen érthető a viselkedése.

Mégis a rendőrségen kötöttünk ki a kórházi kiruccanásunk után. MB apja természetesen ott maradt, mert ő még nem volt olyan állapotban, hogy kikérdezzék. A szerencse az volt, hogy nem a legjobb barátom ütött először, de azért ez így is túlzásnak számít az ő részéről, hiába lehet önvédelemre fogni. Egy nem túl szimpatikus rendőr azt is kijelentette, hogy ne reménykedjünk abba, hogy a gyerekek nem az apához kerülnek, mert ő nálunk sokkal jobb körülményeket tud biztosítani a fiúknak, ráadásul, mivel az övé a ház, kiderült, hogy már el kezdett arról szervezkedni, hogy eladja. Ami azért vicces, mert így MB-vel nem tudunk hova menni. Úgyhogy valószínűleg nemcsak a gyerekeket veszítjük el, de az otthonunkat is. Király.

Egyébként attól hál' Istennek nem kellett tartanunk, hogy ez az egész esetleg bíróságig fajulna, mert ahhoz az apának vádat kéne emelnie, amit biztosan nem fog megtenni. MB-vel nincsen baja, addig, amíg nem áll az útjában. És így, hogy a gyerekek szinte biztos, hogy hozzákerülnek, MB nem konkurencia számára, így nem kell „tönkre tennie". Legalább van jó hírünk is.

Azért ennek ellenére a legjobb barátomnak a rendőrségen kellett éjszakáznia, és én is ezt terveztem volna, hogy ne legyen egyedül, de ez nem egészen így sikerült. A székek kényelmetlenek voltak, szóval kerestem egy ütött-kopott fotelt, majd miután bevackoltam magam úgy, hogy attól másnapra minimum egy gerincferdülést kapok, rezgett a telefonom.

„Itt vagyok Pesten, van kedved talizni?:P"

Áron.