Azt a gondolatot már rég elvetettem, hogy én aludni fogok, azt pedig megtanultam, hogy Áron kezébe soha, de soha ne adjak valami ehető alapanyagot, mert az képes akár magától is felrobbanni.
Miután leszenvedtem magam a kanapéról, rájöttem, hogy már alig van időm szendvicset készíteni tízóraihoz, ráadásul még kakaót is kellett csinálnom. És mivel a srácok már szag alapján is megismerik az általam készített kakaót – csak az enyémet isszák meg, MB-ét például ráköpték a fehér falra, mert az nem volt elég csokis – megkértem Áront, hogy dobjon már össze két-két sonkás-sajtos melegszendvicset. Úgy gondoltam, hogy ez azért nem olyan nagy kérés. Szóval nem is figyeltem rá annyira.

Aztán pár perc múlva, amikor már sültek a szendvicsek, megcsapta az orrom valami furcsa szag. Az, az elviselhetetlen szag, amit mindig érzek, ha kinyitom a hűtőt. Ezt nem lehet igaz!

- Áron! – kiáltottam el magam hirtelen, mire a srác véletlen kiborította a konyhapulton addig békésen pihenő tejet. Szép. – Milyen sajtot raktál te bele abba a melegszendvicsbe?

- Csak egy volt a hűtőben. – Látszólag nem értette, hogy min akadtam ki annyira, egyedül a tejjel volt elfoglalva, hogy feltakarítsa. – Ilyen penészes volt, gondolom az a drágafajta.

- Te idióta – dörzsöltem a homlokom, miközben szép lassan lecsúsztam a hűtőn.

- Nem kellett volna? Mennyire volt drága?

Nem tudom, hogy a fáradtságtól, vagy a helyzet abszurdságától, esetleg Áron riadt tekintetétől, de kitört belőlem a röhögés. Először csak egy laza nevetésnek indult, aztán átcsapott hisztérikusba, később elkezdtek folyni a könnyeim, az utolsó fázisban pedig már csak némán kapálóztam, mint valami agyilag sérült fóka. Áron közben próbált szóra bírni, bökdösött, szólítgatott, leöntött egy kis tejjel, mindezt kábé tíz másodperc alatt. Utána feladta és visszatért a szendvicsekhez, amiket isten tudja hogyan, de odaégetett. Ettől még jobban felszakadt a röhögésem, már fogtam a hasam és csak fetrengtem, mert azok a szendvicsek kicsit több mint fél perce sültek. Még is ki olyan szerencsétlen, hogy ennyi idő alatt odaégessen egy melegszendvicset? És esküszöm, a sütővel nem volt semmi baj. Áronnak se kellett több, ő is utat engedett a jókedvének, fekete szemei csillogtak a nevetéstől.
Gondolván, hogy az odaégetett szendvicset csak nem adhatja oda a srácoknak, beleharapott a kreálmányába, amit abban a pillanatban ki is köpött.

- Ennek meg mi a faszomért van olyan íze, mint egy hajléktalan ánuszának? – törölgette a nyelvét undorodva, én pedig csak röhögtem tovább. Elég nevetségesen nézett ki. Áronnak gondolom ez nem tetszett, mert mérgesen rácsapott a combomra – nem erősen, csak csattanósan – úgyhogy kénytelen voltam visszafogni magam és kuncogva megjegyeztem.

- Azt a sajtot raktad bele, ami hónapok óta penészesedik a hűtőnkben. – Kész, újra végem volt. Áron ijedt arcát látván már nem is próbáltam visszatartani a nevetést.

- Ugye nem lesz tőle semmi bajom? Hé, Danka, figyelj már! Basszus mi lesz, ha meghalok? Nem akarok meghalni! Lehetséges, hogy egy sajttól meghaljak? Daniella, bassza meg, fejezd már be! Egyáltalán minek tartottatok egy penészes sajtot ennyi ideig a hűtőben?

- Kísérlet gyanánt? – kérdeztem félve egy hatalmas vigyorral az arcomon. – Mellesleg hogy a frászba tudtad odaégetni a melegszendvicseket ennyi idő alatt?

- Nem tudom, általában ez történik, ha a konyhába kerülök. Elég ránéznem valamire, és máris odaég, becsomósodik, vagy akár felrobban.

- Előre sajnálom a feleségedet – veregettem vállon, majd felpattantam, mert a srácoknak még mindig nem volt semmi ennivalójuk. – Te takarítsd fel a maradék tejet, addig én csinálok nekik valami mást.

Innentől kezdve átengedtük magunkat a munkának, Áron tejet törölt, amíg én gyümölcsöket szeleteltem. Más nem nagyon volt otthon, úgyhogy úgy döntöttem, gyümölcssali lesz az tízórai. Addig eszembe se jutott, de közben elkezdtem gondolkodni azon, amit Áron mondott. Mármint azelőtt, hogy megtörtem a pillanat varázsát és a konyhába jöttem. Meg akarta nézni, hogy jól vagyok-e, de tudta, hogy MB-vel egy házban lakok és felőle nem is érdeklődött ezen a téren. Ezt nem tudtam hova tenni, és nem is tudtam, mit jelenthet. Rákérdeztem volna, de úgy éreztem, hogy inkább nem akarom tudni a választ és a legjobb az lesz, ha minden visszatér az átlagos kerékvágásba. Csak semmi érzelem.

Miután elkészültünk mindennel, felkeltettem Barnust és Mátét, akik nem igazán jöttek lázba egy újabb iskolai naptól. Áron jelenlététől annál inkább. Továbbra is küldözgették neki a fenyegető pillantásokat, sőt, Barnus még meg is dobta a leckefüzetével. Roppant ijesztőek ezek a gyerekek ugye? Kikísértem őket a buszmegállóig, és csak miután elköszöntem tőlük, vettem észre, hogy mennyire fáradt vagyok. Visszavonszoltam magam a házig, ahol Áron már a kanapén aludt végigterülve. Sóhajtva betakartam egy pléddel, majd elindultam, hogy kávét főzzek magamnak. Hiába voltam nagyon fáradt, még vagyok ezer dolgot kellett csinálnom a ház körül, aztán meg húszon akárhány óra ébren nem lehet annyira megterhelő. Áronnak meg pihennie kellett, szóval igyekeztem mindent a lehető leghalkabban csinálni.

A következő jelenet megértéséhez el kell magyaráznom, hogy is néz ki a nappali. Szóval van egy teljesen hagyományos bejárati ajtó, amin ha belépünk, akkor egy sor fogas fogad minket, de rá lehet látni a nappalira, főleg a nagy kanapéra. Ez úgy háttal srégen áll az ajtónak, így csak az lehet látni, hogy ül/fekszik rajta valaki, de a személyét már nem lehet beazonosítani. A konyha pedig az ajtó másik oldalán található, tulajdonképpen egy szobát képez a nappalival, így onnan is lehet mindent hallani.

Szóval Áron a kanapén feküdt, én pedig a konyhában törölgettem egy bögrét, amikor hallottam, hogy nyitódik az ajtó.

- Maradj csendben, szerintem Dé alszik! – hallottam meg MB suttogását. Kihez beszél ez?

- Nem, én teljesen ébren vagyok – léptem MB-ék látótávolságába, mire teljesen ledöbbentem. – Amanda?

- Áron? – azonosította be MB a kanapán alvó személyt.

- Amanda? – kérdeztem újra kitágult szemekkel vizslatva legjobb barátom társaságát. Meg kell mondjam, már nem nézett ki olyan frissen, mint a korall színű pólójában. Egy elnyűtt szürke hosszúujjas végét gyűrögette, világosbarna haja kócosan a szemébe lógott, de még így sem rejtették el a szomorú, vörös szemeket.

- Így találtam a ház előtt – biccentett rá MB, ahogy jobban megnéztem ő is nagyon fáradtnak tűnt. Legalább nincsen egyedül.

- Gyere, ülj le, főzök neked teát – siettem oda hozzá, majd szorosan átkaroltam és elkezdtem a még szabad fotel felé húzni. Nagyon meglepett, hogy összerezzent az érintésemtől, rémültnek tűnt. Ahogy fogtam, éreztem, hogy remeg, nem tudtam eldönteni, hogy fázik-e, vagy fél, mindenesetre hoztam neki egy plédet is.

MB követett engem a konyháig, egyikünk sem szólalt meg, én vizet forraltam, ő pedig ivott a kávémból, de egy-két összenézéssel mindent elmondtunk egymásnak. Egy pillantásból megértette mi történt Áronnal, aztán pedig mindketten megállapítottuk, hogy Amandával nagy baj van, és azt is, hogy túl fáradtak vagyunk most ezzel foglalkozni, de kénytelenek leszünk, mert a fiú hiába hagyott itt minket, attól még a barátai vagyunk, és most szüksége van ránk. Egy külső szemlélő persze, ebből semmit sem vett volna észre. Talán azt mondta volna, hogy azért néztünk egymásra, hogy lecsekkoljuk a másik elaludt-e már. Pedig közben rengeteget beszélgettünk. Még ha nem is hangosan, de gondolatban igen. Áron már a kanapén ült, amikor mi visszaértünk és Amandát szólongatta, aki továbbra se adott ki egy mukkot sem, csak némán meredt maga elé.

- Ez miért nem beszél? – fordult felénk Áron tanácstalanul. Az alvástól vöröses-barna haja össze-visszaállt, ami alapjáraton megmosolyogtatott volna, de most csak egy elenyésző részletnek tűnt.

- Nem tudjuk. Az ajtó előtt találtam. Még a kapun is átmászott. – MB leguggolt Amanda elé, felé nyújtva a gőzölgő bögrét, de a fiú a közeledéstől csak újra összerezzent, és még kisebbre húzta össze magát. – Olyan mintha félne tőlünk - fordult felénk MB.

- Azt mondtad átmászott a kapun. Nem lehet, hogy menekült valaki elől? – dörzsölte Áron a szemét.

- Bántott valaki? – kérdeztem Amandától. Igyekeztem lágyan mondani, de még csak a gondolattól, hogy valaki bántsa őt, felment bennem a pumpa. Amanda gyanúsan elkapta a tekintetét, Áron és én rögtön odasiettünk hozzá, közben MB próbálta egyre idegesebben győzködni, hogy mondja el, mi történt.

- Nem tudunk segíteni, amíg nem tudjuk mi történt, érted? Mondj már valamit, könyörgök!

- Amanda, itt biztonságban vagy, nem kell félned! – próbálkoztam be én is, mire ő csak egyre hevesebben rázta a fejét, majd idegesen beletúrt a hajába. Ahogy eltűntek a tincsek a szeme elől, úgy jelent meg egy már megszáradt vércsík a halántékán. Mi hárman rögtön idegesen összekaptuk a fejünket, majd egyre hangosabban próbáltuk őt szóhoz bírni, ő pedig egyre jobban húzódott össze.

- Elég! – kiáltotta el magát MB. – Látszólag nem megyünk ezzel semmire. Felviszem és lefürdetem, mert nem maradhat így, addig ti is szedjétek össze magatokat!

Legjobb barátom könnyedén felkapta a vékonyka fiút, aki továbbra is remegett. Szörnyű látvány volt. Legszívesebben sírtam volna az idegességtől és a tudatlanságtól, de abban a pillanatban nem engedhettem meg semmilyen elgyengülést. Nekem kellett erősnek maradnom. Áron, mintha megérezte volna mindezt, szorosan magához ölelt, és próbált meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz. Nagyon hinni akartam neki, és nagyon megnyugtatóan is beszélt, úgyhogy engedtem, hogy az álmosság felülkerekedjen rajtam, és lehunytam a szemem.

Arra keltem, hogy már a kanapén fekszem betakarva és előttem Áron, MB és Ben – te jó ég, mennyit aludtam, hogy még ő is ideért? – a szőnyegen ülnek és beszélgetnek.

- Mi történt? – pattantam fel hirtelen, mire természetesen beszédültem. Le kéne szoknom erről.

- Nagyobb a baj, mint gondoltuk volna – nézett rám MB, borostyán színű szemei csak úgy ordítoztak egy kiadós alvásért. – Miután levettem Amanda ruháit, tele volt ütésnyomokkal, ráadásul nem sokkal a tarkója fölött elég keményen beverhette a fejét, és még a halántékát is lehorzsolta. Nem tudjuk ki tehette ezt vele, de úgy tűnik megvolt az oka rá. Beszélni viszont nem hajlandó, most is fenn alszik.

- És te mit keresel itt? – néztem Benre, aki emlékeim szerint, korábban még nem volt itt.

- Idehívtam, miután elaludtál. Gondoltam elkélhet még egy segítő ember – mondta Áron vállrántva.

- Be kéne vinnünk a korházba. Amilyen komoly sebei vannak, nem csodálnám, ha berepedt volna egy-két bordája. Csoda, ha nem sérült egy belső szerve sem – mondta Ben komolyan, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom a helyzet szörnyűségétől.

- Előtte azért szeretném tudni, hogy mi történt. Ha nekünk sem beszél, nem hiszem, hogy egy orvosnak önként és dalolva mesélne el mindent. – Legjobb barátom próbált felnőttként viselkedni, de látszott, hogy legbelül ő is fél, legalább annyira, mint Amanda.

- Megpróbálhatok vele beszélni, lehet, ha nem vagyunk, ott mindannyian akkor hajlandó beszélni. Meg nekem mindig is könnyebben megnyílt – jegyeztem meg, a sok hümmögő reakció alapján pedig úgy tűnt, a többieknek is tetszik a gondolatom.

- Ez jó ötlet, elkísérlek – támaszkodott fel Ben, majd felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

- Úgy mondta, hogy ő akar vele beszélni. Kettesben. Nem kellesz te oda – nézett Áron szúrósan legjobb barátjára.

- Én örülök neki. Ben úgy is mindig nyugodt tud maradni és ez lehet jól is jön Amandának, meg nekem is – keltem rögtön a védelmére, Áron pedig bosszúsan felmordult.

Nem foglalkozva vele, elindultunk az emeletre, Ben bátorítóan megfogta a kezem, amit egy hálás mosollyal reagáltam le. A szoba hiába volt nagyon közel, úgy tűnt, mintha órákig sétáltunk volna. Ben gesztusa valamennyire lenyugtatott, de annyira féltem attól, hogy mi történhetett Amandával. Legszívesebben meg sem kérdeztem volna. Még vettem egy mély lélegzetet, mielőtt beléptem volna a szobába, majd valamennyire határozottan megindultam Amanda felé. Óvatosan megbökdöstem, közben pedig halkan szólongattam, hogy felébredjen. Nem is kellett sok hozzá, pár másodperc után felriadt, és szorosan a falhoz húzódott, de amint rájött, hogy csak mi vagyunk ott, mintha egy kicsit ellazult volna. Felültem mellé az ágyra, Ben pedig megállt az ajtóban. Kitártam a karomat Amanda felé, aki egy pillanatig gondolkodóan méregetett, majd a karjaim közé vetette magát, én pedig szorosan átöleltem.

- Akármi is történt, már vége van, rendben? Ha kell, én magam védlek meg puszta kézzel – simítottam ki egy tincset az arcáról, ő pedig halványan elmosolyodott. – Elmondod nekem, hogy mi történt?

- Azt mondták – Amanda rekedt volt és alig hallható, ezért gyengén megköszörülte a torkát – azt mondták, hogy őszintének kell lennünk ahhoz, hogy boldogak legyünk. Én pedig csak boldog szerettem volna lenni, úgyhogy elmondtam Leviéknek.

- Kiknek?

- Levinek és a többieknek. Akikkel láttatok engem.

- De mit mondtál el nekik?

- Hogy én, hogy én, tudod, más vagyok – sütötte le a szemét.

- És mit csináltak?

- Semmit – vágta rá azonnal. Túl gyorsan. – Csak a selejtes emberek nem lehetnek boldogak, tudod. Meg kell próbálni helyrehozni őket. – Ijedten Benre néztem, aki elgondolkodva vizslatta Amandát. Mintha próbálná megfejteni, mi zajlik le a fiú fejében.

- És ezért ők megvertek, ugye?

- Nem, dehogyis – rázta meg Amanda a fejét. – Próbáltak rendbe hozni. De azt mondták én eleve hibásan születtem, nem lehetek boldog.

- De, Amanda, mit értesz rendbe hozás alatt? – egyre kétségbeesettebben tettem fel a kérdéseket. Mintha Amanda elhitte volna, amiket mondd.

- Itt-ott megpróbálták visszarakni a dolgaimat.

- Megrugdostak? Bántottak? Amanda, előlük menekültél? – És mintha abban a pillanatban egy kapcsolót benyomtak volna Amandában, levetődött az ágyról, majd zokogva elkezdett ordítozni.

- Igen! Igen! Igen! Úgy fájt, most is fáj, nem bírom! – össze-visszakapálózott, majd egyre szaggatottabban lélegzett. Én csak kitágult szemekkel néztem őt, megmozdulni sem bírtam, Ben azonban ura volt a helyzetnek, odarohant hozzá, magához szorította a vékonyka testét, majd dülöngélve elkezdte csitítani. Simogatta a hátát és győzködte, hogy most már minden rendben lesz. Percekig ez volt. Amanda hörgött a levegőhiánytól, Ben pedig kitartóan nyugtatta. Aztán, miután Amanda újra kapott levegőt, elkezdett zokogva mesélni. Nagyon szaggatottan beszélt, úgyhogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy mindent értsek.

- Elmentünk, csak szórakozni, hogy jól érezzük magunkat. Úgy gondoltam, jó barátaim, úgyhogy elmondhatom nekik. Először azt hitték, hogy viccelek, aztán Levi elkezdett nagyon csúnya dolgokat mondani rólam. Hogy egy hímribanc vagyok és csak azért lógok velük, hogy mindannyiukat leszophassam, vagy hogy stíröljem őket, mert egy perverz állat vagyok. Aztán kirángattak az utcára, többször is belém rúgtak, valaki le is köpött. Nem szeretem, ha leköpnek. Undorító. Elkezdtem sírni és kinevettek. Olyan megalázó volt! – leültem hozzájuk az ágy mellé, miközben könnyes szemekkel hallgattam a történetet. Amanda már eltávolodott Bentől, így mindkettőnknek tudott mesélni – El akartam futni, de folyton utolértek, elkezdtek újra rugdosni, nekiverték a fejem a földnek. Nagyon fájt, csak el akartam menni onnan! Nem akartam bajt, elhihetitek. Próbáltam futni, de egy idő után nem ment, és végig csak rajtam nevettek és gúnyolódtak és köpdöstek. Pedig azt hittem, hogy a barátaim. Addig szerettek engem. Aztán már nem. Ezután valamikor békén hagytak. Ott kellett aludnom egy büdös bokorban. Nagyon undorító volt. Alig tudtam idejönni, pedig... - Szegény nem tudott tovább beszélni, újabban kitört belőle a zokogás, Bennel szinte egyszerre öleltük át.

- Most már minden rendben érted? – suttogtam neki. – Mi itt vagyunk neked.

Ééés meg is érkezett az első rész a hosszú-hosszú kimaradás után! :)

Tényleg bocsánat, hogy ennyi ideig nem tudtam írni, mostantól minden a régi lesz;)

és NAGY HÍR!!!!

Elértük az 1000 megtekintést, el sem hiszem

FANTASZTIKUSAK VAGYTOK! Köszönöm szépen <3 Valahogy meg kéne ezt ünnepelni, de ti döntsétek el, hogyan, nekem vannak ötleteim (egy rész valaki más szemszögéből, egy régi rész még valaki múltjából, picit Daniról és Liliről, vagy bármi, amire kíváncsiak vagytok:3)

Még egyszer köszönöm szépen!