Két héttel később, már novemberben, de azért már inkább december felé haladva, Amanda még mindig nem volt hajlandó velünk beszélni. Vagyis, egy mondatot elküldött nekünk SMS-ben miután elkezdtük bombázni őt üzenetekkel. Alapesetben megvártuk volna, amíg ő keres minket, de miután láttuk mit posztolt ki Facebook-ra, MB-vel beparáztunk. Az anyja egy MLM cégnél dolgozik – részben ezért sincs sok pénze a családnak, miután az apa lelépett – és mindig próbálta Amandát is győzködni, manipulálni, hogy csatlakozzon és dolgozzanak együtt. Persze a srác látta kívülről, ahogy a család pénzügyileg tönkremegy, az anyja pedig kifordul magából és mindig csak a boldogságról és a sikerességről zagyvál. Erre Amanda nem kirak egy képet, ahol egy MLM rendezvényen van és természetesen szuperboldog? És SMS-ben csak annyit írt, hogy ha már, mint költő megbukott, mint fiú nem akar. Az anyja még mindig nem tudja, hogy meleg és gondolom, ezzel próbálja ezt kompenzálni.

Benéket is beavattuk ebbe az egész versíró-versenyes, anyu-manipulálós történetbe, segíteni nem tudtak, de megállapítottuk, hogy Amanda jó úton van a megőrölés felé. Azzal tömik a fejét, hogy boldog, sikeres, és sok pénzt fog keresni, ő pedig, amilyen kétségbeesett állapotban van, el is fogja ezt hinni. Mi meg semmit sem tehetünk ellene.

Áron apja egyre rosszabbul van, egy ideig még minden nap beugrott hozzá, de azt mondta, most már nem tudja nézni, ahogyan szenved. Már csak hetente megy be hozzá. Sajna tényleg látszik, hogy a helyzet reménytelen és ezt Áron lassan már el is fogadta. Reményt még ne add fel, mondjuk neki gyakran, ő pedig csak hümmög egyet-kettőt, és mást nem nagyon mond. Nem is kell.

Egyébként, nem tudtuk meg, mi volt az a szupertitkos dolog, amiért Ben lelépett Áronnal beszélni a Laurás incidens után, apropó Laura. Valahogy megtalált engem és bejelölt Facebook-on, egyszer-kétszer még beszélgettünk is, tegnap meg kifejezetten azt szerette volna, hogy ma találkozzunk. Ez nekem kicsit furcsa, mármint nem szoktam hozzá, hogy számomra szinte ismeretlen emberek csak úgy találkozni akarjanak velem. De amúgy, nekem aranyosnak tűnik, oké, hogy sok fiúval volt dolga és oké, hogy nem egy észlény, de nagyon jól elbeszélgettünk és amúgy sincsenek lány barátaim, szóval úgy voltam vele, hogy próba cseresznye.

Márk is hazajön ma délután – úgy tűnik, véglegesen kiköltözik, de még két napra visszajön, hogy bepakoljon még pár dolgot – miután találkoztam Laurával és elmentem dolgozni, már otthon is lesz, remélhetőleg békében.

Szóval ott álltam az MB-vel közös szekrényem előtt és azon gondolkodtam mégis mit vegyek fel. Sosem szoktam ezzel bajlódni, de Laura – a képei alapján – a tipikus népszerű lányok közé tartozik, én meg mindig inkább elvontabb voltam. Tehát, valami olyasvalamit kéne felvenni, ami nem gáz, de mégis én vagyok. Pedig imádom a Kertész-fiúk ruháit hordani. Sok srác, sok kinőtt ruha – meg azért a kisebbekkel még kábé egyezik is a méretem – és egy sima munkanapra nekem az tökéletes, mivel a táncolásból élek, oda meg nem kell kiöltözni. Persze maradtak még normális ruháim is, amiket gimiben hordtam, de az utóbbi időben kissé elkényelmesedtem. Nem is tudom, mikor volt rajtam utoljára farmer.
Tiszteletben tartva a hideg időt, felhúztam azt a farmert, – egy maradt, ami még a térdénél nem volt lyukas – egy norvégmintás vastag zoknit, – ezt még azokból az időkből őrizte a Kertész-család, amikor még együtt voltak a szülők és jártak síelni, és Márk lábmérete egyezett az enyémmel, mert a zokni az övé volt – egy sima pólót, – oké V-nyakút, remélem az menőnek számít – de azért a biztonság kedvéért dobtam rá egy pulcsit – igen, ennek is van sztorija. Még tavaly karácsonykor szúrtam ki vásárláskor, egy sima, bézs, nagy zsebes pulóvert, de csak XXL-es volt, így egy kicsit hosszú az ujja, meg úgy a mindene – meg aztán ugye kabát, bakancs, sál, sapka, miegyebek. Ahogy a jó gyerekek szokták.
Ha bárkit is érdekelne, hogy egy táncos sminkel-e úgy átlag napokon, akkor meg kell mondanom, hogy nem. Fellépésnél, előadásnál a rajtunk lévő ezer tonna vakolat után csak kivételes alkalmakkor kenek fel egyáltalán szempillaspirált is. Jó, mondjuk Laura képeit nézve rájöttem, hogy ő azért sminkel rendesen, és ha nem akarok kisiskolásnak kinézni mellette, akkor kénytelen leszek minimum a szemöldökömet megrajzolni. Meg persze szempillaspirál, kicsi szemhéjpúder, hogy kiemeljem a szemem és elvegyem a figyelmet a cuki karikáimról, ja, meg azokat is el kell tüntetni. Annak viszont örülök, hogy legalább a pattanásos korszakomat kiéltem, így hiába nem tökéletes a bőröm, nem használok rá semmit, mert örülök, hogy egyáltalán nem vagyok tele vörös hegyekkel a fejemen. Még befontam volna a hajam, de lekéstem volna a buszt, úgyhogy meg se fésültem, így legalább göndörnek tűnik. És ennyit a youtube sminkgurus énemről, már túl sok is volt belőle.

Szokatlanul ideges voltam a buszúton, meg úgy a metrón is. Nem tudom, hogy Laura miatt miért kezdtem el foglalkozni az emberek véleményével, szerintem a szép lányok úgy általában ezt váltják ki belőlem. És azt említettem, hogy egyébként tökéletes alakja van? Oké, talán túlságosan is lenyomoztam, de ha valakinek instán 463 képe van – nekem kábé követőm van ennyi – akkor azokat muszáj vagyok végignézni, hátha találok rajta valamit, ami nem néz ki jól. Aha, elhittem. A szuperszexi fürdőruhás képek után inkább letettem a kezemben lévő mandarint és főztem magamnak zöld teát. Persze, nincs bajom az alakommal, táncosként, vannak izmaim, nem vagyok túlsúlyos és egyebek, de rólam nem készülnek szexi képek. Mert Dana aranyos, nem dögös, meg gyönyörű, mert alacsony és az alacsony lányok olyan cukik, ugye? Anyátokat. Este nézegettem Laura hosszú lábait Márk ágyában – szerintem erre aludhattam el – MB nagyban horkolt mellettem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy inkább választana egy Laura alkatú lányt, mint egy Dé alkatú lányt. Ja, szóval eléggé kételkedtem magamban ez a Laura miatt.

Bár, amikor megláttam a lányt a megbeszélt kávézó előtt– sok képet láttam róla, na, egyszerű volt kiszúrni – megbántam, hogy egyáltalán készülődtem. Hosszú barna haja rendezetlen kontyban, égszínkék szemei fel voltak dagadva és eléggé vörösek voltak, és csak egy szál pulcsiban állt, dideregve a hideg időben. Mielőtt bármit is mondhattam volna, lekaptam magamról a sapkát, sálat és rögtön ráadtam mindkettőt, amitől kicsit meg is ijedt, mert nem igazán köszöntem neki előtte.

- Kell a kabát is? – kérdeztem köszönés nélkül, ő pedig alig láthatóan megrázta a fejét.

- Úgy örülök, hogy beszélhetünk! Fogalmam sincs, ki másnak mondanám el ezt. – Hangja viszonylag határozottnak tűnt, és elkezdett húzni a meleget ígérő kávézóba.

- Mit mondanál el? – ráncoltam a homlokom, mert kissé bizarr volt, hogy egy lány, akit nem is ismerek, valami nagy titokkal indítsa a barátságunkat.

- Előtte rendeljünk valamit inni, már majd' megfagytam odakinn – vacogott még mindig.

- Nyugodtan bemehettél volna – mosolyodtam el, majd kértem valamit, ami épp eszembe jutott. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit igyak, csak arra voltam kíváncsi, hogy Laura mit akar nekem mondani.

Szomorúan konstatáltam, hogy forró csokit kértem, amit egyébként utálok, Laura pedig valami őszi különlegességet, amikre általában nekem sosincs pénzem. Kelletlenül szürcsöltem bele az italomba, majd idegesen fel is szisszentem, amikor az leforrázta a torkomat. Úgy tűnik, a forró csoki se szeret nagyon engem.

- Szóval, mit is akartál mondani? – kérdeztem, miután szinte lehetetlennek ítéltem meg, hogy egy kortyot is igyak a rendelésemből. A lány először még hezitált egy kicsit, én addig közelebbről is megfigyeltem az arcát. A bőre nem csak a képeken, de a valóságban is tökéletesnek tűnt – mindenféle alapozó nélkül – a szemöldöke tökéletesen ki volt szedve és az ajkai is kellően formásak voltak. Egyedül a vörös szemei adtak ki információt a lelki állapotáról.

- Ismered Áront. És úgy tűnik, hogy te vagy az egyetlen, akinek most beszélni tudnék erről – nevetett fel kelletlenül – ez inkább női téma, és azt hiszem, benned megbízhatok. Ugye megbízhatok benned? – nézett rám félve, én pedig egy segítő mosolyt küldve meggyőztem róla, hogy nem árulok el semmit arról, amit most mondani fog. Talán MB-nek, de a legjobb barátok ilyenkor nem számítanak. – Oké – bólintott – gondolom, tudod milyen a kapcsolatom Áronnal – most én bólintottam – és azt is tudod mik történtek velünk – te jó ég, csak nehogy tanácsot kérjen, arra nem tudok mit reagálni! Áron eléggé nyilvánvalóan közölte velünk, hogy nem érdekli a lány. Hogy fogom akkor én ezt megmondani neki? – egészen pontosan ez történt – emelt remegő kezekkel egy tárgyat az asztalunkra, és amikor megláttam, hogy az egy terhességi teszt, egy pozitív terhességi teszt, azt hittem menten elájulok. Nem lehet ennek a lánynak gyereke. Nem lehet Áronnak gyereke. Egyikkőjüknek se lehetne gyereke. Nem annyira fiatalok, de Áron is még csak 19, és gondolom Laura is akörül lehet, ráadásul Áron amilyen élethelyzetben van, ha ezt megtudja... Nem is állna készen az apaságra, de egy kisbabát megölni se lehet.
Csak perceken keresztül fogtam a fejem és próbáltam feldolgozni, hogy igen, a velem szemben ülő lány terhes. Terhes egy olyan sráctól, akibe évek óta halálosan szerelmes, tökéletesen viszonzatlanul. Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de megszólalni sem bírtam. Vicceljem el, maradjak komoly, mit kell ilyenkor csinálni? Erőtlenül felnéztem Laurára majd bénán megkérdeztem:

- És megtartod? – Oké, azt hiszem sikerült ellőnöm egy tabu-kérdést, ráadásul Laurának e hallatára megremegtek az ajkai, majd kitört belőle a zokogás. Rögtön odasiettem hozzá és szorosan megöleltem, miközben folyamatosan bocsánatot kértem. Az utóbbi időben sok ember zokogott a karjaimban. Lehet, velem van a baj.
Laura meglepően gyorsan összeszedte magát és hüppögve kisimította a pulóverét.

- Áronnak egy szót se, rendben? – törölgette a könnyeit – Legalább addig, amíg nem tudom, mi legyen vele. Szerinted mit csináljak? – hezitáltam. Végülis, miattam feküdtek le, mert Áron félreértette a tanácsomat. Ha megint valamit rosszul mondok, akkor megint valami rossz fog kisülni belőle. Basszameg! Az én hibám az egész! – Milyen buta is vagyok, hogy egy idegen embert faggatok!

- Nem, dehogyis! Csak még gondolkodtam a válaszomon – simogattam meg a karját, miközben olyan szinten mardosott a bűntudat, hogy azt hittem kiszakad a gyomrom. Nem tudtam, hogy elmondjam-e, hogy miattam történt a dolog, így újra megöleltem, egy jó válaszon gondolkodva. – Figyelj, a te kisbabád, a te döntésed. De nemcsak a tied. Ugyanúgy Ároné is, és ha még nem is ötven százalékban az ő választása, neki is tudnia kéne. El kell mondanod neki! És Áron akármekkora fasz is tud lenni néha, tuti segíteni fog neked, akármi történjen is.

- Igazad van – bólintott aprót – de szükségem van még valamennyi időre. Addig még jobban meg is ismerhetnénk egymást – mosolyodott el halványan, én pedig száz százalékosan benne voltam.

Laura végül úgy döntött, hogy jövő hét pénteken – tehát kicsit több mint másfél hét múlva – elhívom Áront hozzánk és Laura akkor ott lesz – meg ugye MB is, de megkaptam az engedélyt, hogy beavassam – és majd ott elmond mindent és meg is beszélhetik a dolgokat. Még beszélgettünk kicsit csajosabb témákról is, majd eszembe jutott, hogy nekem még próbám van és gyorsan leléptem, így öt perc késéssel érkezve.

Egész végig Laurán, aztán Áronon, majd mindkettőjükön járt az eszem. Sanyi többször rám is szólt miatta, miközben az anyós-pszichológusát is szidta – ez egyébként már lassan napi rutin lesz számára – Dani és Lili pedig aggódva pillantgattak felém, de csak megráztam a fejem jelezve, hogy nem nagy a baj. Még hogy nem nagy a baj!

Daniék még az öltözőben is kérdezősködtek azért, - valakiknek nem esnek le a nonverbális jelek, sebaj – úgyhogy annyit mondtam, hogy meghalt a macskám, és aztán hál' Istennek békén hagytak. Pedig nincs is macskám. Mondjuk, most, hogy így gondolkodom, szeretnék egy macskát.

Alig vártam, hogy végre hazaérjek és találkozhassak Márkkal és alaposan kikérdezhessem, hogy milyen is az élet egy menő kosárlabda csapat játékosaként. A dolgok, pedig – általában, ahogy az én életemben mindig – nem úgy alakultak, ahogy elterveztem. Még be sem léptem a Kertész-rezidenciára, de már hallottam a csörömpölést és az ordibálást. Vettem egy mély lélegzetet, majd beléptem az ajtón. Észre se vettek.

- Te pöcsfej! El sem hiszem, hogy én még vártam, hogy haza gyere! Inkább húzz el és ne is gyere vissza! – MB nagyon szorítgatta a kezében lévő tányért, miközben próbálta a tekintetével Márkot megölni.

- És ne is küldjek pénzt? – Márk nem igazán foglalkozott az őrjöngő testvérével, szokásához hívően egy pimasz mosollyal és flegma viselkedéssel provokálta. És a szokáshoz hívően ez nem volt valami jó ötlet, mert már repült is a tányér MB kezéből.

Csak enyhén célt tévesztett és egyenesen felém repült. Gondolkodni vagy elhajolni nem is volt időm, hirtelen éles fájdalom hasított a jobb - akkor balnak tűnt, de később kiderült, hogy jobb – halántékomba, én pedig a hirtelen jött lendülettől hátra estem, neki a még be nem csukott ajtónak, így sikeresen kiestem a házból és a hátraesésemnek köszönhetően legurultam a lépcsőn.

A testem különböző pontjai elkezdtek lüktetni a fájdalomtól – főleg a bordám környékén – a halántékom még annál is jobban fájt, úgyhogy erőtlenül szétterültem a lépcső előtt és próbáltam nem azzal foglalkozni, hogy iszonyatosan szédülök és valószínűleg agyrázkódást kaphattam.

A testvérpár természetesen abban a pillanatban odarohant hozzám és miközben folytatták a vitájukat, elindultunk a törzshelyemre, a korházba. De azért néhány pillanatra megszakították a vitát és megkérdezték jól vagyok-e. Azt hiszem valami ilyesmit mondhattam:

- Szeretnék egy cicát.

Most itt ülünk az ügyeleten, itt-ott be lettem kötözve és még pár órát benn kell maradnom az agyrázkódásom miatt, és arra várunk, hogy Áronék – akinek időben MB szólt – megjelenjenek, és valahogy elmagyarázzuk nekik, hogy mi történt. Mert persze az, hogy MB megdobott egy tányérral nem lesz valami kielégítő, és megnyugtató válasz, úgy érzem.