Vezlania szemszöge

(Szólok hogy nem csak LitVez lesz, hanem úgy minden IS)

- Lithuania? - szűrődött át Estonia hangja.
- Nem. Vezlania. Lietnek még pihennie kell. - közöltem vele.
- Miért, kifárasztottad talán?~ - kérdezte.
- Ja, ismét holdkóros voltam.
- Oh...
- De miért is hívtad Lietet?
- Csak hogy mondjam, a konyhája már nem annyira kormos, és szellőztetünk is.

- Értem. Viszlát! - tettem le, és összekuporodtam Liet mellé.
- Ki volt az? - karolt át engem aranyosan.
- Estonia, vagyis "Észak Szerelmes"... Hogy adtad neki ezt a nevet? - nevettem fel.
- Ismerd meg és megtudod. - morogta még halkan, majd belémbújva pihent tovább. Szegény, mennyi áldozatot hoz még mindig értem...

Majd az én telefonom is megzörrent.

Slo': Oh, de rég használtuk már ezt a csoportot...

Czech.Rep.: Vettük észre, és valami érdekeset is akarsz mondani?!

Slo': Nem is tudom, talán mehetnénk a partra ismét akár.

UwU♥: Nem rossz ötlet.

Hedvig: Ezaz, állj csak az oldalán folyton!

Polska: Hun, ne, még ne!

Slo': Mégis mire készültök?

Hedvig: Gyere fel hozzánk, és tudni fogod.

Slo': Hát...akkor a parton találkozni fogunk, ugye?

Nem rossz ötlet... De akkor ideje lenne Lietnek felébredni.

- Hé... - böktem meg egy aprót, csak hogy legalább meghallgasson.
- Igen...? Mi lenne az? - engedett el, és nehézkesen felült.
- Menjünk a többiek után le a partra. - magyaráztam.
- Jaj ne...lépcsők ismét? - sajnálta már magát előre.
- Ötven-hatvan lépcsőfokot kibírsz, meg eleve, ott is kipihenheted magad... - kicsit bűntudatom lett. - Bocsáss meg hogy egyáltalán felkeltettelek az éjszaka közepén nulla okkal.

- Ne-nem, ez...teljesen rendben van nálad, és én magam is szívós vagyok...áh! - dőlt előre teljes kimerültséggel. Túlságosan aranyos volt hogy ne nevessek.
- Na, lassan induljunk meg. - ülltem fel, míg ő ugyanúgy ottmaradt...
- Ezért nem lesz soha gyerekem... Egy népre sem tudok rendesen vigyázni... - hümmögte a matracba.

Nagynehezen csak eljutottunk a partra, ahol a többiek is voltak valamilyen elfoglaltsággal.
- Nem láttátok Slovakiát, Czech Republicot, Hungary-t, és Polandot? - fordult felénk Japan.
- Miért, ők nincsenek itt? - lepődtem meg.
- Van hely melletted? - húzta magát Liet. Mikor Japan bólintott, Liet odasétált mellé, és telibeverte a fejét ahelyett hogy leüllt volna, és ott kifeküdt.

- Ez fájhatott. - jegyeztem meg.
- Nekem most úgy mindenem fáj. És ne, ehhez nincs semmi közöd, én vagyok a hibás. - felelte.
- Csak nehogy esküvő előtt öngyi legyél. - mondta Japan.
- Miért lennék öngyilkos?
- Csak mert...azt hallottam hogy a litvánok gyakran szeretik utánozni a föld legnagyobb állatát.
- De nem lennék az! Nem hagynám ott egyedül Latviát Estonia előtt vagy után. - magyarázta.
- Hagyjad pihenni Japan, kifáradt az éjszakai járkálásomtól! - mordultam rá egy kicsit. Ilyenkor mindig tudja hogy hirtelenharagú vagyok.
- Védi a szuka a párját, de édes... - hallottunk egy elég ismeretlen hangot, amire még Liet is felnézett.

- Visegrádi négyes? - engedte el Romania fejét Transylvania. - Mégis miért?
Áh, szóval V4. Akkor azért nem volt annyira mégsem ismeretlen nekem a hangja.

- Első. Japp, én vagyok az. - nézett le az óriás magasságokat elérő nő. - Második meg hogy megszivassunk úgy mindenkit. Meg hogy Hun és Pol románcát csak két ember látsa. És fúj, nagyon nem is akarná más látni...!
- Oké...és akkor most minek jöttél? - jött hozzájuk Switzer is.
- Valaki biztos szeret minket... ugye Japansko és Rumunia? - nézett az illetőkre, elég ijesztően, ilyen kancsalon.
- Ehm...lehet... - pirult el egy aprót Japan.
- Romania most épp nem tud válaszolni. - nyomta vissza Romaniát a vízbe Transylvania.

- A lényeg, hogy ismét létezek, és egy ideig maradok is, hogy lefoglaljam Slovakiát, és Czech nyugodtan irányítsa a testem és nem létező lelkem. - vetette le magát egy fa tövébe.

Majd a többiek lassan széjjelszóródtak a saját helyükre. Csak én, Liet, Japan, illetve V4, aki nem csinált semmit, csak hátratett kézzel bámult a semmibe.
- Szóval... - szólalt meg Japan V4 felé. - Mennyi ideig fogsz még így "lenni"?
- Hiányzik Slovakia máris? - hökkent meg. - Nos...megleszek egy ideig. Neki nem nagyon hiányzol, épp mással van elfoglalva. De persze ha kell neked, bármikor itt vagy neki.

Szegény, ezzel lehet V4 kicsit széttördelte a gondolatait. De ő szokása szerint csak elhalkult, és elment egy kicsit távolabbra. Igen, biztos hogy széttörte. Szerencsére ezt V4 is észrevette, szóval megindult utána.

Már csak én és Liet voltunk három méteres körzetben. Liet viszont még elég bágyadt volt, én meg egyedül éreztem magam egy aprót. Hiába volt Liet fél méterre tőlem.

Inkább körbenéztem a többiek után. El a part sziklásabb részéhez jutva, majd ott összekuporodva gondolkodni kezdtem magamban. De semmi sem jutott eszembe.
Üresnek éreztem magam talán?
Meglehet.
De nem is tudom mit érzek most.

Majd visszatért az a rossz, furcsa, ismerős érzés belém, mint pár nappal ezelőtt. Csak erősebb volt most. Vagy gyengébb lettem volna...?

"Min gondolkozol annyira, csillagom?"

Mintha egy súlyos teher lenne a vállamon... Mik ezek a vegyes érzések?!

- Hé. Hé. HÉ!!! - szólongatott Hungary a vízből.
- Oh, mennyi ideig- - majd belémvágott egy gondolat. - Ha te itt vagy-
- Jobban mondva, mi. Hun ideráncigált hogy "az enyim vagy, vigyázok rád!" - bukott fel egy rémült hajkupac Poland személyében, belekapaszkodva Hunba.
- Ha itt vagytok, akkor mindenki itt van igazából testben is, ugye? - javítottam ki magam.
- Ja, miért, kellene valaki? - talán itt lenne az ideje visszamennem a többiekhez igazán.
- Most elmegyek ha nem bánjátok. - álltam fel.
- ... Oké... Mehetsz... - furcsálta Hungary a hirtelen reakciómat, de én már futottam vissza.

Visszaérve, már csak Slovakia és Japan volt ott, egymásnak képeket mutogatva. Japan kicsit mintha meg lett volna szeppenve, legalábbis tapasztalataim után így nézett ki nekem.

- Liet? És a többiek? Hol vannak? - hadartam.
- Miért, hiányzik neked?~ - cukkolt Slovakia.
- Mindenkire céloztam, oké? - forgattam meg a szemeimet.
- Szétszóródtak a községben. De mi maradtunk, mert lusták vagyunk már a napok után. - felelt végre.
- Köszi... - nehéz lesz megtalálni őket. Jobb ha inkább visszamegyek a szállásra, és várok. Azt úgyis jól tudom.

Vagy... Körbenézhetek még egy kicsit, hátha összefutok valakivel.

Szóval elmentem otthagyva az idegesítő párost. Megnőtt bennem valamiért a pumpa, ok nélkül. (Bakker, ez félreérthető volt...)
Igazából, úgy minden úgy ok nélkül jött... Le kéne nyugodnom. Utána talán összefutok pár országgal, és már nem fogok ilyen skizofrén lenni.

Ekkor megpillantottam egy ritka szemetes mellett egy ismerős dolgot.
A macskatetem.

Már legyek és hangyák is jöttek rá, szeme már nem is volt, valószínűleg kidobták mert nem kellett neki. De halála után sincs egyedül legalább. Ott vannak a legyek és hangyák. Bár nekem most nem ez volt az elmémben. Hanem hogy most ideges vagyok, le kell nyugodnom.

Megindultam a macska hullájához. A hangyák elmenekültek, a legyek kevésbé.
Ránéztem a macskára.

Majd teljes erővel rátapostam a recsegő gyenge bordáira. A bele kifolyt, még sok halott szervével együtt.

Rúgdosni és még taposni kezdtem, amíg csak a kiálló csontjairól meg méretéről lehetne megállapítani hogy macska volt valamikor. Nem segített sokat, de mégis számított nekem. De az enyhe nyugodtságért cserébe annál nagyobb lett a bűntudatom.

Nem is ismertem ezt a dögöt, Liettel nyírtuk ki még régebben véletlenül. Feladta az életét talán a sajátomért. Erre megszentségtelenítem és eltorzítom a hulláját...

- Hé... Te... - ez Russia hangja. A hang irányába fordultam, ahol a számomra óriás, és a párja volt.
- Ehm... Figyelj. - sóhajtott, elengedte America kezét és felém tartott. Kicsit megijedtem, ugyanis ő a legmagasabb és legnagyobb akit ismerek, én pedig Polandra is fel kell emelnem a fejem.
- Figyelj parában elvtársam. - guggolt le elém. Így nagyjából egymagasak lehettünk. - Mi volt az okod hogy ezt tetted?
- Bűntudatom lett ettől. - tértem a lényegre.
- Nem ezt kérdeztem. Válaszolj arra amit én kérdeztem, mütyür.
- Ideges voltam...
- Na azért. Most mond el hogy miért is voltál?
- Csak...nem tudom, egyszerűen csak rosszakat sejtek, és így megtörtem, ez történt!

- ...Te is?
- Hmm?
- Tudod, ez a...gyanús érzés.
- Igen...
- Nos, mütyür....
- Vezlania a nevem. Tudom hogy tudod... - hunyorogtam.
- Nos Vez... - nem szóltam közbe, kicsit tőle féltem. - Legjobb ha igyekszel nem törődni vele, de észrevenni mégis, rendben?
- Ühüm. - hümmögtem. Még ha nem is nagyon értettem.
- Menj vissza a szállásunkra. - parancsolta nekem, mire megindultam visszafele.

Magányosan ülltem a szállás alján lévő lépcsőn. Esteledett már, és senki sem jött vissza. Lehet elvannak. Már a falnak dőlve próbáltam csak léptekre koncentrálni, hogy valamennyire aludhassak is.

Sokáig volt ez így. Még mindig senki sem jött. Csukott szemmel hallgatóztam. Mintha közeledő siető lépteket hallanék...... Most vissza indult. Remek, maradhatok még így sokáig.

Nem sokkal később újabb léptek. Halkabbak és lassabbak. Majd már egy illatot is éreztem.

Mint egy friss tejfölös zeppelin.

Egyre közeledik a hang felém. Ahogy az illat is. Majd megállt. De az illat nem. Megéreztem az orrom előtt. Majd magát a megérzett ételt is a számnál, mire gondolkodás nélkül kinyitottam a szám résnyire.

Igen, ez határozottan az. Finom zeppelin tejföllel. Már a szemeimet is kinyitottam.

- Azt ugye tudod hogy a frászt hoztad rám? - szólalt meg Liet.
- Liet! - szinte felborítottam, hiába számítottam rá.
- Hékás- vigyázz rám, és a kajára! - figyelmeztetett engem. - De amúgy, hol is voltál ennyi ideig??
- Azt...inkább nem mondanám el... - eresztettem el végül. - Menjünk fel inkább, mint hogy itt ülljünk.
- Igaz, talán fent kényelmesebb lenne. - kuncogott. Megfogta a kezem, és felállított engem.
- Már ismerlek. - mosolygott, mikor a kezünkre néztem, majd felfelé kezdett húzni. - Mit szólsz ha az erkélyen folytatjuk az evést?
- Benne vagyok! - vágtam rá szinte rögtön.

Az erkélyre érve én a földre ülltem, Liet meg kis gondolkodás után mellém. Szék nem volt, de a földön feküdni is tudtam volna, így nem bántam. Mire észbekaptam volna, már etetett engem. Etetett... Egek, ez olyan durva... Meg emellett nagyon aranyos is, de nagyon összezavarodtam tőle.
- Valami baj van? - kérdezte Liet. Teli szájjal nemet intettem. Szerencse hogy nincs itt senki. Vagyis, remélem.
Bár...ha tetszik nekem, végülis hagyhatom hogy etessen. Igen, határozottan tetszik. És nem vagyok végre teljesen egyedül.
Talán pont Liet kellett nekem, hogy jobban érezzem magam, és lenyugodjak...

1545 szó.

Jézus, a könyv leghosszabb része...

És rengeteget szenvedtem vele.

De megérte...ugye?

A Nyeh legyen veled!