Lithuania szemszöge

- Hé...hé Liet! - integetett az orrom előtt Vezlania.
- Oh...bocsánat, egy aprót elbambultam... - pislogtam párat.
- Bocsátható "bűn". - nevetett gyerekesen. - Na de Liet, van kedved kísérni engem végig a falon?
- Ne haragudj, de ellustultam a melegtől... - utasítottam vissza nagynehezen.
- Hát jó, ha meghalok a te hibád leeeeesz...~ - somfordált arrébb.
- NE! Ne. Nem mész egyedül. - szóltam rá védően.
- Jól van, csak szivattalak, nyugi! - tekintett vissza még.

Végül egyedül ülltem szorosan a víz szélén egy hatalmas lapos sziklán, ahol még valami kis bezárt büfé is volt. Szinte már legendásan meleg volt számomra, de örülhetek, mivel hozzáillő ruhám is van, így mégis tűrhető egészen.

Bár kezdtem félni Vezlania miatt, mivel háromnegyed órája nem tért vissza hozzám legalább egy mondatra. Ennyi idő alatt már kellett volna hasonlónak történnie, vagy többnek...
(Nem, nem úgy többnek-)

Lassan már terveztem hogy utána megyek, de akkor lecsúszott a hátamon keresztül valami hideg, kicsi és nedves. Ami nagyon zavaró kezdett lenni, szóval elkezdtem a hátamat valahogy elérni hogy kiszedjem. Mikor már kutyamódra dörgöltem a hátamat a földnek, Vez kacagása szakított meg.

- Neh, neh, várj, megoldom! - húzott fel ismét ülésbe, és kiszedett egy... Rákot?!
Szóval igen, kicsit beparáztam hogy egy élő rákot hordtam a ruhám alatt, és nyomtam szét a hátammal hogy jöjjön ki, mire beestem a vízbe. Szerencsémre csak térdig, így csak egy aprót vizesedett be a térdig érő nadrágom.

- Ennyire megijedtél? - kuncogott. - Csak nézd meg jobban!
Elébb tolta nekem, és a kezeiben fénylett a páncélos jószág.
- Tarisznyarák! - mondta még büszkén nekem.
Egész aranyos-
- Elneveztem "Leprának". Mivel ugye a rák is egy betegség! - mosolygott.
Visszavontam rögtön amit mondani akartam. Vez meg csak mosolygott rám.

Én nem tudtam viszonozni, de megpróbáltam azért megfogni, amit odarakott a karomra finoman.
Olyan mintha valami hatalmas rovar mászna rajtad, semmi egyéb különleges. Mondhatni. De kicsit ijesztő ha belegondolunk. Ha elképzejük hogy valójában valakinek a sokujjú keze az...

- És a kis barátait nem is mutattam! - vett elő még pár darabot. - Ő itt "Pestis", "Spanyolnátha", "Madárinfluenza", "Kanyaró", "Fekete himlő", és a legfiatalabb meg "Covid"! Neki utóneve is van, "Tizenkilenc"!

- Ehm, egy része vírus... - tettem csak úgy hozzá.
- Az nem számít, a lényeg hogy illik rájuk nem? - nyújtotta felém a "Kanyaró" nevűt.
- Eeeehh... Hali...! - nyúltam a tetejéhez, mire elmenekült előlem, el a part kavicsos részéhez.
- Oh, nagyon félénkek, szóval finoman kell hozzájuk érni, különben az első szűk árnyékos helyre menekülnek. - közölte velem Vez.

Az első árnyékos helyet a vállig beásott, kiütött Romania hajtincseiben találta meg, mire persze ő is felébred kikerekedett szemekkel.
- Ez mi-... - kotorta ki magát a kavicsokból nehézkesen, hogy utána kitapogathassa a hajából az élőlényt. Mi persze már oda is siettünk, hogy azért szerezzük meg, és ne zavarja őt.
- Nyugalom, nincs semmi baj, csak Kanyaró megfészkelt a hajadban! - próbálta megnyugtatni Vezlania Romaniát.
Lehet ő nem tudta, megesik.

- Kanyaró?! Hol?! Szedjétek ki!! Szedjétek ki!! - rázta a fejét eszeveszettül. - Nem akarom ismét!! SOHA!!!

- Mi baja van? - lepődött meg Vezlania.
- Semmi komoly csak... - sóhajtottam. - Egy-két éve azt hiszem nála is megjelent a kanyaró, és egyszerűen rühelte. És rátett egy lapáttal hogy Hun is elkapta tőle, meg úgy minden más szomszédja is. Hiába csengett ez már le, irtózik tőle még ennyi idő után is.
- Oh...ezt nem tudtam. Azt hiszem ezt elszúrtam... - hajtotta le a fejét.
- Nem kell ezért rosszul érezned magad, hiszen mindenki hibázik néha, vagy gyakran. Inkább segíts lenyugtatni Romaniát! - állítottam meg a srácot, aki teljesen szétizzadt az adrenalintól.

- Persze, tényleg jövök is! - fogta meg ő is Romaniát, és lábujjhegyen(mert még mindig a legalacsonyabb, Romania meg a harmadik legmagasabb) kiszedte a rákot.
- Látod? Ez csak egy rák. Akinek Kanyaró a neve! - próbálkozott újra, mire a háttérben mindenki nevetni kezdett. Romania meg kínosan elhúzta a csíkot valahova messzire.

- Hát...ti aztán jól elvagytok! - jött mellénk Slovakia. - Rákot "Kanyarónak" nevezni...
- Van itt még "Pestis", "Spanyolnátha", "Madárinfluenza", "Fekete himlő", és a legfiatalabb meg "Covid"! Akinek utóneve is van, "Tizenkil- - sorolta mutatva ismét a rákokat Slovakiának, de én illetlenül közbeszóltam.
- Vagyis igen, remekül elvagyunk, csak tudnám hogy pontosan mit is csinálunk... - nevettem fel egy aprót kínosan.

- Hát...én sem de minden esetre nagyon cancerek vagytok együtt - jött oda Japan is, mire Slovakia is röhögni kezdett.
- Ez igen! Japan, ez fenomenális vicc volt! - bökte oldalba a nála alig magasabbat.
- Talán. - vonta meg a vállát Japan.

- Tényleg aranyosak lennénk...? - pirult el Vezlania. Bár tényleg lehet azok vagyunk... Fene tudja.
- Ahaaaa~~ - húzott össze minket Slovakia már csak egy cuppanós kéne nektek!~
- Álmodozz csak! - hunyorgott Vezlania. - D-de persze lehet aztán valamikor lesz, de addig is csak álmodozz!

Hogy tessék?
Valamikor?
Hogy érti?
Talán hogy valaha valamikor többek lennénk két barátnál...?
Jézusom, mikbe lehetne így belegondolni amiatt a "valamikor" miatt...

758 szó.

Ma már indulunk vissza, így majd kitudok rakni részeket!

Szóval ez a második rész ma nektek...

Igen, végül nem tudtam posztolni semmit sehova... Hmm...

Talán kellett volna netet kérnem apámtól legalább egy három percre...?

Illetve elkezdtem csinálni ezt az OTP kihívást, fent láthatjátok az elsőt ebből.
Nem hinném hogy naponta fogom csinálni, de azért tessék...
Fekete-fehér képregényekben akarom végig csinálni az egészet, szóval igen...ezért nem lesz minden nap...

A Nyeh legyen veled!