Vezlania szemszöge

- Mmm... - mormogott alattam Liet.
- Oh, felébredtél...? - suttogtam, mire kinyitotta a szemeit.
- Huhh, mindig megijednek egy aprót tőled, azt hiszem egy idegen fekszik rajtam... - nevetett fel enyhén.
- Bocsánat ha miattam keltél fel... Lehet kicsit erőteljesen ragaszkodok hozzád. - pislogtam rá, mire ő is visszapislogott párat.
- Most flörtölni akarnál velem...? - próbált mosolyogni.
- „Flörtölni?” Dehogy, azt profibban csinálnám! - nevettem fel én is, egyúttal kínomban.

Kevésbé nehezebb időkben Japan mutatott nekem pár tippet flörtöléshez, csak gondoltam hogy "minek az nekem, úgyse érzek ilyesmit a környéken", majd elkezdtem beutazni a világot, és tessék! Hallgatnom kellett volna mindig is Japanra, sokkal jobban jártam akkor...

- Na gyere! - húzott magához, majd szinte már szokás szerint az arcomat kezdte nyalogatni.
- Hé, hé... Ez most itt hogy jött neked? - lepődtem meg.
- Hmm? Most épp zavar...? - kérdezte halkan.
- Nem-nem, csak, hogyan jött ez neked? Hogy így reggel elkezded... - tisztáztam.
- Oh, vagy úgy... Fogalmam sincs. - folytatta. És még egy jó ideig nem is akarta abbahagyni, szóval elkezdtem közben gondolkodni. Nehéz volt a megszokott póz nélkül, de így is elég sok minden jutott eszembe, leginkább a jövőnkről.

- Liet...? - állítottam meg.
- Valami probléma van esetleg? - nézett rám.
- Ehm...Mi... Szerinted együtt maradhatunk a következő részében az évnek...? - kérdeztem aggódva.
- Hogy érted? - furcsálta a kérdésemet.
- Hogy... Ugye most elmentek, és...ugye nem hagysz itt engem? - magyaráztam a kérdésem.
- Szerinte- szerintem kötelességük legyen az hogy velünk gyere. - ült fel.
- Kötelességük? Dehát én csak egy nép vagyok, talán úgy hozhattok velem mint óvodások csak egy plüsst. - hajtottam le a fejem.
- Ha ez így van, akkor megteszem azt hogy ne legyél csak egy szimpla nép. - vágta rá.

- Hogy érted? Ország leszek? Hercegség, fejedelemség? - hadartam.
- Az amivel még maradhatsz velünk! - nevetett. - Remélem nem bánod ha más leszel mint ami akarnál.
-

Nekem nem probléma... Csak.... - kezdtem. - Kicsit hiányolnám az utazásaimat... Karácsonykor elszeretnék még jutni az Australiákhoz! M-még ősszel valamikor Americához is! Ha lesz területem, akkor nem mehetek nagyon messzire... D-d-d-de persze nagyon örülnék neki, meg, igazán aranyos tőled, és hatalmas áldozat is... - ömlöttek a szavak a számból zavarodottan.

- Ugyan már, barátodként kötelességem segíteni...! - állt fel. - Bármilyen fajta barátról is van szó... Heh...

Igen, még mindig csak a határon vagyunk, hiába viselkedünk úgy mint egy két éve házas pár. Mármint... Egyáltalán nem így viselkedünk? Azok szoktak folyton dumálni egymással és nyali-falizni, vagy rosszul tudom?
Liet nagyon nem akarja megütni a határt, mintha...
Bűnnek érezné hogy ott vagyok mellette.

Igen, ezen gyakran gondolkodok enyhén csalódottan, de biztos merő nagy oka van erre. Furcsa dolgokat mondtak már róla, nem csodálkoznék ennyire ha meglennék tiltva neki. De alapjából, ennyire fontos titkolnia előlem mindent?

- Liet, mondanál dolgokat magadról? Csak hogy jobban megismerjelek... -  mondtam.
- Például? - fordult felém.
- Rokonaid neked vannak? Családod? - érdeklődtem.
- Hát, biztos nem a szlávok, hiába hasonlít a nyelvezetünk... - mosolygott. - Ismert rokonom itt Európában csak Latvija, mint az egyetlen húgom.

- L-lat-Latvia? - lepődtem meg észrevehetően. Hatalmasat döbbentem. Szóval Latvia nem rivális. Jövőbeli sógornő.

- Vez? Jól vagy? - legyezett előttem.
- Oh, igen, csak... Talán ebben az esetben jobb ha viselkedek Lettel. Lett... Ez egy beceneve lesz. És hogy a testvéred.... - pislogtam.
- Hát igen, ő eléggé egy ellentét velem... - vallotta be.

- Más valamit lehet tudni rólad még? - érdeklődtem.
- Nem tudom hogy láttad e már, de... - húzta fel a pólóját. - A hátamra van tetováltatva egy "987"-es.
- Tényleg... - simítottam végig a hátán, mire beleborzongott.
- Vigyázz azért, már két évtizede fent van rajtam, és alig nyúlok hozzá. - figyelmeztett.
- Oh, bocsánat... - húztam el a kezem. - Még valami?
- 1010 éves lettem Februárban. - mondta még. - Tehát én vagyok az egyik legfiatalabb köztünk... De csakis utánad.
- Én egy kis törpe vagyok még mindig. - nevettem kínomban.
- Más most nem jut eszembe... - gondolkodott.
- Nem baj, elég sok dolgot tudtam meg rólad. - jöttem oda hozzá egy ölelésre.
- Hé! Ezt miért kapom? - kérdezte.
- Csak mert végre nem rejtették el előlem ennyi mindent. - pipiskedtem.
- Azt hiszem kénytelen voltam elmondani ezt neked. - pirult. - Kierőszakoltad volna belőlem valahogy, igaz...?

638 szó.

Finálénak nekikezdek ma, és vagy holnap, vagy egy hét múlva vége is a könyvnek... Nyeh, annyira hiányozni fog az írás...

A Nyeh legyen veled!