Slovakia szemszöge

Még valahogy képes voltam aludni tíz percet. Tíz percet. Mert utána már bezzeg Poland is képes volt ébren lenni hajnali ötkor.

Mit ne mondjak, kicsit készek voltak még a tegnapjuk miatt, de ez a takarós-üzenetes izé mindenkit lázba hozott.

- Eh... Ez meg mi? - állította meg Romania a többiek kis hadakozását ezzel az egy mondattal, majd felvett egy újabb cetlit mellőle, és olvasni kezdte. - Oh... Oh!... Woah...
- Bökd már ki! - türelmetlenkedett Czech.
- Azt hiszem kezdek hinni ennek a nőnek... - nyújtotta Czechnek a cetlit, aki szintén végigfutott a szemével rajta (elég nehézkesen).

- Te, ennek a kis papírnak hiszel? - hökkent még Czech. - Bár mit csodálkozom, te elég naiv vagy a többiekhez képest.
- Hát, az valós, de... - találgatott ki kifogásokat. - Mégis, elég meggyőző hogy mindent megbánt. Nem fogok felejteni, de azért...

Majd megláttam Vezt. Egyedül, magára terítve egy saját takarót, nekidőlve a falnak, miközben a szélét szorongatja, és lefele bámul oldalra döntött fejjel, semleges arccal.

- Veled meg mit történt? - tartottam meg felé.
- Velem semmi. - fordult felém még mindig azzal a semleges arccal. - De attól félek hogy Liettel annál inkább.

A levegő megfagyott teljesen, mindenki szinte vele együtt ledermedt szintúgy. Majd a tétova szemek megállapították hogy szerény Lithuania barátunk tényleg eltűnt a szemünk elől. Vezen meg látszódott hogy ha nem mondunk valami olyat Lietről hogy merre lehet, ki fog akadni teljesen. Majd Romania törte meg a zavaró csendet.

- [^^"]ZDMEG, és én még hittem ennek a hárpiának!-

Persze ettől csak Vez rosszabbul érezhette magát, és látszódott hogy félti a gerlicéjét. Szóval én jól el is rejtőztem magamra húzva a takarót, mivel tudtam hogy a kérdésem miatt jutottunk el ide. Hogy mire?

Hát hogy mindenki járatja a száját Romania és én miattam. Megijednek attól amire most gondolhatnak. Esetleg hogy Lietet megölte a csillagozós? Vagy maga látott valamit és elmenekült. Vagy elmenekült és megölték?
Túlságosan brutális dolgokra gondolunk, de mégis, országokként tudunk a lehető legrosszabbra is gondolni...

Órák teltek el, azóta nem nagyon találjuk Lithuaniát. Én bevallom nem is kerestem, mivel valami hasonló volt Japannal is, Romaniával is. Igaz, utána Romania nem jött össze Hunnal, de cserébe megismerkedtünk "a hárpiával". Még ha Japannál működött, örülnék ha ezzel találnának egymásra az "aniások".

- Nos... - nézett körbe Japan. - Esetleg megindulhatnánk...!
- "Megindulhatnánk"? - lepődtem meg. - Hova gondolsz, Japan?
- Hát... Az maradjon még titok estig hogy húztam az idegeid! - vigyorgott. - Annyit elmondhatom hogy nem jegyezlek el most még.

Ne már Japan! Ne legyél ilyen velem! A barátoddal! Hékás!
- Gonoc... - játszottam a sértődött kislányt aki nem kap kofolát.
- Heh, majd úgyis kiderül, nem kell sokat várnod! - kócolta össze az amúgy sem gyakran fésűt látó hajam.

- Hát jó...addig benyomunk Transylvaniával egy-két Hetalia részt... - gondolkodtam. - Illetve ha már így megragadt neked a hajam, tervezem növeszteni.
- Igazán? Akkor nem csak képzelődtem hogy már a válladig ér... - és ezek után közösen kiveséztünk mindenféle témát is, miközben indultunk vissza a szállásra. De volt egy csomó számomra kínos téma is, mint például gyerek. Kizárt hogy valaha is teherbe szeretnék esni! Hun is sokat szenvedett vele, és szerintem én ki sem bírnám. Inkább ne bírjak hónapokig leüllni mint hogy kihányjam a belem is.

Estefelé már mindenki a Hetaliát nézte Romania mellett,(aki még mindig alig mozoghat) amikor Japan megragadta a kezem. Tudtam hogy most akarna "megindulni," így szóltam a többieknek hogy valaki még jöjjön velem, mivel most tartunk Eurasiától a legjobban. De nagyon senkit sem érdekelt, szóval csak magunktól elmentünk. Japan szerint úgy is képesek lennénk elbánni vele, ha arról van szó.

Vagyis maga fog egyedül. Ennyire azért ismerem.

- Hova megyünk? - böktem ki végre, sejtve hogy nem mondja el még.
- Kimondjam végre? - mosolygott.
- Kérlek! - izgultam fel.
- Úgyis szükségem lett volna az engedélyedhez, szóval... - kezdte zavarodottan. - Esetleg ma estére egy...r-randi közösen...?

- *Gh!*... - pislogtam zavarodottan. Erre nem igazán számítottam, hanem csak valami másik nyálas, kisebb dologra.
Majd csak valahogy visszatértem a valóvilágba. - ...Az ahol beülünk egy étterembe, elkezdünk nyálasan dumálni, majd bérelünk valahol egy szobát, és a szomszédban képtelenek lesznek aludni?

- Hmm, ha csak az éttermes részét nézzük. - bólintott.
- Megkönnyebbültem... - fújtam ki a levegőt. - Az egészet megszervezted nekünk??
- Hát, a jövőt nem tudom, de igen, egy egész jó és olcsó éttermet kinéztem nekünk, már csak rajtad múlik hogy akarnád e?
- M-még szép hogy! Lehet ott kapni kofolát? - tettem hozzá elszerényülve.
- Errefelé gyakran lehet. Nem hinném hogy pont ott fogynak ki. - nyugtatott.

Az étteremben nem ettünk sokat, kértünk egy tányérnyi kék kagylót,(konkrétan ez a neve) amiben eleve egy teáskanálnyi hús van, de este állítólag nem is szabad sokat enni. És szerencsémre volt kofola is, ami persze hatalmas öröm volt nekem amióta kifogytunk belőle a szálláson. Sajnos nem lehetett elvinni, de úgyis tehetséges vagyok abban hogy másodperceken belül képes vagyok legurítani.
Este megint találkozok az országok által nem igazán ismert vécével.

Már tartottunk vissza a szállásfele, amikor úgy csak az utcalámpák világítottak. Én már csak Japansko nyakában pihentem, mint ahogy gyakran szoktuk, akár menekülésről, vagy egyéb esetekről van szó nálam. Bágyadtan néztem ahogyan tartunk a szállás felé az ismert úton, és ahogy egyre több lámpa kapcsódik fel. Majd kiszúrtam a sarkon egy ismerős alakot. Megdörgöltem a szemem, és felismertem Lithuaniát.
- Mintha magamat látnám... - jegyezte meg halkan Japan. Én leugrottam Japán hátáról, és odajöttem Lithuania mellé.

Ő észre sem vett. Épp kinyomott egy újabb hívást.
Szegény, emlékeztett engem a ChildMurder AU csöves Lietre. A semmibe néz, miközben a földön felhúzott lábakkal ül.
- Hé, Aris! - szólítottam meg. - Hogy merészeled kinyomni a párod hívását?!
- Oh... Hogy te itt vagy... - jött rá végre, de többet nem is mondott.
- Mit keresel itt?! - tértem a lényegre.
- ...Csak...tegnap megijedtem Eurasiától, és inkább menekültem. A másik ok meg hogy még mindig zavarnak a kérdések, és szükségem van egy kis magányra...de nyugalom, béreltek magamnak egy apartmant, nem kell féltenetek...! - magyarázta. - Csak kint csendesebb van, és érzem hogy oda vissza elszabadult ismét a pokol...
- Nos... Megbocsátok neked, mivel látom hogy fülig szerelmes vagy! - vigyorogtam. (:D)
- Ez egyáltalán nem igaz... - buktatta le magát a lába mögé rejtett vörös képével.
- Suro', hagyjuk most őt. - fogta meg a vállam Japan.
- Hát legyen... Viszlát Lithuania... - indultunk meg ismét a szállás felé.
- Labas... - suttogott egy köszönésszerűséget...

A szálláshoz érkezve már félálomban lehettem, Japan cipelt engem el oda. Lehet már azt hitte hogy mélyen alszok, így éreztem hogy felvisz a lépcsőn, átrak engem, és menyasszony pózban visz tovább a többiekhez. Majd megáll, és lefektet. Majd megszólal egy mocorgásra.

- Te még ébren vagy Italy?
- Vee~ Hol voltatok? (:C)
- Mi csak mentünk étterembe.
- Volt ott pizza? És pasta?
- Biztos volt, de én nem nagyon nézelődtem.
- És miért mentetek el nélkülünk...?
- Mivel tudod... Slovakia a komolyabb barátom...
- Mit jelent ez?
- Azt hogy egyszerűen imádod. Nem bírsz betelni vele, és viszonozza is.
- Oh, akkor nekem is van egy komoly barátom (:3)
- Igazán?
- Igen, Germany!
- Heh...GerIta...
- Hm?
- Késő van, most már menj aludni! (Japán, miért kezdessz egyre jobban hasonlítani Jeff the killerre-)

- Hát jó... - mondta még Italy, majd csönd is lett.

Lassacskán Japan is ledőlt mellém, és megfogta a kezem. Hirtelen túlságosan is felforrósodtam ettől a hirtelen gesztustól, de szerencsémre nem bújtam le, helyette hagytam hogy bármit csináljon velem.
- Imádlak kicsim... - morogta még halkan, és puszit nyomott a homlokomra. - Túl zűrös volt neked ez a nap, igaz...?

1172 szó.

Vissza kéne rázkódnom, de legalább drámaibb lettem...
Vagy mégsem...?
Hmm...
Bocsánat, most valós Kaizetben vagyok-

A Nyeh legyen veled!