Slovakia szemszöge

- Hé, Japan! - ugrottam a srácra már szokás szerint.
- Hagyj most kicsit, rosszul vagyok... - miért kell ilyen ünneprontónak lennie?
- Na de Japansko! - dünnyögtem. - Nem is érdekel? Egy kicsit sem?
- Várj még hogy felébredjek teljesen. - mondta.
- Mostmár felébredtél?
- Még nem.
- És most?
- Nem...
- Most?
- ......Igen, mondhatod!

- Remek, szóval... - kezdtem legbelül visítozva. - Romania. És. Transylvania. Szeretkeztek!!
- Ennyi? - mi az hogy "ennyi"? Mi az hogy "ennyi"?!
- Dehogy! - legyintettem, majd elővettem a telefonon. - Lőttem egy fotót Vezlaniáról ahogy valami tejfölös litván kaját eszik.
- Hmm...aranyos...! - nézte meg a képet.

- Deee, hogy ha kicsit jobban nézzük elég könnyen lehet erotikusan is cuki! - vigyorogtam. - Illetve miután elkészítettem a képet, valahova elmentek. Biztos EU elől, de nem örülnél ha esetleg egy ideig kettesben is maradnának...?
- Hát... Igazából de! - vágta rá.
- Na azért! Akkor... - gondoltam végig a tervet. De még láttam hogy EU megérkezett, és éppen végigmért, szóval inkább kussban maradtam még. Illetve leszálltam Japanról. Mire ment is tovább.

- Na szóval az van hogy Croatiánál vannak a kulcsok. Ha bezárunk mindenkit, ők sem tudnak majd jönni be! És képzeljük el hogy reménytelenül várnak estig amíg nem adjuk fel a keresésüket, és visszatérünk. És ami a legjobb: kapcsolatukból ítélve úgy 30-40 százalék hogy ebből szerelmi kapcsolat lesz! - határoztam el az egészet.

- Jó terv! De szerinted Croatia odaadja a kulcsokat csak hogy bezárjunk mindenkit? - érdeklődött tovább.
- Alva nem hinném! - mutattam a horkoló szláv lányra. - Kölcsönvesszük csak mára, estére meg majd úgyis ismét aludna, azt fogja hinni hogy csak hülye volt és nem találta.
- Nos, vágjunk bele akkor élesben! - élénkült fel.

- Aztán vigyázz a kulcsokra! - közöltem vele.
- Megvannak még. - nyugtatott meg.
- Huhúúú, úgy imádok piszkálni országokat! - visítottam elég kislányosan. - Már hallom Czech leszólásait a füleimben.
- Apropó, tessék, ez azért elhoztam neked. - nyújtott át egy Kofolát...
- Köszi! - kaptam ki a kezéből. - Deeee ugye nem mérgezel meg?
- Dehogy mérgezlek meg, de oszd be estig mert csak ez van mos-
- Tessék? Mit is akartál mondani amíg közbe nem szóltam? - dobtam ki a már üres üveget a legnyomorultabban kinéző szemetesbe. Tényleg kevés a kuka errefele.
- Már nem számít... - sóhajtott.

Már egy ideje járkálunk, de még nem láttuk őket. De estig nem adjuk fel hogy megtaláljuk őket.

- Erre sincsenek. - hajtotta le a fejét Japan.
- Még mehetünk előre, nincs vége a községnek! - öntöttem belé egy kis lelket.
- Hát...kicsit beborult az ég...szerinted nem lesz vihar?
- De, valószínű... De még biztos van időnk égszakadásig!

Két perc séta után azonban feltámadt a szél is. Már terveztük hogy a szűk utcákon menjünk mert ott legalább van eresz, ahol nem ázhatnánk meg. És ezt sikeresen túléltük, csak a szél egyre erősebb lett.

- A szemkötőm! - kaptam utána gyorsan, de sikertelen volt, ezért még futnom kellett. Pont annyi különbség volt köztünk, hogyha meg akarom szerezni, nagy eséllyel elesek. Szóval megtettem, el is estem, de a címer a markomban volt.
- Jól vagy? - rohant utánam nem sokkal Japan, de a macskaköves úton ő is rámesett volna, de még időben kinyújtotta a kezeit.

Szóval egy tökre félreérthető pózban feküdtünk, és én féltem hogy egy kéz semmit sem ér a szélnek, és megint viszi a szemkötőm.
- Japan? - nevettem fel egy aprót. - M-megtennéd hogy, izé, eleresztenél?
De ő ugyanúgy tartott fogságban.
- Japan? - kérdezte.
- Ja, öhm, bocs! - állt föl végre.
- Szabadság! - köszöntem meg drámai "T" pózba állva.
- Azért ne gondold ezt ennyire túl... - figyelmeztetett. "Miért, ha egyszer ilyen drámaiak vagyunk?"

- Na bakker, esik... - jegyeztem meg. Bár már inkább visszafele tartottunk, mégis messze volt még a szállás. Ha még látjuk a Cetinát, több mint fél óra út van még vissza. Eh...
- Muszáj lesz sétálnom? - reménykedtem egy pihenőben.
- Nem. Megállhatunk az eresz alatt. - mondta, majd behúzott az ház alá.(itt az autókorrekt "ágyat" írt volna "ház" helyett)

- Nos... - fontam össze a karjaimat. - Itt maradunk egy ideig most...
- Közben megindulhatnánk. De kezd nőni erre a tömeg az eső ellenére, szóval ne hagyjuk el egymást. - fogta meg a kezem, és megindultunk ismét. Majd kénytelenek voltunk már eresz hiányában futni, ami miatt úgy negyed óra alatt már ott is voltunk az utcában.
De az utca elején Japan lelassított, és én is vele. Gondoltam hogy nem akart ráijeszteni a valószínűleg ott álló párosra.

Reméltem hogy a tervünk beválik. Itt van az a pont, ahol ez kiderül.

Egyre lassabbak lettünk, míg meg nem láttuk a szállást. Ott már igazából csak nyujtogattuk a nyakunkat, és a fal mellett jártunk szorosan. Majd a szembe szomszéd lépcsője szabad lesőpontnak tűnt nekünk, így gyorsan észrevétlenül elrejtőztünk ott.

És...

- Siker! - örültem meg. - Itt vannak!
- Tényleg?
- Kételkedtél valaha is bennem?
- Dehogy, csak még nem is próbálkoznak bejutni?
- Nem úgy tűnik. Oh-oh-hóó, de Lithuania az ölében öleli Vezlaniát, és a fejére döntötte a fejét. Ez olyan aranyóóóóss! - vinnyogtam. Majd elcsattant egy puszi Vezlania arcán.

- Japan, Japan!! Pusziszótár, jelentése az arcra puszinak! - hadartam.
- Azt írja "Csak barátok". - olvasta fel a telefonján.
- A FENÉBE!!! - szóltam el magam, mire felkapták a fejüket.

- Ehm...sziasztok? - mondtam mikor már észrevettek. Nem hallottuk mit mondtak, de lehet nem is akarom tudni. A lényeg hogy inkább ők is odamentek hozzánk, minthogy ázzanak el, nem tudva hogy miattunk van ez az egész...

827 szó.

Gyorsan ezt is összehoztam, me' mé' nem?!

Nincs is más mondanivalóm.

A Nyeh legyen veled!