Másfél hónappal később...

Megvan az az érzés, amikor az életednél jobban is vágytál valamire? Volt egy álmod, amit BÁRMI áron megakartál valósítani, de mikor eljött a pillanat, nem tudtál szívből örülni... Sőt, a pokolba kívántad az egészet. Ismerős?

Na pont így érzek én is a 3Racha sikere kapcsán. A belünket kidolgoztuk, minden szabadidőnket hármunk kis projektjébe öltük és most a siker kapujában állva, debütálva, a comeback-ra készülve, csak azt érzem, hogy a picsába az egésszel... Visszaakarom kapni a régi életem! Egy megélhetési problémákkal küzdő srác voltam, aki kedvtelésből foglalkozott a zenével, nem pedig azért mert elvárták tőle. Ráadásul határidőre...

Az már csak hab a tortán, hogy lassan aludni sincsen időm és Felixről ne is beszéljünk. Amikor csak tudom kárpótolom őt kedves ajándékokkal, ágyba reggelivel, de ezek nem helyettesítik az igazi, minőségi együtt töltött időt. Nem vihetem randizni, nehogy fel ismerjenek és még csak egy világ háta mögötti helyre sem szökhetünk el, mert nincs rá időm. Így önző lettem és makacs. Leszarva a menedzsert, a CEOT és minden nagy kutyát, beköltöztettem Felixet magam mellé a stúdióba. Igaz, van amikor órákig csak a hátam látja és van, amikor a fiúkkal dolgozom, de ezzel is legalább pár órát tudok lopni magunknak.

Ujjaimmal idegesen doboltam az asztalomon, sehogy sem állt össze a zene, pedig olyan jónak tűnt ahogy "megálmodtam", de a végeredmény... Riogatni lehetne vele a népet. Borús gondolataim közül a nyakamra tapadó puha ajkak zökkentenek ki, mire a szám rögtön a fülemig szaladt. Hirtelen megfordulva kaptam el Felix derekát és rántottam az ölembe, amit egy ijedt sikítással díjazott.

-Még jó, hogy hangszigetelt a stúdió! - csapott dühösen a mellkasomra. - Különben mindenki az én sikításom hallgatta volna.
-Hát bizony jó sokszor sikítozol velem a stúdióban... Vagy inkább alattam - incselkedtem vele, mire rögtön fülig vörösödött és arcát durcás gömbhal módjára fújta fel.
-HYUNG! - nézett rám mérgesen, amin nem tudtam nem kuncogni.
-Zabálni valóan aranyos vagy baba - markoltam bele a csípőjébe, majd azonnal birtokba vettem az ajkait.
-Elviselhetetlen vagy - vált el szuszogva a számtól és kezeit a mellkasomra nyomva tolt el magától és tekintete ijesztően komollyá változott. - Beszélnünk kell.

Az ütő megállt bennem Felix szavai hallatán és az összes lehetséges rémes forgató könyv lepörgött a szemem előtt. Próbáltam nem pánikolni, de nagyon nehezen ment, mivel azt hittem, hogy szakítani akart.

De akkor még velem akartál maradni...

És ez nem is változott volna, ha időben észhez tértem volna.

-Jézusom Channie jól vagy? Falfehér lettél - tapogatta meg riadtan az arcomat, mire elkaptam pici kezeit és egy mosolyt erőltettem magamra.
-Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem rekedtes hangon.
-Oh? - pislogott rám megszeppenten. - Csak arról, hogy egy rövid időre haza kellene utaznom Ausztráliába, mert maradt még egy két elintézetlen dolgom és a családom is régen láttam.

-Ennyi? - kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
-Ennyi - bólogatott Felix. - 3-4 hétre maradok körülbelül, de talán Fortuna kegyeibe fogad és hamarabb végzek - mondta mosolyogva és ujjaival a hajammal kezdett el játszani. - Olyan riadtnak tűntél, mikor azt mondtam beszélni szeretnék veled - jegyezte meg csendesen. Kezeimmel végig simítottam a hátát, majd egy szoros ölelésbe vontam a kis angyalkámat.
-Lixie minden borzalmas dolog végig futott az agyamon, de az az észszerű lehetőség, hogy esetleg csak haza akarnál látogatni... - mondtam, majd a végét már elnevettem kínomban.

-Azt hitted szakítani akarok veled?! - csattant fel és azzal az ideges kis csirke arckifejezésével  nézett rám, amitől mindig röhögnöm kell. És ez most sem volt máshogy...
-Ne haragudj szívem, de olyan cuki vagy - pusziltam az orrára, mire csak flegmán megforgatta a szemeit.
-Ne tereld a témát hyung!
-Jó,  oké! Bevallom, egy pillanatra megijedtem... - vakartam meg a tarkómat kínomban, mire Felix hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
-Éreztettem valaha is azt veled, hogy el akarlak hagyni? - kérdezte az állam alá nyúlva. Nemlegesen megráztam és Lixie ajkai rögtön az enyéimre tapadtak. - Akkor meg nem értem miért félsz hyung... - suttogta a számra.

-Most kezdjem el sorolni? - tettem fel a költői kérdést, miután abba hagytuk a csókolózást és nagy cuppanással elvált az ajkaimtól. - Nagyon jól tudod te is, hiszen benne élsz - húztam oldalra a számat keserűen.
-Tudom hyung  - mosolygott rám szelíden és arcomat két keze közé fogta. - Nem foglak elhagyni téged, csak azért mert most az utunkba került pár akadály.

-Ígéred? - emeltem fel a kisujjam és Felix nevetve beleakasztotta a sajátját.
-Ígérem!
-Szeretlek baba! - Tekintetem mélyen az övébe fúrtam és az a pillantás, ahogy akkor rám nézett, egy életre az agyamba égett.
-Én is szeretlek téged Channie... - suttogta elfúló hangon, miközben pici kezecskéivel már a vetkőztetésemen ügyködött, hogy egymásnak tett ígéretünket egy szenvedélyes szeretkezéssel pecsételjük meg.

Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.

Én nem tartottam meg az enyémet...

Így hát, te sem tartottad meg a tiédet.

Az indulás reggelén borzalmas gyomor fájdalomra ébredtem, ami csak tetézte amúgy is virágos kedvem.  Nem elég, hogy Lixiet  hetekig nem fogom látni, a fejem is szét szakadt és úgy éreztem, hogy menten kidobom a taccsot. Nyöszörögve másztam ki az ágyból, az ébresztő megszólalása előtt fél órával, majd gondosan betakartam Felix meztelen testét. Nagyon sietősen megcsináltam a reggeli rutinom, felöltöztem és mire a kis szeplős is felkelt már a reggeli  is kész volt.

Szokatlanul, de érthető okokból csendesek voltunk mindketten. Alig pár szót szóltunk egymáshoz, de a bőséges reggeliért cserébe megszámlálhatatlan mennyiségű puszit és ölelést kaptam. Miután Felix is elkészült magam vittem ki a reptérre, leszarva a lebukás lehetőségét. Annyi mindenről lemondtam már, mert jaj nehogy baj legyen belőle... De erről nem fogok! Ha már randizni nem vihetem nyugodtan bármikor bárhová, akkor igenis az a legkevesebb, hogy én viszem ki őt a géphez.

A kocsiban se nagyon szóltunk egymáshoz, de végig fogtuk a másik kezét. Felix tenyere a sebváltón pihenő mancsomon nyugodott és ujjaival időnként simogatni kezdett. A piros lámpáknál minden alkalommal váltottunk egy röpke csókot és bár az utat figyeltem, de végig magamon éreztem a tekintetét.

Mikor megérkeztünk kicsatoltam a biztonsági övem, de a kis szeplős rögtön lefogta a kezeimet.
-Ne hyung! - mondta lágyan, de szemei szomorkásan bámultak engem. - Így is túl kockázatos volt az, hogy te hoztál  ki - folytatta és egyik kezével végig simított az arcomon. - Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. - Hirtelen megszólalni sem tudtam, hiszen igaza volt, ezért csak két kezem közé vettem az arcát és finoman magamhoz húztam.
-Hiányozni fogsz baba!
-Te is nekem Channie!

A búcsúcsókba mindketten beleadtunk mindent. Perceken át tartott és már majd' belefulladtunk, de akkor sem álltunk  le. Felix ügyeskedve bemászott az ölembe és olyan erősen ölelt magához, hogy fájdalmasan felnyögtem.
-Nem is koala bébi vagy te, hanem óriás kígyó - jegyeztem meg kuncogva
-Ideje mennem hyung - mondta és még egy puszit adott a számra.

Mielőtt bármit reagálhattam volna a kis szeplős kipattant a kocsiból, a csomagtartóból kivette a cuccait, majd visszabattyogott előre. Finoman megkocogtatta az én oldalam felőli ablakot, amit rögtön le is húztam, ő pedig bedugta a fejét.
-Szeretlek Channie - köszönt el még egy csókkal, majd magára kapta a maszkját és majdhogynem futva indult el a reptér felé.
-Én is téged Lixie! - kiabáltam utána és sírva néztem, ahogy a kis angyalkám könnyes szemmel, de mosolygó tekintettel húzta maga után a bőröndjét, majd eltűnt a tömegben.

Ha tudtam volna, hogy az a csinos kis test akkor ült utoljára a kocsimban...

Ha tudtam volna, hogy azok a lábak akkor érintették utoljára a reptér járdáját...

Ha tudtam volna, hogy az a száj akkor mosolygott rám így utoljára...

Ha tudtam volna, hogy azok a szemek akkor csillogtak rám így utoljára, oly' boldogan és szerelmesen...

Ha észre vettem volna a jeleket...

Ha szóltál volna...

Ha figyelmesebb lettem volna...

Ha megbeszéltük volna...

De túl sok volt a "ha" és túl kevés a tényleges cselekedet.