Közeledett a comeback és én azt vettem észre, hogy a kezdeti boldogság és izgalom helyét átvette az undor és a fásultság. Nem leltem már akkora örömöm a zenélésben, mint az elején, hiszen a hobbim a munkám lett. Nem mondanám, hogy kezdtem kiégni, de elviselhetetlenül fáradt voltam és hiányzott a kis szeplős...

Bár a saját albumunkkal Felix hazautazása után pár nappal elkészültünk, ennek örömére a CEO adott plusz feladatot. Kitalálta, hogy ha már ilyen ügyesek, gyorsak és tehetségesek vagyunk, akkor segítsünk már be pár feltörekvő bandának. Így hát a szabadidőmben, amit akár azzal is tölthettem volna, hogy pár napot hazautazom Ausztráliába, a többi idollal foglalkoztam. Még mi is rookiek voltunk, ehhez képest a vezetőség úgy bánt velünk, mintha legalább ötven éve a szakmában dolgozó páratlan zsenik lennénk.

Az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor voltunk otthon utoljára a fiúkkal és jobb pillanatainkban azzal viccelődtünk, hogy legalább kevés rezsit fogunk fizetni. A kiadóban ettünk, ittunk, aludtunk, fürödtünk, lényegében tényleg ott éltünk.

Az étkezésünkről sokszor Minho gondoskodott, aki miután randizni kezdett a mi "heteró" Han barátunkkal, sokszor lógott velünk a stúdióban. Boldogságuk (és a miénk is Changbinnal) határtalan lett, mikor a fiút felvették koreográfusnak a céghez. Szegény Minho mindig mikor végzett a munkával gyorsan haza szaladt főzni, majd rohant vissza hozzánk, hogy megvacsoráztasson mindannyiunkat. Bár sokszor mondtuk neki, hogy ne fáradjon miattunk, azt mondta neki ez nem teher és örültem, hogy ilyen jó kezekbe került az én bolond mókus barátom. Már csak Changbinnak kéne találnunk valakit...

-Hé, Channie - szólított meg hirtelen Bin, természetesen teleszájjal, mert épp a Minho által készített sült húst tömte két pofára. - Mit mondott Felix? Visszaér a comebackre?
-Basszus, Felix - kiáltottam fel, mire a kanapén békésen turbékoló MinSung páros riadtan rezzent össze. - Baszki mióta nem hívtam fel?! Egyáltalán hanyadika van? - szitkozódtam, miközben idegesen próbáltam meg kiráncigálni a telefonom a zsebemből.

Morgolódva törölgettem ki a sok fölösleges értesítést, amit az elmúlt napokban kaptam és a szám rögtön a fülemig szaladt, mikor megláttam Felix nevét is a kijelzőn. De az örömöm nem tartott sokáig...

"Szia hyung. Napok óta ülök az üzenet felett és remeg a kezem a küldés gombon. Vitatkozom a szívemmel és az eszemmel, de már nem bírom tovább...

Nekem ez így nem megy. Megint eltelt három nap úgy, hogy akárcsak egy szót beszéltünk volna és több mint egy hete nem hívtál fel. Ha én nem kereslek, te magadtól nem teszed és sokszor napok múlva reagálsz nekem. Meg sem kérdezed, hogy vagyok és már bocsánatot sem kérsz ezekért a dolgokért... Ennyire természetesnek veszed azt, hogy melletted vagyok és mindig azt mondom, hogy semmi baj Channie, megértem? Sajnos már nem tudom tovább megérteni.

Tudom, a karriered, a munkád, sok a dolgod, képes vagy napokig nem aludni és teljesen egyértelmű, hogy én ebbe már nem férek bele. Nem várhatom el tőled, hogy én legyek a világod közepe, de te sem várhatod el tőlem, hogy ezt tovább elviseljem.

Köszönök mindent, amit tőled kaptam, mert végre életemben először szeretve éreztem magam, de nem szeretnék tovább gyötrődni. Nekem arra van szükségem, hogy minden nap felhívj, ha csak pár percre is, minden nap írj nekem, ha csak 1-2 üzenetet is... Önző vagyok, túl sokat akarok belőled, ezért inkább elengedlek. Most már nyugodtan koncentrálhatsz a karrieredre, a munkádra, eltűnök az életedből mint zavaró tényező.

Kérlek ne haragudj rám, hogy gyáván egy üzenetben szakítottam veled, de már nem akartam tovább húzni. (Bár gondolom erre is majd napok múlva kapok választ...)

Vigyázz nagyon magadra és sok sikert kívánok neked az életben! Köszönöm, hogy egy darabig szerettél és szerethettelek. Bár nálam még nincs múlt idő és a szívem egy része mindig nálad marad... Épp ezért nem tudom elviselni, hogy csak mellék szereplője legyek az életednek.

Szeretlek hyung..."

Mintha megfagyott volna a világ és a Föld is megállt a forgásban. Nem kaptam levegőt, az egész testem valami furcsa bénultság járta át. Könnyűnek éreztem magam, csak lebegtem a semmiben, miközben alig tudtam mozdulni. Hangosan ziháltam, a tüdőm égetett és egyik kezem ösztönösen a mellkasomhoz kaptam, ahol éreztem a szívverésem.

De ha dobogott, mégis miért éreztem magam halottnak belül?

Újra és újra elolvastam az üzenetet, hátha valamit félreértettem, hátha félreolvastam, hátha csak hallucináltam a fáradtságtól... De az üzenet tartalma makacsul ugyanaz maradt a huszadik újraolvasás után is. A telefonom kiesett a kezemből és hangosan koppanva úgy tört darabokra a stúdió padlóján, mint  a szívem.