Mire kettőt pislogtam máris eltelt az utolsó nap is... Na jó, nem életünk utolsó napja, de ki tudja, hogy mikor látom viszont az én szerelmemet?

Ráadásul voltam olyan hülye, hogy az utolsó napra tettem a családi látogatást... Így ahelyett, hogy összebújva fetrengtünk volna a gépem indulásáig, a pereputtyom lelkesen dolgozott Lixie kiakasztásán. Bár a kis angyalkám nem okozott csalódást és remekül viselte az agyament rokonságom. Sőt, állítása alapján kifejezetten megkedvelte őket.

Lucas és Hannah első pillanattól imádták őt, apu is jobban reagált mint vártam, de anyu kemény dió volt. Persze mikor elindultunk már ő is könnyes szemmel ölelgetett minket, hogy menjek megint minél hamarabb, Felixel együtt. Azt hittem nehezebben fogják viselni, hiszen az egy dolog, hogy a fiad biszexuális, de az más ha ténylegesen haza is állít a pasijával... De összességében sokkal jobban alakult minden, mint ahogy vártam.

Elmerengve bámultam ki a taxi ablakán és a szívem összeszorult a gondolattól, hogy lehet megint hetekig nem lesz alkalmam ölelni, csókolni érinteni a szeplős angyalkámat. Aki furcsa mód teljesen nyugodtnak tűnt... Legutóbb mikor elbúcsúztunk, úgy sírt és kapaszkodott belém, mintha az élete múlt volna rajta. Ezzel szemben most, jó hogy nem tapsikolt örömében.

Lassan felé fordultam és mikor tekintetünk találkozott Lixie ajkai félénk mosolyra húzódtak. Pici kezecskéi az enyéimet simogatták és az ujjaimmal játszott. Gyűlöltem őt sírni látni, de most aggasztott a viselkedése.
-Minden rendben Channie hyung? - érdeklődött csendesen, mire belőlem kibukott az, ami a lelkemet nyomta.
-Nem fogok hiányozni neked? - kérdeztem elkeseredve. Felix úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna és szemeiből kiolvastam, hogy totál  hülyének tart.

-Már miért ne hiányoznál? - ráncolta mérgesen a homlokát és óvatosan hozzám bújt. Nem törődve az előttünk ülő taxi sofőrrel lassan közelebb hajolt és fölényesen mosolyogva birtokba vette az ajkaimat.
-Nem tudom - suttogtam bele a csókba. - Csak olyan furcsa vagy Lixie...
-Hamarosan megérted hyung.

Felix ezzel a többértelmű mondattal lezártnak tekintette a beszélgetésünket és az út további részében nem óhajtott hozzám szólni. Ha nem bújt volna hozzám folyamatosan, aggódni kezdtem volna... De aranyos, szeretetéhes viselkedése valamelyest tompította a kételyeimet.

Az autóból kiszállva úgy éreztem, mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra és az érzés minden megtett lépés után egyre rosszabb lett. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy visszamenjek Dél-Koreába, de tudtam, hogy nekem már ott van a helyem. Nem csak a szerződés kötött oda, hanem a fiúkat sem akartam cserben hagyni. Bárcsak ketté tudnék szakadni, vagy feltalálhatnám a teleportálást...

-Hát akkor - fogtam meg Felix kezeit és mosolyt erőltetve az arcomra gyönyörű szép szemeibe néztem. - Ideje indulnom. - Kegyetlen játék a sorstól, hogy múltkor én kezeltem érettebben a dolgokat, most meg egy hajszál választott el attól, hogy sírva fakadjak. Kezdtem érteni, hogy mit érzett akkor Felix...
-Úgy érted, hogy indulnunk? - vigyorodott el a kis szeplős, majd a kabátja zsebéből előhalászott egy repjegyet.

Fel sem fogtam, hogy mit látok, szemöldökömet ráncolva bámultam a papír darabot, majd ismét a kis angyalkámra néztem.
-Mit jelentsen ez Lixie? - kérdeztem semmit sem értve, de reménykedtem, hogy azt fogja válaszolni, amit hallani szerettem volna.
-Veled megyek Szöulba - vágta rá lelkesen, majd hirtelen fülig vörösödött és zavarában a cipője orrát kezdte el bámulni. - Persze csak akkor, ha nem bánod hyung - motyogta szégyenlősen.

Arcomon ezer wattos mosoly terült el és figyelmen kívül hagyva a körülöttünk lévő tömeget ölbe kaptam Felixet. A feneke alá nyúlva stabilan tartottam, miközben megszámlálhatatlan mennyiségű puszit adtam mézédes ajkaira.
-Akkor ezért nem voltál kiborulva, igaz? - nevettem el magam és pár örömtől kicsordult könnycsepp folyt végig az arcomon. Lixie édesen bólogatni kezdett, majd játékosan fogai közé vette az alsó ajkam.
-És a vállamon lévő táska sem azért van nálam, mert meglátogatom a nagyimat - közölte szemtelenül.

-Meddig maradsz? Hol fogsz lakni? Ugye nem foglaltál szállást? - hadartam egy szuszra, mire Felix egy apró csókkal elhallgattatott. Óvatosan leengedtem az ölemből és ujjainkat összefűzve húzni kezdtem magam után.
-Arra gondoltam, hogy 2 hétig rontanám nálad a levegőt, ha nem bánod - válaszolt édesen elpirulva. - Elintéztem mindent, semmi más dolgom nem lesz azon kívül az elkövetkezendő napokban, hogy veled foglalkozzak - tette hozzá mosolyogva és arcával a felkaromhoz dörgölőzött. - Örülsz hyung? - kérdezte alig hallhatóan, mire hirtelen megálltam és szabad kezemmel a nyakát átkarolva húztam magamhoz egy rövidke csókra.
-Szó nincs rá, hogy mennyire!

Az életemnél is jobban szerettelek, az életemnél is fontosabb voltál nekem...

Miért nem becsültelek meg jobban? Miért viselkedtem így veled?

Te voltál minden kérdésre a válasz, minden fájdalomra a gyógyír, de...

Amióta kimondtad azokat a szavakat, a könnyeim úgy hullanak, mint lelkem virágának utolsó szirmai.