Erősen, de mégis gyengéden öleltem magához törékeny testét, ami csak úgy rázkódott a zokogástól. Szüntelen a hátát simogattam miközben megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe, teljesen feleslegesen. Sírása nemhogy csillapodott volna, egyre inkább erősödött. Tehetetlennek éreztem magam és ez fájt...
-Na elég volt a pityergésből - toltam el magamtól finoman és két kezembe vettem gyönyörű szeplős arcát. - Nem vagy már kisgyerek Lixie... Nagyon jól tudod, hogy hamarosan újra találkozunk, nem örökre szól a búcsúnk - folytattam szelíden, mire dacosan felhúzta az orrát.

-Nem is fogok neked hiányozni, igaz? - kérdezte sértődötten és alig bírtam visszatartani a mosolygást. Amennyire felnőtt volt, annyira gyerekesen tudott viselkedni időnként.
-Ezt miből gondolod te kis csacsi? - csóváltam meg a fejem és nagy cuppanós puszikkal lecsókoltam arcáról a sós cseppeket.
-Nem marasztaltál és most sem sírsz - motyogta lehajtott fejjel nagyokat szipogva.
-Gyagyás vagy - sóhajtottam fáradtan. - Velem töltötted a Karácsonyt... Szerinted a családod mit szólt volna ha újévre sem mész haza?

-Nem érdekel - toporzékolt egy helyben állva. - Veled akarok lenni a hét minden napján, a nap minden órájában, az óra minden percében és a perc minden másodpercében - nézett rám hatalmas bambi szemekkel és a hatás kedvéért még a száját is lebiggyesztette. Nevetve ráztam meg a fejem, majd egy röpke csókot nyomtam tökéletes ajkaira.
-Tudom, hogy nem hiszel nekem baba, de ez az érzés kölcsönös és bárcsak megtehetnénk ezt... De neked ott az egyetem, nekem pedig a munka.

Felix látszólag beletörődött és elfogadta amit mondtam. Nagyot sóhajtva letörölgette a könnyeit és közelebb lépve hozzám átölelte a derekam.
-Ígérd meg hyung, hogy amint tudunk újra találkozunk! - nézett rám komolyan, majd felemelte a kisujját.
-Ígérem Lix! Hisz nekem is ez minden vágyam...

Felix nagyot sóhajtva oldalra nézett és fancsali arccal fordult vissza hozzám.
-Azt hiszem indulnom kell, be kell csekkolnom meg ilyenek - mondta kedvtelenül, majd a mellkasomra hajtotta a fejét.
-Jól van... - motyogtam és szőke tincseibe pusziltam. Fájt így látnom őt és a legrosszabb az volt az egészben, hogy miattam volt ilyen pocsék hangulatban... Tudtam, hogy ez a szerelmének a jele, azért van ennyire kiborulva mert szeret és hiányozni fogok neki, de szépen lassan úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan félelem.

Kifogjuk bírni?

Elég erős ehhez a kapcsolatunk vagy az idő és a távolság szépen lassan elszakítanak majd minket egymástól?

Őrültség volt ebbe belekezdenünk, de vitathatatlan a tény, hogy mióta a szeplős angyalka az életemben van azóta jöttek helyre a dolgaim. Megszűnt az inszomniám, gyönyörű dalokat tudok újra írni, többet mosolygok, sokkal vidámabb vagyok és a depresszióból is kezdek szépen lassan kigyógyulni. Lix mindent jobbá és szebbé varázsolt... Úgy tündökölt magányos szívem sötét égboltján, mint a legfényesebb csillag a világon. Csak nekem sugárzott, csak nekem ragyogott... Csak az enyém volt, én pedig csak az övé. Ha akartam sem tudtam volna osztozkodni rajta, de szerencsémre nem is kellett. Felix szíve minden szeretetével engem imádott és ez az érzés kölcsönös volt.

-Rendben leszel? - dörzsöltem meg finoman a felkarjait, mire halványan rám mosolygott.
-Majd a tőled kapott óriás macira ráragasztom az arcképed - mondta keserédesen és a vállára kapta a hátizsákját. - Mihamarabbi viszontlátásra hyung!

Bambán néztem lassan távolodó alakja után. Megbeszéltük, hogy nem csinálunk jelenetet, szépen diszkréten búcsúzkodunk... Otthon már fulladásig sírtunk és csókoltuk egymást, a szuszt is kiöleltük a másikból... Itt most gyorsan hátraarcot kell csinálnom, hogy kevésbé fájjon. Mint amikor a sebtapaszt egy gyors mozdulattal rántod le.

-A fenébe is - morogtam magam elé, majd futólépésben a szőke után eredtem és teli tüdőből kiabálni kezdtem. - FELIX! - A kis szeplős azonnal megállt és arcán ezer wattos vigyorral fordult felém. Karjait ölelésre tárta, én pedig úgy ugrottam közéjük mint egy anyátlan kenguru.
-Annyira bíztam benne, hogy nem bírod ki - mondta sírva-nevetve, miközben filmbeillően megpördült velem együtt a karjaiban.
-Remélem most elégedett vagy magaddal - nevettem el magam. Nem törődve az ember tömeggel mohón a szájára tapadtam és egy igazi búcsúcsókba részesítettem.

Lix hangtalanul felzokogott és pici kezeivel úgy kapaszkodott belém mintha az élete múlt volna rajta. Beleszédültem ajkaink és nyelveink játékába, azt kívántam bárcsak megállt volna az idő... De az csak kegyetlenül haladt előre tovább és a hangosbemondó figyelmeztette a kis szeplőst, hogy most már tényleg indulnia kell. 

Megszakítottuk a csókot és gyötrelmes lassúsággal váltunk el egymástól. Csak még egy apró puszi, csak még egy gyors ölelés, csak még egy rövid simogatás, csak még egy lopott érintés... Talán két percig tartott, de nekünk mégis óráknak tűnt.
-Azonnal írj amint hazaértél - suttogtam sírástól elfúló hangon és egy utolsó csókot adtam puha párnácskáira.
-Szeretlek Channie - nézett rám könnyes tekintettel és az orrát az enyémnek nyomta.
-Én is téged Lixie - válaszoltam, majd játékosan a fenekére csaptam. - Futás szép fiú, a végén még elindulnak nélküled.

Fülemben visszhangzott a nevetése még akkor is amikor a szobám magányában roskadtam le az ágy szélére. Fájdalmasan görbültek az ajkaim felfelé, mindennek Felix illata volt... A takarónak, a lepedőnek, a párnának és a plüssnek is amit tőle kaptam karácsonyra, de egyáltalán nem bántam ezt. Talán így könnyebb lesz elviselni a hiányát.